Karnnos

Az erdő sírhelyein túl

Nem hallottam soha semmit sem a portugál szintérről korábban, így a KARNNOS (a zenekar neve a „kar” szóból, amely háborút jelent kelta nyelven, illetve a népszerű pogány Cernunnos szarvas isten nevéből származik, aki a fák, erdők támogatója és aki a világ centrumában ül, egy tölgy alatt, lábait keresztbe téve) anyaga mindenképpen felkeltette az érdeklődésemet, amikor először találkoztam vele pár évvel ezelőtt. A zenekar egyrészt szervesen illeszkedik a manapság elterjedtebb post-industrial / dark-ambient és neo-folk irányzatba, de azon belül az egyik legjobb minőséget képviseli mind zeneileg, mind pedig tartalmilag. A legtöbbször négy főből álló csapatnak (J. Aernust, aki egyben a Wolfskin zenekar is és a Karnnos feje is úgy látszik, segítik még A Goerra, Belmil, N. Cruz) semmiben sem kell szégyent vallania akármelyik „északi” csoport előtt, nem mondanám, hogy valamifajta könnyedebb déli hangulat jellemzi a dalokat, ellenkezőleg a KARNNOS zenei világa soha sem öncélú, nagyon is indokolt és a választott témákat kiegészíti és alátámasztja, nem egyszerűen csak „forma” ebben az esetben a muzikalitás. A loopok és az elektronikus hangszerek mellett bő teret hagynak a zenészek az akusztikus betéteknek is, mandolin, gitárok, hegedű, dob és a furulya, legutóbb pedig harmonika és duda egészíti ki a zenei világukat, amellyel az egyik legfajsúlyosabb anyagokat hozzák létre, amelyet csak hallottam neopaganista zenekarok közül a színtéren.

Minden KARNNOS album legtöbbször kelta inspiráltságúak, amelynek fő oka, hogy a csoport igazi vezetője Aernus , nagyon favorizálja William Buttler Yeats alakját. Yeats ugye, már annak idején is csak létrehozott valamit, „ami” kelta inspiráltságú (ajánlott ebben a témába A kelta homály című kötete), de mindezt úgy tette, hogy nagyon lélekbe markolóan hivatkozott egy múltra, amelyben az emberek más értékek és elvek alapján éltek és mindennapjaikat áthatotta a természet végtelen szeretete és tisztelete és az ebből fakadó vallásos (a legtöbbször a pogányság és a kereszténység keverékét alkotó) élet. A kívánt eredmény nem is marad el a KARNNOS-nál sem, erős és kellőképpen szuggesztívek a szerzeményeik, a post-insutrialból és dark ambientből építkező hangképekbe beleolvadnak a folkos, akusztikus megoldások és monoton, nagyon mélyből zengő ének és szavalás. Leginkább, Yeats néhány szimbolikus, borongósan romantikus versét idézve ezzel is, a kelta mázzal egy érzelmi-szellemi alapot akarnak megalkotni és azzal elragadni a hallgatót. Már az első lemezükön 1998-ban (Burial in Flames) is feltűnik ez a zenei képlet, de még meglehetősen lötyögősen és kiforratlanul, azonban a második albumukon, amely 2000-ben jelent meg a Cynfeirdd-nél, a Deatharch Crann nagyon ajánlott már, lényegre törően meditatív hangulatot tud több ponton is elérni.

A KARNNOS 2002-es harmadik albuma, a Dun Scaith, amelyet szintén a francia Cynfeirdd kiadó adott ki, csak még jobban mélyítette a második anyagának sötétebb, húsba markolóbb tónusait. Itt a „sötét” azonban nem valamifajta negatív, baljós hangulat elsősorban. Baljós annak, aki nem tudja figyelembe venni azt a rituálét, amelyet a KARNNOS újra és újra megidéz J. Aernus nem kevés fanatizmusának köszönhetően. A sötétség inkább olyasmi a KARNNOS dalaiban, amely valamit ellep és elrejt, valamit, amelyet fel kell fedezni, nem olyasmi, amely fenyeget vagy feltétlenül veszélyes. A KARNNOS leginkább az ő látomásainak a zenekara és egy olyan médium, amelyben Aernus mindent megtesz azért, hogy a halott pogány múlttal felvegye a kapcsolatot. Ez a kapcsolatfelvétel nem mentes a megrázó pillanatoktól sem, más minőségek kerülnek elő, ahogyan a KARNNOS fákat, a természetet és az „pogány” isteni erőt ünnepli. Nem lehet igazából kelta, de el tudjuk képzelni annak, innen pár évszázad távlatából (és ezen a szinten messze többet és mást nyújtanak, a manapság „keltás hangulatú” populáris kis zenéknél). Ez egy spontánnak ható, nagyon is belülről feltörő imádata a természetnek és a természetben megnyilvánuló természetfelettinek – „neo-pogány módra”. Megrázó álmok arról, amelyet nem lehet megvalósítani, de átélni valamiképpen mégis talán igen. A KARNNOS lemezei ezért is talán leginkább olyanok, mint amikor az ember nem tud bejárni egy tájat egy nap alatt, lepihen, és másnap folytatja.

Meg kell említeni még mindenképpen Aernus egyszemélyes projektjét is a Wolfskint is, amely leginkább post-industrial, dark ambient zenei irányultságú, szellemiségében szintén „pogány”, azonban még inkább közelebb merészkedik és boncolgatni próbálja a kelta rítusokat és a rekonstruálható „pogány” vallási hagyományokat. A sokszor nagyon exkluzív kivitelű lemezek (The Gather of Shadows by the Setting-Sun 2000, Campos de Matança 1998 és 2001, Tornar O Sangue Sagrado – 2002, split with Der Feuerkreiner CDEP 2004) egységes, magas színvonalúak, bátran ajánlhatóak azoknak, akik sokszor csömört kapnak a sokszor „csak forma” zúgó-búgó dark ambient zenekaroktól, vagy egyszerűen mélyebb meditatív inspirációra, szellemi értelemben vett „utazásra” vágynak a Wolfskin által.

A maratoni, 2001-es négy számos Bearer of Order, Bringer of Chaos című 7” kislemez a zenekartól, amelyet a Hau Ruck! adott ki, folytatja harmadik nagylemezük világát. Sötét, masszív hangulatú dalok az akusztikus megoldásoktól kezdve a post-industrial hangképeken át a komor, masszív dobokkal alátámasztott patetizmusig. Sok mindent tud ez a négy dal, de szerencsére nem a káosz hozója, annál inkább Pan-nak, akit itt most a KARNNOS a kozmosz isteni atyjaként tisztel, és az erőt kéri tőle. A KARNNOS is pontosan ott folytatta a harmadik albummal, ahol abbahagyta, s igyekszik ebben a folytatásban még több ködöt, borongós, vészterhes tájat bemutatni nekünk. Szó, ami szó annyira intenzívem (értsd: hatásos eszközökkel) teszik ezt, hogy minden esélyünk megvan arra, hogy az összes sötét, romantikus portugál tájat sikerül bejárnunk, hogyha így folytatják. A lemez legmegkapóbb pillanata: a susogó fák alatt bégető nyáj, ahogyan jön a vihar miközben a juhászok régi mondákat mesélnek, s a szövegek alapján megelevenednek a múlt árnyai.

A csoport leginkább egy régen volt kelta-pogány, sötét és komor, véresen ködös világ elkötelezettje tehát, ahogyan ők elgondolják és megvalósítják ezt. Igazán nem mondanám, hogy nincsen Aernus csapatának képzelete és intellektusa ehhez. Legfontosabb szimbóluma (majdnem mindegyik lemezen rajta van, de a Wolfskin esetében is megjelenik többször) valamifajta örvény, amelynek a végén a pogány szertartások közepébe huppanunk, ahol nem értjük, hogy mi történik, de mégis mindaz, ami belénk áramol, az rabul ejt és nagyon is hatással van ránk. Nem mondanám, hogy történelmi tényekre alapoznak ebben az utazásban, ez valami olyasmi náluk, mint Wakefordnál a „sol invictus szimbóluma”, egy apropó, nem egyéb. Művészeti koncepciójuk része, egy eszköz, amibe belekapaszkodhatnak. A szellemi hivatkozási alapok nem a legrosszabbak, az említett Yeats-en kívül Aernus nagyra tartja Eliade, Evola, Pessoa műveit is, amely komolyabb orientációkra enged következtetni, még akkor is, hogyha nyíltan keresztényellenes véleménye is van – több szempontból is vitatható és elnagyolt állásponttal, amin azért annyira nem tudtam csodálkozni.
Sokszor nem egyéb egy KARNNOS-dal mint egy mániákus suttogás a sötét ködbe, vagy egy károgó hegedűvel kísért népdal, miközben valahol a hegyekben megmagyarázhatatlan hangok keringenek és a fák között árnyak élednek fel. Néha dobok puffannak és dörömbölnek, néha harang kong, néha pedig egy dalba fognak valahol a sötéten kongó barlangokban zenészeink. Akármi is legyen, ami itt szól, mind valami vészterhes figyelmeztetéssel együtt áramlik felénk, mélyről, bentről a Karnnos sötét romantikával és rituálékkal teljesen átitatott világából.
Hosszas szünet után jelent meg újra a Cynfeirdd-nél 2006-ban a Undercurrents and Lost Horizons című album, amely azt hiszem a csoport legjobb munkája. Nem történik egyszerűen semmi más, mint egy koncepció kicsúcsosodik az albumon és végképp megerősíti az eddig is taglaltakat. Aernus egyszer sajnálkozva jegyezte meg, hogy ő túl modern és mindaz, amit csinál, az segíti kiszállni ebből a modern világból. Nos, a KARNNOS nemcsak neki, hanem másnak is segít ebben, ehhez kétség sem fér, hogyha az ezt a lemezt hallgatjuk. Az Undercurrents-en minden klappol, nincsenek egyszerűen gyenge pillanatok, a szálak összeérnek és a KARNNOS teljes fegyverzetben van jelen minden dalban, mégis a KARNNOS magas színvonalához képest is zavarba ejtő pillanatot okoznak, az olyan dalok, mint a „The wombs of the forrest” például. Mindazok számára, akik valamifajta pogány szellemiség továbbgondolására, vagy nem éppen felületes tartalmakra vágynak a témában és még az ilyen irányú ismereteiket mélyíteni is akarják, a KARNNOS lehet a megoldás.

(Az írás eredetileg a Magna 2006-os számában jelent volna meg, de ennek a vége most nem látszik)