Cawatana

A Cawatanával kapcsolatosan elég szép emlékeket táplálok magamban, bár azt hiszem mindig kritikusan szemléltem a magyar csoport munkásságát. Az első "pure neofolk" zenekar volt Magyarországon, amelynek a debüt albumát (Struggle for Wisdom - 2003) magam nagyon szerettem minden hibájával együtt. Jó időben, jó helyen, jó tartalommal jelent meg, ezért nemcsak itthon, hanem külföldön is szép visszhangja lett. A Cawatana - ellentétben sok neofolk zenekarral - sokat koncertezett, és ami a hírnév tekintetében legalább ilyen fontos, vendégzenéskedtek az oszlopos tagok is (Sörös Gergő, Kiss Balázs). Gergő létrehozta 2004-ben a karcosabb side-projektjét, a Larrnakhot, amely tavaly nagyszerű debüt albummal jelentkezett, a Cawatana pedig az elmúlt hét évben sok felvételt készített, jót (63 Days split 7", Gloria Victis Vae Victis V/A "Tears of Centuries" dal) és kevésbé jókat (közös lemez a Storm of Capriconnal 2006-ban) is. Albumot azonban nem jelentetett meg, és a mostani anyag is mini-album leginkább, ahogyan Balázs mondta nekem.

A mini-album nem szokványos forma, és a lemez kiadása is különös körülmények között történt. Az német neofolk legendákat indító Eis und Licht időközben megszűnt, abbahagyta a működését, ami a Cawatana első és a mostani lemezét is gondozta. (Illetve nem gondozta, mert most a borító nyomatát egy kicsit elrontotta, fene megette.) Az album nem "nagy" album, de hát nem a mennyiségre, hanem a minőségre megyünk.
Az albumnak több esélyt adtam, az ember ugyanis megbecsüli, kellő súllyal kezeli a magyar kiadványokat a témában, hiszen azt lehet tapasztalni, hogy külföldön néhányan azt gondolják, hogy neofolk-martial industrial nagyhatalom vagyunk, vagymi. Pedig néhány zenekar csak jó lenyomatokat hagy a színtéren, akiket ugyanaz a 10 ember alkot és háromszor-tízszer ennyien érdeklődnek ez iránt azt hiszem itthon, úgyhogy ennél marginálisabb, ugyanakkor minőségibb underground színtér alig van azt hiszem jelenleg az országban.
Az album legnagyobb hátránya az, amitől a legtöbbet vártam; Bakos Attila vendégszereplése. Egyszerűen és nemesen rajongtam Attila zenekarának tavalyi albumáért (Woodland Choir: Serenity Rise), de a Cawatana itt szépen lecsupaszított, mondhatni tradicionálisan neofolk panelei mellett, az érzelemdús romantikus hangja egyszerűen sok és indokolatlanná teszik a zenei kíséretet is. Hang és zene nem ér össze ebben az esetben. A másik problémám annyi, hogy a hangzás sokszor nekem egyszerűen streil, nincsen benne egy kis köd, egy kis, sejtelem, vagy éppen kopogás, bármi, ami pluszt adhatna neki, ezt főleg a gitárt kísérő instrumentumok esetében érzem (zongora és a dobgép).
Más baj itt nincsen.
Sörös Gergő elénekli élete egyik legjobb énektémáját (The Purpose), ha ő találta ki, gratulálunk, ha nem akkor ő gratuláljon másnak. A másik csúcs pillanata a lemeznek az egyetlen (elég himnikus) instrumentális szám a Over Stray Thoughts, amibe ugyan jó lett volna egy speach szerintem, de ez csak én mániám lehet. Minden más hovatovább cawatanás, néhol poposabb (We Live Silently), néhol komolyabb, de mindenhol jó a minőség. A gond csak annyi, hogy a mini-album olyan műfaj, amely nevét a játékidő kicsinységével érdemelte ki. Ez most itt 29 perc körül van, ebből ha az emberfiának háromban nem áll mosolyra a szája, akkor hiányérzete van összességében. Ha pedig ezt veszem figyelembe, akkor máris tettem hozzá még egy tényezőt, amiért azt kell mondanom, hogy különleges körülmények között jött létre és az élmény is különleges, mondhatni, vegyes a lemez meghallgatása után.

Cawatana: Advocation for privileges mini-album CD (Eis und Licht) 2010