Aldenon Sartorial - a Coph Nia alapítója és vezetője - sohasem titkolta vonzódását a nyugati ezoterikus tradícióhoz, azon belül is Aleister Crowley világához. Nemcsak zenekarának neve, amely Crowley „Liber AL vel Legis” könyvéből származik(1), hanem legutóbbi albumának világa is mintha lépten nyomon Crowley gondolkodását tükrözné. A lemez a The Dark Illuminati - A Celestial Tragedy in two acts egyszerűen zseniálisra sikerült. Minden műfajban – már ha mindenképp be akarjuk a Coph Nia munkásságát dobozolni a könnyebb pakolgatás végett – egy idő után kialakulnak a klisék, a sokszor és sok helyen csak árnyalataiban különbözőek a dallamok, vagy inkább hangfoszlányok. A dark amibientben is elindult egyfajta nyitás, a dallamosabb hangzás világa felé, vagy épp ellenkezőleg, a már marginálisan befogadható és többszörösen öncélú, és épp ezért kontraproduktív zajkeltés. Minden képzavar ellenére ez a lemez mindkettőt hozza, egyszerre kerülvén el a (diszkó)padlóra kerülést és az érthetetlenség és befogadhatatlanság önnön misztériumába való elragadtatást.
Nagy bátorság, mégis kézenfekvő és briliáns ötlet volt az első dalt The End névre keresztelni – igaz a „keresztelés” enyhén szólva blaszfémia ebben a gondolkodási körben - és a maga szolid negyedórányi játékidejével a felkészültebb hallgatót is védekező állásba kényszeríteni. Ehhez a szerző fegyverként használ fel egyszerű és mély dallamszőnyegeket, éteri szopránt és gerincvelőn futkározó hideget, amit lekottázni nem, csak megérezni lehet. A The New Oath-al, vagyis a következő dallal megszületik a dark ambient első „slágere”, sztoikus és tiszta bölcsességgel átitatott szövegvilág, benne komoly kritikák a jelenkorra. Zeneileg mindezt vonósok, mély férfiének és néhol már elidegenítő ritmustalanság támasztják alá. Szintén a dallamosabb - de nem a fényesebb – oldalt képviseli a Fire zaklatottabb mégis adott lelki/szellemi állapotban táncolható világával. A negyedik darab a Credo V, visszatér a nyugodtabb mederbe, egészen lassan bontakozik ki, alapvetően nem variál sokat az összetartó elemein, filmzeneszerű átvezetés a lemez a második feléhez. Nem kell bemutatni az ötödik dalt sem, hiszen ez a Sympathy for the devil, a Rolling Stonestól. Puritánságában és struktúrákig egyszerűsített felépítményére nem hiszem, hogy az eredeti szerző ráismerne, igaz egy eredeti Coph Nia tétel áthangszerelése legalább ennyire megvalósíthatatlan vállalkozás. Minden szokatlansága ellenére, tisztességes átdolgozás. Személyes legnagyobb kedvencem a lemezről a Drinking To The Angel Of The East, szolíd dobjátékával, osztott férfi – női énekével, könnyű dallamával és nehéz szövegével. Mintha a korábbi dalok összefoglalása, sőt talán a szerző személyes credo-ja lenne a Religion, elemeiben sem töri meg a korábbi miliőt, nagyon sok elemből, sokrétűen összeállított szőttes ez, ahol mindenki megtalálhatja a maga fonalát. A záró dal a Hymn to Lucifer, vagyis a Fényhozóhoz intézett himnusz részletes bemutatása a korábbi dalok tükrében felesleges, dantei utazásunknak ezennel vége, lassan vergilius svéd helytartója is elengedi kezünk, és vihetjük haza a lenti világ emlékét, meg a kénkő szagát a ruháinkban.
(1): III. fejezet 72. sor, a teljes sor így hangzik: „Én vagyok a Hatalom Dupla Pálcájának Ura, Coph Nia Erejének pálcájáé- de bal kezem üres, mert szétzúztam az Uviverzumot, és semmi sem maradt.”
Kiadó és honlap: Cold Meat Industry, Coph Nia
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
