- A halálvasárnapok, avagy száz bekezdés a félelemről -
I.
Annyi minden zavarog a fejemben. Zavarog, érted? Nem is tudom, mivel kezdhetném. Csak két oldalnyi papír van előttem, kedvesem, ennyit bocsátottak a rendelkezésemre, csak két oldal. Túl kevés ez, hogy elmondjam mindazt, amit szeretnék, mindazt a zavart és félelmet, ami…, a szerelmem. Te is tudod, mert tudnod kell, hétfőn zártak be ide, miután a bíró kihirdette ezt az érthetetlenül szigorú ítéletet. Azt hiszem, elájulhattam, és már itt tértem magamhoz, azt se tudom pontosan, hol. A szoba szűkös, és egyetlen keskeny ablaka van, amin rács védi a külvilágot tőlem. Hétfőn hoztak be, azóta minden nap egy vonalat vések körmömmel az asztal lapjába, hogy megőrizzem az időt. Mert van itt egy kis asztal meg egy szék, itt írom a levelet neked. És egy vacak ágy is van, mellette egy tál a mosakodáshoz, ez minden, és a kőfalba süllyesztett árnyékszék. Fényűző hely, ugye? Nevetnem kell nyomorúságomon. Tehát, ha jól számolom, ma vasárnap van, hat éjszakám telt el itt szinte álom nélkül, teljes boldogtalanságban. Ma reggel megjelent az őr, és az asztalra tette a papírt és a tollat, majd némán intett, hogy kezdjek velük valamit. Hiába kérdeztem, mit akarnak tőlem, mintha kivágták volna a nyelvét. Most is itt áll, a hátam mögött, a falnak támaszkodik, és figyel. Gondolom, azért strázsál, hogy elvigye az írást, ha elkészültem. Vagy azért, nehogy elragadtassam magam, nehogy valami butaságot tegyek. Például ezzel a csinos, fémhüvelyű irónnal a kezemben. De hát mit is érnék vele, ha a szívembe meríteném? Annál sokkal fontosabb vagy nekem, kedvesem. Ha eldobnám magamtól az életet, azt bizonyítanám, hogy nem volt bennem elég tartás, és hit abban, hogy várni fogsz rám, mert ugye várni fogsz rám? Két esztendő elröpül hamar, és akkor újra egymáséi leszünk. Ez fogja tartani bennem a lelket, ez a gondolat lesz minden reményem és bizodalmam ez alatt a több mint száz hét alatt. Nyolc évszak, belegondolni is szörnyű, mennyi csodáról maradok le rabságomban. Istenem, mitől fosztottam meg magunkat abban a jóvátehetetlen pillanatban?
Hogyan vetemedhettem rá? Amit tettem, emlékszem, aránytalanul könnyednek tűnt nekem akkor, olyan csábító lehetőségeket ígért, amelyek mellett a vétek súlya szinte eltörpült, és a bűnöm igazolhatóvá vált. Azt hiszem, lesz bőven időm eltöprengeni rajta, miért láttatja az élet néha olyan egyszerűnek magát, miközben az ember halálos csapdák napfényes mezején sétál. Szeretnék bocsánatot kérni tőled, hogy olyasmit tettem, ami elszakít minket egymástól, vagyis egy belátható, de át nem érezhető időre kegyetlenül elválaszt. Hidd el, kizárólag kettőnk érdekeit néztem, amikor elkövettem bűnömet. Tévesen mértem fel a körülményeket és a következményeket, naiv voltam és óvatlan. Azt mondom óvatlan, pedig nem arra célzok, hogy óvatosabbnak kellett volna lennem, és akkor most minden rendben lenne. Nem, nem, egyáltalán nem szabadott volna megtévednem. De az ember mindig visszafelé tekintve okosodik meg. Meg kell tisztulnom, ez büntetésem célja, a vezeklés teljes átélése, hogy megint olyan emberként szoríthass magadhoz, akiért megérte a várakozás, mert lelkében megerősödött, a tettét örökre megbánta. Majd ez a sovány, rácsos ablak lesz a kapum, amin át a mező látványával együtt a bűnbánatot is beengedem rabságomba. Résnyire kilököm az ablaktáblát, és ha beszívom ezt az egyre drágább levegőt, ami a szabad erdők felől árad felém, a fájdalom mellett a kegyelem ígérete is megszületik bennem. Mert van isteni kegyelem, ebben biztos vagyok. A kövek, amelyekből a falat emelték körém, egyszerre tartanak fogva, és tesznek tanúságot róla, hogy a szabadság létezik. A bűn is egy tömlöcfal, mi más, és azon túl Isten irgalmassága, az Úr szabad, tágas vidéke, ami sosincs örökre lezárva előttünk. Úgy érzem, sikerülni fog, száz hét, eltelik valahogy. Tele vagyok reménykedéssel, és olyan szépeket gondolok rólad, olyan elevenen őrizlek, hogy szinte itt vagy velem. Azt hiszem, az őr el akarja venni a papírt. Vigyázz ---
II.
Megint kaptam levélpapírt. Megint vasárnap van. Egész héten a döbbenet és a megrázkódtatás hatása alatt állok, mára egy kissé javult a helyzet, megnyugodtam. Nem tudom pontosan elmondani neked, mi és miért történt, amikor éppen hét nappal ezelőtt az őr kitépte kezemből a levelet. Mármint, ami azután történt, arra gondolok. Röviddel később két izmos fickó érkezett, feltűrt ingujjban. Fenyegető volt a képük, nem is alaptalanul. Rossz érzésem támadt, az ablak felé húzódtam, a falnak szorítottam a hátam. Egy szó sem hangzott el, sem kérés, sem parancs. Ezek mind némák. Iszonyatos volt. Az egyik mellém lépett, hátrafeszítette a karomat, és szabályszerűen a másik elé lökött, felkínált neki, mintha a zsákmányuk lennék. Aztán az a gonosz arcú fickó váratlanul lekevert egy hatalmas pofont. Megszédültem, a fogaim felsértették a számat, éreztem, hogy elered a vérem, és az egész szoba imbolygott, mintha részeg lennék. Akkor a meglepetéstől még nem tudtam sikoltani, egy perccel később viszont már a kábulat bénította meg a számat. Mert a pofonok csak jöttek. Nem mondhatnám, hogy gyors egymásutánban, inkább kimért, lassú ütemekben, éppen annyi időt hagyva számomra, hogy egy-egy ütés után valahogy kijöjjek a robbanásszerű fájdalomból, és úgy-ahogy magamhoz térjek. És ami a legrosszabb, hogy felkészüljek a következő ütésre. A férfi tekintete, amíg képes voltam megfigyelni, végig hideg és közönyös maradt. Nem zárhatom ki azonban, hogy igen csak átélte és élvezte, amit tesz. Mindig arcomnak ugyanarra a felére sújtott le, hogy szinte már azt kívántam, kapjak a másik oldalra is, hadd pihenjen egy kicsit az az egy lángoló, zsibbadó felem. Nem tépelődtem rajta, miért vernek, mivel szolgáltam rá, mert csak a fájdalom maradt bennem, minden egyéb gondolat eltűnt, értelmét vesztette. Amikor egy pillanatra kinyitottam a szemem, láttam, a férfi tenyere egészen csuklóig véres. Elképzeltem, hogy arcom egy szétmarcangolt húsdarabbá válik a keze alatt, és akkor belém nyilallt egy szörnyű ijedtség, hogy talán örökre eltorzul az arcom, és a sebeimtől elszörnyedve meg sem ismersz már többé, ha újra találkozunk. Ez lehetett a pont, amikor végleg elernyedtem, és megszűntem jelen lenni a testemben. Az ájulás irgalma volt ez, de elviselhetetlenül későn jött. Nem tudom, meddig hevertem félholtan a padlón. Mikor magamhoz tértem, egy nedves törölköző tapadt az arcomra, talán az őr hozta be, hogy azzal tisztogassam le a vért. Ujjammal kitapogattam a szemem, attól féltem, megvakultam, de hamar kiderült, szerencsére még látok. Viszont az orrom valószínűleg eltört, iszonyúan fájt, amikor megérintettem és megmozdult benne a repedt csont. A szám szilvanagyságúra dagadt, és két fogam is meglazult. Teljesen el voltam keseredve, csak hevertem a hideg kőpadlón, és az az egy kérdés kiabált bennem, hogy miért, miért, miért? Soha életemben nem esett meg velem ilyen szörnyűség. Egy idő után, sejtelmem sincs, hány órán át feküdtem ott a földön, egy ismeretlen érzésem támadt. Nehéz pontosan megfogalmaznom, amúgy is ügyetlenkedek a szavakkal. Ahogy a kezemről és arcomról a vért törölgettem, egyszerre nem akartam elhinni, hogy velem történt meg mindez a szégyen. Mert annyira mélyen szégyelltem magam akkor, hogy azt nem lehet elmagyarázni. Tudom, ostobaságnak tűnik, de olyan furcsa dologra vetemedett az agyam, és megpróbálta azt az illúziót kelteni, hogy ez a meggyötört test valaki másé, nem hozzám tartozik. Mert nem azonosulhattam összetört arcommal, tulajdon véremmel, idegennek tűnt testem egész nyers valósága, ez az izzadt, véres, nyirkos gubanc. Nyilván védekezés lehetett ez, a biztonsághoz, a jóhoz való konok ragaszkodás ösztöne lehetett. Hamarosan szinte gyermeki béke szállt rám, mint egy álom, úgy lepett meg a könnyedség. Összekuporodtam a padló kövén, és tudtam, és ezt értsd szó szerint, tudtam, hogy nem vagyok ott, nem vagyok fogoly többé. Az ablakból is látható mezőn jártam, visszanéztem a börtön falára. A mezőn levendula virágzott, nem értem, miért éppen levendula, de mindegy is, éreztem, hogy úton vagyok feléd, teljesen sértetlenül igyekszem hozzád. Arcomon végigsimítottam tenyeremmel, és ahogy azt vártam, minden ép és változatlan volt rajta, és úgy örültem neki, hogy nem is akartam felébredni többé. Köhécsel az őr a hátam mögött, talán azt akarja mondani, hogy fejezzem be a levelet. Még pár sort hát. Remélem, megkaptad az előző levelemet. Ráírtam a címet a papírra. És azt is szívből remélem, hogy nem keseredsz el azon, amit írok, és ha ilyenformán tudatom veled, hogy mennyire félek és aggódom, megérted azt is, hogy mindig kitartok melletted, semmi de semmi nem tántoríthat el hitemtől, hogy újra látni foglak egyszer. Nehéz ez a próbatétel, borzasztó nehéz. Gyakran állok csak úgy naphosszat az ablaknál, és nézem odakint a tájat. Mit nem adnék egy kis sétáért, ha talpamhoz érhetne a májusi pázsit, ha hajamba akadna egy vékony ágacska, ott, a gyönyörű fűzfák alatt. Az a baj a bezártsággal, hogy az ember ki van szolgáltatva az emlékeinek. Nem tud a mostban élni, folyvást csak emlékezik, tűnődik és töpreng, képtelen, és nem is akar jelen lenni az idő folyásában. Az én emlékezetem egyszerre csodás és fájó képekből válogat, mindegyikben ott vagy te, mint különböző fák és virágok körül egyazon levegő, tehát maga az élet. Bocsáss meg, ha túl érzékenynek tűnik írásom. Senkinek sem kívánom, hogy megélje, mennyire szorongató és borús ez a hiányérzet. Nincsen kijárata, nincsen egyetlen engedékeny pillanata sem, amiben nyugalmat lelhetnék. Emlékszel a kutyánkra, Anselmusra. Egy rókacsapda megfogta a lábát, mire rátaláltam, már a végét járta. Sírva hajoltam fölé, még csak nem is nyüszített. Éppen úgy nézett rám, ahogyan kedvenc költőnk írja nagy versében. Már a túlra nézett, túl saját fájdalmán és rajtam, és megértettem, hogy a sorsa számára nem végzet, nem kérdés, nem bánat és öröm, hanem állandó teljesség, a pusztulást nem ismeri, így benne minden derűs, tiszta és ép. Úgy szeretnék látni, ahogy Anselmus látott, át abba a hiánytalan térbe. De még saját arcomat sem látom, nincsen tükröm, csak a mosdótálban a zavaros vízfelszín, és benne egy idegen képe, tele látható és láthatatlan sebekkel. Búcsúznom kell, itt van az őr, idelép hozzám, és hallgat. Borzasztóan néma minden.
III.
A hajamról írok neked, amit egyszer az éjszaka selymének neveztél. Olyan óvatosan értél hozzá először, mintha attól félnél, haragos kígyóvá változik érintésedtől. Mindig kerestél valamit, láttam üres tenyeredben hiányát annak, amiről te sem tudtad, hogy mi az, és ott a pataknál, amikor kiszöktünk a májusba egy éjjelen, láttam az arcodon, hogy a hajam beleért abba az ürességbe, amit a kezed tartott kérőn a világ elé. Meg voltam rendülve közeledésedtől, mert úgy értél hozzám, hogy a hajam szálain keresztül a gyökereken át az a szelíd mohóság, az a visszafojtott éhség, ami ujjaid végében követelőzött utánam, egészen a csontjaim mélyére hatolt, mintha a hajam nem pusztán haj, de az idegszálak legérzékenyebb hálózata lett volna, ami veszteség nélkül, és fájó és édes összerándulással ébresztette fel bennem az azonnali sóvárgást az újabb és újabb érintések után. Színültig volt az éjszaka gyengéd fennköltséggel, és ahogy az idő észrevétlenül és zajtalanul folyt előttünk, alig érintve minket, egy pillanattól kezdve már elveszett a különbség külön képzelgéseink között, és én úgy éreztem, a patak lágy omlása és a hajam lágy omlása azonos, és te úgy érezted, ujjaid a víz vonulásában állnak, és a víz és a hajam lágy vonulása végigfolyt ujjaidon és tenyereden, a csuklódat és a válladat nyaldosta már ez a közös hőmérséklet, és nem is ültünk, de áramlottunk már akkor magunk is valami testtelen folyamlásba bele, és közben az éjszaka selymének neveztél, és könnyel és nyállal volt tele a szemünk és a szánk. Már akkor, a legelső májusban tudtam, hogy te fogsz feldíszíteni engem, hogy te leszel az első, aki miatt képes leszek elhinni önmagamat. Aki kitárja nekem azt a szabadságot, ami gyakran a szívfalon belül reked. A kérlelő ujjad nyelvén mondtad el mindezt a hajamnak, így beszéltek akkor egymással néma tagjaink, és pulzussá változott bennünk az éjszaka, azonos ütemmé.
A hajamról akarok írni neked, amit két hétig nem mostam és nem fésültem itt, amit kosszal és porral fürdettem, és hagytam, mert kénytelen voltam, mocskos kóccá fonódni, és ápolatlan bűzben viselni magamon. Fonódni, fonni. Emlékszem, amikor megtanítottalak befonni a hajam. Milyen esetlen és mérges voltál, mert sehogy sem akart sikerülni. Mindig is túl óvatosan közeledtél, és kiomlottak kezed közül a tincsek. Hogy nevettem rajtad akkor, és százszor is meg kellett mutatnom, hogyan tartsd és fond egybe a szálakat, amitől a kezed mindig úgy reszketni kezdett, és végül abbahagytad a dolgot, és inkább a nyakamon pihentél a száddal és az ujjaddal, hogy kedvességgel palástold ügyetlenséged szégyenét. De hát nem is volt az szégyen, nem volt az sosem, csak éppen nem tudhattad, hogy már a próbálkozás miatt, a félszeg vágy miatt, ahogy hajam fonásához fogtál, mennyire szerettelek akkor, és egyszerre azt kívántam, hogy sikerüljön, hogy öleléssel jutalmazhassalak, és hogy hibát véts, hogy öleléssel kárpótoljalak, mert ölelni akartalak, így vagy úgy, mert a hajamhoz értél, tehát hozzám, a legmélyéhez értél, és az éjszaka selyme voltam neked, amikor a hajamat fontad, és tanultál, mert figyeltél rám, és végül már egészen ügyesen ment, és nem egyszer, amikor hazatértem, éreztem, hogy búzakalász vagy levendulavirág vagy margaréta bújik meg a hajamban, amit csellel és észrevétlenül egybefontál velem, csak hogy jót nevethess majd meglepett arcomon, az arcon, amit mindig szépnek képzeltél.
És miért romlanak el a dolgok, mondd? Hogyan esnek szét töredékké az éjszakának azok a mámoros egyvelegei, amelyekben te és én, a hajam és az ujjad ugyanazt gondolta, érezte, élte? Miért mindig a fájdalom és a félelem, ez a párban járó józanság? A varrónők között töltött hosszú napok során megtanultam valamit. Ha hímzéssel akarsz ékesíteni egy szövetet, először is át kell döfnöd rajta a tűt, a hímzőtűt, a nemzőhegyet, és mindig megsérted magad ebben a műveletben, mert az ékek minél szebbek, annál fájdalmasabb vágyakra sarkallnak, ha elveszítésük lehetősége megidéződik előtted. Hímzés és nemzés: egyazon forma, egyazon vér. Már az első májusban tudtam, te fogsz feldíszíteni, felékesíteni engem, és hogy ez vérrel és boldog bajjal egyaránt együttjár. Ahogy a hajamhoz értél, az egy kontinens felfedezése volt. Tele veszéllyel, édes, piros gyümölcsökkel, és éjszakánként növésbe szökkenő sötétnövényekkel. A hajam nyelvén beszéltünk ezen a kontinensen, és a világ felé tartott kérlelő kezed nem volt már üres.
A hajamról írok neked, kedvesem, mert múlt vasárnap megint bántottak. Mikor végzek a levéllel, megjelenik az a két fickó. És akkor csak hárman vagyunk ebben a szobában, én és te és a fájdalom. Mindig bántanak, ha írok neked. Mindig. Talán, ha nem írnék, nem bántanának, ezt nem tudom. De írni fogok, írni mindig neked. És az se baj, ha kitépik a hajam, múlt héten két marokkal tépték, a fejemre térdeltek és úgy tépték és szaggatták a hajam, és egy szolga egy tollseprűvel mindent összetakarított aztán, véres tyúktollak, az éjszaka vörös selyme a padló kövezetén. Elfogy a hely a papíron. Tudom, ennyi időm van a következő fájdalomig. Még két sort írhatok neked a félelemről, de csak egyet írok, húzom az időt, az utolsó sort meghagyom üresen. Hátha így nem...
IV.
Talán el sem tudod képzelni Kedvesem, milyen végzetes természete van az időnek e falak között. Egy hatalmas szikla a jelen, amit imáimmal kell kavicsméretűre csiszolnom, majd megsemmisítenem. S ha végül elfogy, ha sikerül addig ép ésszel kibírnom, ott állunk ismét egymás előtt, kapaszkodunk újra a másik szerelmébe, ami végtére is egyetlen szerelem, kétfelé osztva, két évre elválasztva... Annyira rettentően hiányzol, hogy néha már vágyom a fájdalomra, amit vasárnaponként kapok. Tudom, ostobán hangzik, de örülj, ha nem értheted meg a vágynak e könyörtelenségét, hogy az éhség miatt az ember már önmagába mar, és a fájdalommal csillapodik, a harsogó kínban nyugszik el. Vajon milyen gyötrelmet eszeltek ki számomra ezúttal? Hamarosan úgyis kiderül. Odakint zuhog az eső, az ablakból látom a párafátylas tájat, és olyan, mintha nem is a víz, de maga a táj zuhogna, szürke reszketésben zuhog az erdő és a tisztás, zuhog a villámok elektromossága, és hatalmas égi karsztok morajlanak ebben a nagy világzuhogásban. És én mégis inkább odakint lennék, a hűvös özönben, hogy lemosson rólam minden mérget, a hiány sűrű nyálkáját, ami tetőtől-talpig beborít, mintha csak most lökött volna ki egy barna és nyirkos lény méhe. És a vért is, azt is le kellene mosni, mert négy napja vérzek, nem, nem a veréstől, ragadós, langyos forrás tört fel bennem, és a kezem és a combom tele az élet mocskos, alvadt foltjaival, és hiába könyörgök, az őr nem hoz vattát, csak hagyja, és sóvár ártányszemekkel lesi, hogyan tömködöm tele szoknyámból szaggatott rongyokkal a testemet, és közben egy hím remegő orrlikával a levegőbe szimatol… De meg kell látnom mindebben a kegyelmet, felismernem a pillanatot, hogy éppen a mosdatlan és émelyítő helyzetek ellenében, egyensúlyként létezik a tisztaság könnyű és áttetsző állapota, ott lakozik bent a vérpenészes héj alatt, a bűzös plazma belsejében, és ez a tisztaság érintetlen és meg nem fertőzhető, mert olyan, mint a fény, szinte közönyös az anyaggal szemben, ami csupa bánatot és fájdalmat és hiányt hordoz magában. Remélem, érted, hogy amit én neked adtam, az ezzel a tisztasággal egylényegű, és immár egészen a tiéd, senki tőled azt el nem veheti soha. Ha ez az ára, hogy itt heverek összetört fogolyként egy Isten háta mögötti kőcellában, és sírva hallgatom az esőt meg a vérem bugyogását, azt hiszem, mégis csak érdemes volt az egész. Biztosan bolondnak gondolsz, és tudom, sose kívánnád nekem a bűnhődést, de mivel máshogy nem lehet, fogadd el alázatomat e próbatétel iránt. Ha jól értem az időt, immár egy hónapja vagyok itt, ebben a rémséges épületben, amit sosem láttam kívülről. Furcsa dolog ez, egy olyan helyen lenni, aminek nem ismeretes előtted a külső arca, ilyen lehet az állatok léte is, akik tükörben önmagukat még nem ismerték fel, és önnön képük tudata nélkül szabadon osonnak a vég felé. Számomra ez a tér mégis létezik, mégis élő, nem tudok nem tudomást venni róla, hiszen, bár arctalan, homlokzata, szemöldökfái, a pilaszterek, a lizénák, a kapuk boltívei mind ismeretlenek előttem, a fojtás, amiben közöttük hánykolódom nagyon is valóságos és tagadhatatlan. Egy havi fogság után, huszonnyolc, körömmel vésett rovátka után korai még talán számot adnom a pokoli egyedüllétről és annak minden ingatag kellékéről, de huszonötöd része árvaságomnak már letelt, nagy szó ez, szinte eredmény, és hadd emlékezzek meg róla, hadd rögzítsem az időnek e keserűen apró mértékegységét. Annyi mindent mondanék neked, de papír és idő híján vagyok, és nem könnyű ebben a helyzetben különválasztani a lényegeset a semmitmondótól, mivel egyrészt minden kitüntetett jelentőséggel bír, ami ebben a nemtörténésben valahogy csikorogva bár, de végbemegy, másrészt ugyanezek a jelentőségteli dolgok, a hétfői rozskenyér, a keddi káposztaleves, arcom hosszas bámulása a véres mosdótálban, a szerdai rothadó gyümölcsök illata, a csizmatalp vastag kétszersült csütörtökön, arcom bámulása a véres mosdótálban, a pénteki böjt és a szemérmetlen kezek, a szombati ebéd, ismeretlen és halott állatok füstös húsának dohíze, és arcom véres bámulása a hosszas mosdótálban, tehát mindezen dolgok olykor csupán jelentéktelen és hiábavaló mozaikjai a múló időnek. Ott van mögöttem az éjszaka vaskerete, látod, ez a roskatag pamlag, oda mászok majd vissza, oda tesznek majd vissza, ha a levelemért megbüntettek, és a fejem akkor napokig üres lesz megint, és az ütések suhogásától nehéz, üres és nehéz, micsoda képtelenség, mint egy júliusi délután egyedül. Az őr a szoknyámat szaglássza közben, ezt csak úgy mondom, muszájból írom, mert irtózom ettől a borzalmas állattól, aki csupa szőrös ujjakból áll, amelyek itt matatnak és furakszanak a lábam körül és a combjaimon, amiket szorosan összerántok undoromban. A könnyeimet vagy a sikoltásomat tartsam vissza inkább? Bárhogy is, a kedvére teszek vele. Vajon eltelhet-e az idő ilyen körülmények között, a magánynak ebben az ólomsűrű közegében, képesek-e még haladni a percek, az órák? Néha úgy érzem, ez a tömlöc még az időt is foglyul ejti, és ebben a térben nem lehet felnőni, nem lehet megérni és nagykorúvá válni, az ember itt csak öregedni képes, megvénülni mindenféle bölcs érettség nélkül. Úgy öregszem meg, hogy közben nem tapasztalom a világot, nem osztozom élményeiben, sem zajában, sem fényében, és nem vagyok jelen az évszakokban, és arcomon a szarkalábak nem hordják a nevetés emlékét, csak fáradó sejtek barázdái, a bőr riadt válaszai az elmúlásra. És az sem használ, hogy tele a fejem ilyen sötét elmélkedésekkel, igen, egyazon sötétség uralja a gondolataimat és a méhemet, ami a vér nyelvén beszél ugyanarról a meddőségről, amibe az idő zárt be engem. Megrekedt körülöttem a világ Kedvesem, ujjam, ha a csuklómra teszem, egy szobor pulzusát érzi. Nincsen átjárásom a zajlásba, a mozgó odakintbe. A kövek nővére lettem, miután közéjük zuhantam. Úgy fogadtak be, mint édestestvérüket. De az őr nem sejti mindezt. Sziklák közé törekszik a keze, üres, nyirkos barlangokban kutatja az életet, de holt anyag van csak ott, se hinni, se érezni nem képes már, és mozdulatlan, hideg, mint a karsztok.
V.
Látom már, a vér az, ami engem a világnak közvetít. Mert nincsen már közöm magamhoz, csak a véremen keresztül, amelynek egy része időről-időre kiömlik belőlem a testem különböző részein. A véremet ontja ez az idő, ez a fogság, ami a testet fogja, de a lelket tartja. Vérem kiömlésén keresztül próbálom meglátni a menekvést innen, mintha önmagamat hátrahagyva a vérem formájában szétfuthatnék és felszáradhatnék a padló kövein. Mintha becsaphatnám őrzőimet, és kiszökhetnék az engem tartó emberi torlasz mögül. De a vér csak közvetíti, hogy vagyok, és olykor, a sebeim száján elhagyja a fájdalmak nedves csöbrét, elhagy engem, szinte elveszít, mint egy haszontalan tárgyat. A múltkor a hátamra írtak valamit egy késsel. Próbáltam figyelni, de nagyon fájtak a vágások, nem tudtam kivenni a pengével hasított szavakat a bőrömön. Végig arra az órára gondoltam, amikor az ujjaddal egyszer rám rajzoltad, hogy szeretsz. Hason feküdtem a fűben, te mellettem ültél, és végighúztad a kezed a nyakamon, majd le egészen a csípőmig, gyengéden, finom óvatossággal, mintha egy táblát törölnél tisztára, mielőtt írni kezdesz rá. Most is a hasamon feküdtem, a derekamról a fejemre húzták az ingemet. Csak az első percekben igyekeztem ellenállni, de amint észleltem, hogy a fájdalom nem ingadozik, és ha szerencsém van, aznapra talán megúszom ennyivel, lassan elernyesztettem kezem és lábam, mert nem láttam okát a további hánykolódásnak. Sikerült annyira ellazulnom, hogy a férfi, aki eközben tartott, megfeledkezett szorításomról, mert elaltatta figyelmét a hátamon lassan betűket formáló késpenge útja, ez a minden bizonnyal egyszerre lenyűgöző és ocsmány látvány, meg a feladat, hogy akár egy sebészinas, egy kendővel időnként tisztára törölje a megmunkált felületet. Nem tudom, mit írtak a hátamra, nem látom sem a mosdótál vizében, sem az ablak üvegében, de a sebek úgyis begyógyulnak mire innen kijutok, így az egész üzenet az értelmét veszíti. És ha újra találkozunk, meg foglak kérni rá, hogy rajzold fel rám ismét, hogy szeretsz, és akkor majd az ujjaid gyakorlatával letörlöd rólam a bőrömbe vésett szégyen utolsó, láthatatlan rétegét, és tisztára simogatsz majd mindent rajtam a fölém hajlásod törődő szeretetével... Az időm java részét mostanában azzal töltöm, hogy hiábavaló dolgokon rágódom. Talán csak a megfejthetetlen válaszokon érdemes ennyire megtöretni az értelmet, és aminek megoldása, vagy ha úgy tetszik valósága van, azon töprengeni érdemtelen feladat, amire az ember unottan csak rálegyint. Vajon szükségszerű-e, hogy minden, ami a szemünk előtt és bennünk, és akár tudtunkon kívül végbemegy, érthető okkal, indokkal rendelkezzen? Miért rakott életre szóló fészket bennünk a lebírhatatlan szükség, hogy egy eseményt bármi kiváltó okra visszavezessünk? Miért kell erőnkön felül megkísérelnünk felfedezni a viszonyt egy eredmény és valami homályos és vélt eredet között? Hová veszett el a kényelem, hogy képesek legyünk nem firtatni az összefüggések mikéntjét? Persze nyilvánvaló, hogy számunkra minden tudás kényelem, és mindennemű ismerethiány kényelmetlenség. De temérdek gondtalan állat él az okság megismerésének rogyasztó vágya nélkül is, könnyedebben, szabadabban, mint mi emberek. Szeretném egyszer átélni a pillanat áttetszőségét, az elme ártatlanságát, amikor a villámlás és a mennydörgés közötti röpke időben nem pazaroljuk várakozásra a másodperceket. A várakozás ugyanis mindig az eredet és az eredmény közé kifeszített meddő idő, amiben az ember csodákra és meglepetésekre készületlen lévén az okozatok tudatában kényelmesen a kezét dörzsölgeti. Mert kiszámította már, mert tudni véli már az eredményt. Megduzzasztja énünket a tudat, mint dinnyét az eső, ha helyesen mértük fel tetteink következményét. De elvégre is én, aki az okságban fogságot látok, éppen én igyekszem a legnagyobb indulattal saját fogságom okát és következményét megérteni, mert hiába van igazam, ha az igazság szomorúvá tesz, és úgy hervadok el ebben a csillapíthatatlan, tiszta szomorúságban, mint a tornác mellé ültetett cinniák nélkülem. Adjatok most nekem annyi fájdalmat, hogy összeomoljon bennem az észlelés, hogy ne emlékezzek rá, ki vagyok és honnan kerültem ide, ki az, akit a legjobban szeretek és akit elveszítettem, és egyáltalán, hogy ennyire egyedül vagyok, magányosabb a fennsíki fánál, aki utánadől társainak, és a vastag, hideg szeleket kéri, hogy fordítsák végre ki a földből, ami őt tartja, amit ő tart hiába, létének minden keserű ragaszkodásával. Bárcsak nyugalmat lelhetnék abban, hogy nem kutatom már az okát annak, ami velem történik. Bárcsak elveszíthetném magamat. Azt tervezem, hogy felkaparom körmömmel a sebes betűket a hátamon, vagy addig dörzsölöm őket a falnak, amíg újra vérezni kezdenek, akkor aztán rászorítom hátamra a levélpapírt, majd a fény felé tartva leolvasom őrzőim pengével írt üzenetét, és elküldöm neked, elküldöm a te szemednek a vérem levelét, mert csak a vér közvetít engem már, ő az én követem, hangom és nyelvem feléd Kedvesem, semmi más... Szekunola lehet a hibás, hogy ennyi ostobaságot fecsegek, amikor oly drága és kevés a felület, amit felhasználhatok, hogy szerelmünket a távolból is tápláljam és őrizgessem. Nem gonosz ő, de úgy látom, egy kissé féltékeny, nem rád, és nem is rám, inkább kettőnkre együtt, arra az illatos közegre, ami szerelmünket körbelengi, mert látod, olyan a mi szerelmünk, mintha egy epertőből hajtott volna ki, és csupa piros meg édes hús venné körbe puhán. Szekunola egy kicsit aljas is ugyanakkor, mert csúnyaságomat folyvást előhozza, és olyankor sárga fény nedvedzik a szeméből, és mutatóujjával félig tar koponyám sebeit cirógatja, szinte már kedvesen. Nem szeretem, ha a csúnyaságomról beszél, eléggé igazságtalan velem, én nem kértem ezt a testet, és megszakad a szívem, ha arra gondolok, lám így megy apránként tönkre és szét ez a test, amire egyszer azt mondtad, a legszebb viselet rajtad. De mit tehetnék, ha nem adnak enni és inni eleget, és ammónia meg sav párolog a számból, és az ajkam szederjes és sebes, Szekunola, te ribanc, ezt engedd még leírnom, aztán jöhet a nevetésed, és jöhet megint a fájdalom és a vér, Kedvesem.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
