Engem ez a "helovén-ügy" sosem hatott meg igazán, a Fekete Zaj azonban olyan pazar programot dobott elém, hogy fokhagymával töltött batyumat Pest felé vettem 31-e estéjén. Nagymaroson már vacakul kifestett kölykök hada sörözött, zúdult fel a vonatra. Azonban tudtam, hogy az én éjszakám sokkal meghittebben alakul majd, mint az övék.
Halloween éjszakáján aligha lehetett volna megfelelőbb programot találni annál, mint hogy egy sötét moziteremben, a vásznon Max Schreck csontvázszerű alakjával, a némafilmek korának egyik legnyugtalanítóbb remekművét nézzük végig, miközben a háttérben egy különös hangszer, a barokk lant hangjai idézik meg a halál és a túlvilág (nameg a madárvilág) atmoszféráját. A Fekete Zaj szervezésében a Toldi moziba érkező holland Jozef van Wissem pontosan erre vállalkozott: saját szerzeményével kísérte élőben Friedrich Wilhelm Murnau 1922-es Nosferatuját. Egy több mint százéves filmtörténeti klasszikus és egy nagyon is kortárs, nehezen kategorizálható zenész találkozása önmagában is figyelemre méltó vállalkozás volt.
Különösen alakul Murnauhoz való viszonyom az elmúlt évben. Míg a Nemzeti Pantheonban kórus és szimfonikus zenekar kíséretében láthattam a Nosferatut, nem sokkal rá a Faust kopogtatott a Müpába orgona-aláfestéssel. A Kerepesi-ben elhangzottak még külön rádiós mix készítésére is ihlettek. Hogyan illeszkedett a sorba a Toldi mozis este? Nézzük sorban és szálazzuk ki a hátteret is.
A Nosferatu – Eine Symphonie des Grauens, vagyis A borzalom szimfóniája a német expresszionista filmművészet egyik alapműve, amelynek hatása a mai napig meghatározó a horror műfajában. Murnau alkotása Bram Stoker 1897-es Drakulájának engedély nélküli adaptációja. A jogi következményeket elkerülendő megváltoztatták a szereplők neveit és a történet helyszíneit: Dracula grófból Orlok gróf lett, a londoni események pedig egy képzeletbeli német kikötővárosban, Wisborgban játszódnak. A történet alapvető motívumai azonban félreérthetetlenül Stoker regényéből származnak.
A történet Thomas Hutter ingatlanügynököt főnöke, Knock egy távoli erdélyi kastélyba küldi, hogy egy ingatlan adásvételét intézze az ott élő titokzatos Orlok gróffal. Hutter felesége, Ellen rosszat sejt, de férje útnak indul. A kastélyban hamarosan kiderül, hogy vendéglátója nem közönséges ember, hanem maga a megtestesült borzalom. Orlok koporsókba zárva, patkányok és pestis kíséretében érkezik meg Wisborgba, ahol halálos járványt szabadít a lakosságra. A várost végül Ellen önfeláldozása mentheti meg: magára vonja a vámpír figyelmét, aki a hajnal beköszöntével elpusztul. Max Schreck Orlok grófja egészen más figura, mint a későbbi filmek elegáns, arisztokratikus Draculái. Kopasz, görnyedt, hosszú karmú, kiálló fogú teremtmény, akinek megjelenése sokkal inkább egy emberi formát öltött járványra vagy halálra emlékeztet. A film egyik legnagyobb erénye, hogy nem magyarázza túl a gonoszt: Orlok jelenléte, mozdulatlansága, árnyéka és puszta látványa önmagában elegendő a fenyegetés megteremtéséhez.
Murnau különleges képi világa sem merül ki a német expresszionizmus jellegzetes díszleteiben. A rendező számos valódi helyszínen forgatott, a Kárpátok tájai, a német kikötővárosok utcái és a kopár épületek sokszor szinte dokumentarista hitelességgel jelennek meg. Fritz Arno Wagner operatőri munkája, a fények és árnyékok játéka, a természetellenes sebességgel mozgó árnyalakok, valamint a kettős expozíciók és egyéb korabeli filmes trükkök olyan képi univerzumot teremtenek, amelyben a természetfeletti fokozatosan a mindennapi valóság részévé válik. A film történetéhez egy különösen ironikus epizód is tartozik. Bram Stoker özvegye, Florence Stoker sikeresen beperelte a produkciót szerzői jogok megsértése miatt, a bíróság pedig elrendelte a film valamennyi kópiájának megsemmisítését. A Nosferatu azonban nem tűnt el: külföldön fennmaradt néhány példány, amelyeknek köszönhetően Murnau alkotása végül túlélte a jogi ítéletet, és a filmtörténet egyik legnagyobb hatású vámpírfilmjévé vált. Sikerét a sorozatos bemutatások itthon is jelzik, a Toldi moziban is teltházzal játszották. Ez persze köszönhető a lantművésznek is, aki visszatérő vendége a Fekete Zajnak.
A holland Jozef van Wissem neve elsősorban azok számára lehet ismerős, akik a kortárs kísérleti zene, a dark folk és a minimalista kompozíciók világában mozognak. Avantgárd zeneszerző és lantművész, akinek munkásságában a reneszánsz és barokk zene öröksége találkozik az elektronikával, a repetitív motívumokkal és a sötét, meditatív hangzásvilággal.
A lant évszázadokon keresztül az európai udvari és kamarazene egyik meghatározó hangszere volt, van Wissem azonban kiszabadítja a történelmi és akadémikus keretek közül. Nem múzeumi tárgyként kezeli, hanem olyan kortárs hangszerként, amelynek finom, fémesen rezgő, mégis meleg hangja tökéletesen alkalmas a melankólia, a spiritualitás és a fenyegető atmoszféra megteremtésére. Mindehhez járul egy múltbeli alak fekete kalapban és ruhában - méltóság, elegancia, súly.
Nevét a szélesebb közönség Jim Jarmusch filmrendezővel való együttműködése révén is megismerhette. (számomra ez is komoly hívószó volt az estére) Közös munkájuk egyik legfontosabb eredménye a 2013-as Only Lovers Left Alive című vámpírfilm zenéje, amelyben van Wissem zenéje tökéletesen illeszkedett Jarmusch időtlen, melankolikus, dekadens vámpírvilágához. A film zenéje Cannes-ban is elismerést kapott. Nem véletlen tehát, hogy Murnau Nosferatuja is közel állhatott hozzá: a halhatatlanság, a halál, az időtlenség és a sötét romantika visszatérő elemei saját zenei univerzumának.
A halálmadár hívása
Van Wissem 2019-ben a párizsi Cinémathèque Française felkérésére komponált új zenét a Nosferatu restaurált változatához. A munka eredménye 2022-ben, Halloween napján jelent meg Nosferatu – The Call of the Deathbird címmel, az Incunabulum Records gondozásában. Bár tudtam a kiadványról, de szándékosan nem hallgattam meg az előadás előtt. Azóta lepergett néhány alkalommal, és azt hiszem egybe is fonódott bennem a murnaui világgal. Pedig az elején a moziban kicsit megijedtem. Elég nagy bátorság volt lanttal kísérni ezt a filmet, már-már feszengtem az ACT1 alatt, valahogy disszonanciában éreztem a képi és hangvilágot. Idővel azonban ráéreztem a hangulatra, egyre jobban magával ragadott. A kompozíció különlegessége, hogy nem hagyományos értelemben vett filmzene. Nem egyszerűen aláfestést ad a képekhez, és nem is a klasszikus horrorfilmek megszokott zenei eszköztárával dolgozik. Van Wissem inkább egy fokozatosan kibontakozó, önálló hangzásvilágot teremt, amely a film képi világával párhuzamosan válik egyre nyugtalanítóbbá.
A lemez elkészítése során talált rá egy régi holland hanglemezre, amely kihalt madárfajok hangfelvételeit tartalmazta. Ezeket elektronikus effektekkel manipulálta, majd beépítette a kompozícióba. A madarak hangjai így egyszerre idézik meg a természetet, a pusztulást és valami olyan világ jelenlétét, amelyből az élet már végleg eltűnt. A filmben szereplő halálmadár motívumából kiindulva a hangfelvételek szinte önálló szereplővé válnak.
A zenész elképzelése szerint a zene a csendből indul, és mintegy kilencven perc alatt jut el a zajig. A kezdeti, szinte áttetsző lantjátékot fokozatosan felváltják az elektronikus rétegek, a torzított hangok és az elektromos gitár. A New York Times leírása szerint a folyamat végére a zene már egy sűrű, lassú death metalra emlékeztető hangzásba torkollik. Szerintem death metal-ról szó sem volt, de a neves amerikai kollégák vélhetően tájékozatlanok a noise underground világát illetően. Van Wissem zenéje izgalmas utat jár be: a lant intim, ősi hangjától a mindent elborító, sötét torzított gitár-hangmasszáig jut el.
A Toldi moziban bemutatott előadás különleges lehetőséget teremtett arra, hogy a film "jelen idejű műalkotásként" szülessen újjá. A némafilm és az élőzene találkozása mindig hordoz magában valami kiszámíthatatlanságot: a képek már jó ideje változatlanul peregnek, a hang azonban minden alkalommal újra megszületik újraalkotja a bennünk kialakult filmélményt. Így éreztem legalábbis, hiszen eddig a Nemzeti Pantheon sírboltja és a Deaák Mauzóleum komor sziluettje, újabban meg már Wissem holló-alakja él bennem erősebben a Nosferatu idézése kapcsán.
Halloween estéjén a Toldi vásznán ismét életre kelt Orlok gróf, ezúttal egy olyan zenész közreműködésével, aki a régi hangszerekből is képes valami egészen újat, időn és műfajokon kívülit előhívni. A halálmadár hívása pedig – legalábbis Murnau és Van Wissem közös világában – még mindig ott csicsereg a fülemben.
Felhasznált források:
