Cranes

Volkspalast; 2009. május 30. 20.50

Kérdés sem volt, hogy a 7 esztendeje (2002 október 23.) utoljára Bécsben látott Cranes-t meg kell néznem a lipcsei fesztiválon, egyértelmű kiemelt volt számomra. Valahogyan mindig is a kettősség misztikuma lengte be a „Darvakat” – legalábbis számomra, ami betudható annak, hogy sosem léteztek a pengének egyik oldalán sem, mindvégig az élén táncolt pályafutásuk. A The Cure turné előzenekaraként juthattak talán a legmagasabbra, de Alison Shaw-ék mai napig az igazi sztárságon kívül maradtak. Az interjúk alapján e mögött semmi tudatosság nem rejlett, azt gondolom az ok a visszahúzódó természetükben rejlik.

Az 1989-es kezdet után öt esztendő alatt jelenik meg a „Self Non Self”, „Wings of Joy”, „Forever” és a „Loved” albumok, tulajdonképpen azóta is ez jelenti a legtöbbek számára a Cranes-t. Addig Ali és Jim Shaw, a zenekart jelentő testvérpáros nevéhez köthető az alkotási folyamat gerince, a „Population 4” (1997) az első kísérlet, amikor zenekari produkcióként mások is alakíthatták a hangzást. Azon a ponton el is veszett valami számomra, bár a „Future Songs” (2001) és a „Particles and Waves” (2004) kétségtelenül tartalmaz néhány figyelemreméltó szerzeményt, de a farkaskörmök itt már visszahúzódtak, a nyugalom – és néhol az unalom – vette át a főszerepet. Már 2008-at írunk, amikor négy esztendőnyi hallgatás után a testvérpáros ismét hallat magáról „Cranes” (2008). Szó sincsen arról, hogy második korszakos nekifutással felelevenedne a hősi múlt, inkább beérett a hosszas kutatás, az eredmény egy nyugodt, kiegyensúlyozott album, csodálatos dalokkal. Szép ez így ismét, karcok, élek, velőtrázó sikolyok nélkül is.

Előzetesen csendes-ülős koncertre számítottam, gyönyörű háttérvetítést köretként, akár némi szuszókálással is egybekötve. A Volkpalast nem ezt ígérte helyszínként, némiképpen aggódtam is a jelenlévők számát illetően; a Cranes nem akkora név Germániában, és a tiszteletem korrekt közönséget álmodott meg nekik. Mindez meghallgattatott, több százan gyűltek össze a kupola alatt, örömmel fedeztük fel az első sorban Izabelle-t is a The Breath of Life zenekarból – valahogy egyre jár az agyunk, évek óta gyakran futunk össze koncerteken. Sejteni lehetett, hogy a friss anyag számai uralják majd az előadást, ennek megfelelően csendes melankólia szállta meg a csarnokot, nem a mélabú, inkább a szépség, tisztaság és gyermeki ártatlanság hangjaival. Így varázsolt a gyönyörű Worlds vagy Feathers valamint a megelőző albumok ide illeszthető témái pl. a Light Song vagy Future Song. A „Loved” 2009-es újrakiadásának köszönhetően elhangzott innen is több szerzemény, legnagyobb ovációval az Everywhere, Lillies, Jewell-t fogadta a közönség. A Fersenkeller ugyanebben az időben a Specimen és a Theatre of Hate legendákat szabadította a színpadra, bizonyára érdekes lehetett 25 év után Őket élőben látni, de ha 7 esztendő múlva – mint a mesében – megint döntéskényszerbe kerülnék, bármi is lenne, ismét a Cranes-re esne a választásom.

Akasha fotói