A legnagyobbrészt Kátai Tamás nevéhez fűzhető Thy Catafalque zenekar legutóbbi alkotásai egy kicsit felkavarták az elmúlt év rock vagy metál színterének a vizét. Több szakmai értékelés a 2011-es Rengeteget az év albumának kiáltotta ki és sokan hirtelen észrevették, hogy nemcsak oda kell figyelni Tamás dolgaira, hanem érdemes benne elmélyülni is. Én magam is ezen emberek közé tartozom, ugyanis élt bennem az a mély (erős tapasztalatokon alapuló) előítélet, amely valamifajta "poszt-black metálként" könyvelte el a Thy Catafalque dolgait és ezért nem is érdekeltek semennyire sem. Az előítélet szerintem ugyan konzervatív erény, de most tévútra vezetett. Jelen írás arra tesz kísérlet, hogy tévedésemet helyrehozzam és egy kis kortárs laudációt eresszek meg a Thy Catafalque és Kátai Tamás dolgai kapcsán.
Az elismerésemnek nem része a zenekar korai dolgai (Sublunary Tragedies, Microcosmos), amelyek ugyan zeneileg színvonalasabbak, de csak a saját műfajukon belül azok, és nincsenek meg bennük – szerintem – azok a tartalmak, melyek mentén valami egészen eredetiről és komplexről beszélhetnénk. A Thy Catafalque zeneiségének metamorfózisa 2001 és 2004 között következett be, amikor Kátai Tamás és a gitáros Juhász János összhangja, annak ellenére megérett, hogy a felvételek nagy időkihagyásokkal történtek csak meg. A Tűnő Idő Tárlat már ennek megfelelően nemcsak komplexebb, hanem lírai lemez is a korábbiakhoz összehasonlítva. A líra Tamás belső, nagyon személyes világa ebben az esetben, egyfajta sötét kötőszövet, ugyanakkor fürge ecset is, amellyel az emlékeit, a (quasi-emigrációban, azaz külföldön) szerzett élményeit egyetlen – sokszor látomásos, önmagából kilépő – képekbe oltja. Lássuk be, amikor valami ennyire személyes, akkor ott egyszerűen a rock, a metál kevés, mint zenei eszköz. A Tünő Idő Tárlat ezért egy erős, de még nem minden ízében határozott elrugaszkodás a metáltól az ambient, a minimál elektronika és népzenei dallamvilág felé. Vagy méginkább: ezek egymásba gyúrása. Tamás szövegeit ekkor még kiegészítik Ady, Weöres és Radnóti gondolatai, de ezek a gondolatok képekben nem idegenek a dalszövegektől, szerves egésszé állnak össze a albumon, a zene összeolvasztja őket.
A következő Thy Catafalque lemez előtt Tamás készített egy tök ismeretlen, de nagyon is jelentős szólólemezt Erika szobája címmel, amelyet az olasz Ars Benevola Mater adott ki, és amennyire remek anyag, annyira nem értékelt, sőt megkockáztam ismeretlen lemez (annak ellenére, hogy a gothic.hu írt róla korábban méltató írást, Tamással interjút is közölt (http://www.gothic.hu/maganyterulet_interjuk_erikaszobaja.html). Az Erika szobája minden hangja és minden gondolata költészet, fontos epizód ez a következő Thy Catafalque lemezekhez is, nem kihagyható állomás, maximum azoknak, akik 2004 után is a csapatra (nem is kicsit megerőszakoltan) „metál zenekarként” szeretnének csak tekinteni. Nehezen dekódolható a lemez, pedig elsőre az ember azt gondolhatná, hogy egy szerelmi emlék. Többször meghallgatva azonban nem vagyok benne már biztos, hogy csak ennyi. A szimbolikusan nagyszerű borító képe visszaköszön több dalban is; egy sötét szobából a félrelibbenő függöny fátyla mögött egy út vezet felfelé a dombon, egy sötét erdőbe. Önmagam feladása, lamentáló, egymásnak felelgető kételyek, érzelmek és képek neo-classical zongoramenetek, akusztikus gitár és Tamás dolgaira ekkor már nagyon is jellemző, a repetitív elektronikából táplálkozó megoldások kísérik. A szó nemes értelmében szerzői albummal van dolgunk.
A zenekarrá átalakuló Kátai Tamás, azaz a Thy Catafalque eddigi csúcslemeze 2009-ben lát napvilágot Róka Hasa Rádió címmel. Juhász János még mindig szerepel a lemezen, de az anyagot Tamás megoldásai rendezik egységgé, bármennyire markáns, sokszor atonális és extrém (death-grind-HC-black egyveleg) megoldásokkal is kísérletező János és Kónya Zoltán (másik Gire tag, Tamás korábbi zenekara) gitárjátéka, percekig nem A Róka Hasa Rádió (milyen szép alliteráció egy népdal és a gyerekkor kapcsán) igazi erénye a kollaborációk egysége, amely az egész lemezt uralja, de sohasem unalmas vagy öncélú. Tóth Ágnes (The Moon and the Nightspirit) bárhol is énekel, ott egy újabb regisztert, teret nyit az énekével, főleg ha ezt magyar népdallal, vagy egyszerűen csak magyarul teszi. Bakos Attila (ő követett el egy zseniális albumot a saját zenekarával, a Woodland Choir-ral, 2010-ben) nagyon a helyén van minden dalban, akár karakán férfiassággal dalol, akár képzett karénekkel örvendeztet meg minket, kimért elektronikus alapokon vagy magába forduló vad riffelés mellett. A lemezen a 19 perces Molekuláris gépezetek gigászi anyag, a Köd utánam mesebeli (remek YT videóval), a Kabócák, bodobácsok pedig egyszerűen csak lenyűgöz. Hibátlan lemez, mélységek és komplexitás ritka egysége, három éves zenei dekázgatás, patikamérlegen kimért eredménye.
A tavalyi Rengeteg sokakat lenyűgözött, de nem azokat elsősorban, akik már ismerték a Róka Hasa Rádiót. Számukra leginkább logikus továbblépés, szükségszerű összegzés. Juhász kiválása után (amennyiben a Thy Catafalque valaha is létezett igazán zenekarként, hiszen soha nem koncertezett) minden jelentősebb hangot, még a gitárt is Tamás játszotta fel. Ez megkapó fanatizmust jelent, hiszen ezért megtanult normálisan gitározni első lépésben. A riffek egyszerűsödtek ennek megfelelően, a témák komplexitása nem múlt el azonban, maradt a patikamérleg. A természet, a zabolátlanság és szemlélődés, a feloldódás és kívül rekedtség, de a honvágy is (Kél Keleti szél) vágya belengi a lemezt. Minden szép megoldás, amely a Róka Hasán már jelen volt, itt is megvan, újdonságként post-industrial break beat-et is hallhatunk dalkezdésként, kellemes elektronikus kavalkádba felépítve. A két legmonumentálisabb alkotás a legjobb, a letaglózó természeti képet megfestő Vashegyek (valós élmény költészetbe oltva) és a Fekete Mezők, amely nyitja az albumot. De a lemez így is hibátlan, nincsen már meg az újdonsága, ami a Róka Hasának azonban. Ez nem okoskodó fanyalgás, hiszen az anyag nagyon egyben van, Tamásnak és persze Tóth Áginak, Bakos Attilának akik szerepelnek újra a lemezen, méltán hozott elismerést végre ez a lemez, nagyobb közönség előtt is. Ők azt csinálják most is, amihez a legjobban értenek, és ami olyan jól működött már a 2009-es lemezen is. Legkésőbb a Rengeteg után a Thy Catafalque mellett nem lehet elmenni egyszerűen, és egyre inkább az intellektus és a líra kell, hogy megragadja az embereket benne, mint az, hogy extrém és metál. Mert önmagában egyik sem fogja meg a lényegét ennek a zenének.
A Thy Catafalque (és úgy egészében Tamás munkái) nem "metálzene", nem rock, és nem pop, hanem – a szó nemes értelmében – sokkal inkább kortárs komolyzene. Jobb korokban, ha valós környezetében néznénk meg, akkor komolyan kellene honorálni ilyen munkákat a XXI. században. Több ízében is poszt-modern, de a kor olyan egyéni lenyomata, amely nem öncélú, ugyanakkor mégis minden ízében önmegvalósító. Kátai Tamás múlt (gyermekkor)idézése, korszaknaplója és leginkább önmitizálása az említett négy album. Versek, hangok, képek tégláiból felépülő kohó. Minél többen melegednek mellette, annál jobb.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
