Magyarország egyik legfeketébb fesztiválját, a Fekete Zajt minden évben augusztus közepén rendezik meg az ország legmagasabb csúcsán, az árnyékot adó erdő közepén, a Mátra-Sástó mellett. 5 színpadon (ebből 2 a tó közvetlen közelében van és ingyenesen látogatható) délután 4 órától hajnal 4ig szóltak a magyar és a nemzetközi underground gyöngyszemei. A zene mellett egyéb off programokon is részt lehetett venni, pl. hennázás, vászontáska és ékszerkészítés, dark fitnesz, jógázás, focizás, felolvasás, túrázás. Többféle szálláslehetőség közül lehetett választani: sátor, faház vagy a motel és hotelszoba. A fesztivál területén általában csak a bevállalósak éjszakáztak, akik csendre vágytak, azok a távolabbi kempingeket és apartmanokat vették igénybe. Jól is tették, ugyanis voltak olyan napok, amikor a dj annyira belemerült a szettjébe, hogy még reggel 7-kor is tolta.
Idén elsőként voltam teljes hetet a Zajon és szintén először mint önkéntes. Aki ezt még nem próbálta, az egyszer mindenképpen élje át, hatalmas élmény és szuper buli, rengeteg új ismerőst lehet szerezni és kipróbálhatod magad egy másik világban. Szerdán pont úgy voltam beosztva, hogy nem sok koncertet tudtam megnézni.
Sokszínű, fülledt és erőteljes, az olasz Messa az énekesnőjük bársonyosan csengő hangjával folyamatosan izgalomban tudta tartani már az első napon a nagyszínpad közönségét, hozták az őrjöngő számokat és a lírai hangvételű témákat is.
Az estét az Ipari Szakadárok fejezték be, még hajnali 5kor is rázták a fejüket a metálosok a new wave táncolós hangjaira.
Ha azt gondoltad, hogy a csütörtökön fellépő Puerta Negra egy spanyol szintipunk banda, akkor nagyot tévedtél. Bár spanyolul énekeltek, de valójában Portlandben élnek és tényleg annyira a 80-as éveknek szóltak a dalok, hogy nehéz volt elhinni, hogy tavaly kiadott számokról van szó. Állítólagos technikai probléma miatt csak 3 nótát adtak elő, hiába tapsolt a nagyérdemű a Delta színpad előtt.
A Kilátó színpadon a holland minimalista, a Halhatatlan szeretők filmzenéjéért Cannes-i díjat kapott lantos Jozef Van Wissem lépett fel és egy sötét, melankólikus univerzum bontakozott ki körülötte.
A Kacsatónia utolsó fellépője a 2015 óta működő minimal darkwave és posztpunk egyszemélyes projekt, azaz a horvát Neon Lies. Az énekes Goran arra bátorított minket, hogy menjünk hozzá közelebb táncolni, ő is mászkált közöttünk, a koncert végén kitűzőket is osztogatott és beszélgetett a rajongókkal. Nagyon közvetlen és barátságos embert ismerhettünk meg a személyében.
Pénteken már sajnos nem úsztuk meg a vihart, hatalmas szél tombolt és másfél órán keresztül zúdult ránk az eső, de ez nem zavarta az elvetemült VHK rajongókat, az utolsó hangig kitartottak kedvencükkel. Szuper gyors volt a szervezés is, az éppen akkor fellépő bandát áttették egy későbbi időpontra. Szerencsére a nap headlinerének már elállt, egy kevés csúszással máris tudtak kezdeni. Eljött tehát az "új szlovén művészet" ideje, minden szem a nagyszínpadi Laibach-ra összpontosult. Sok néző várta már őket, ez feltűnt a nap folyamán. Én nem vagyok akkora fan és még sosem láttam őket élőben, de úgy gondolom, hogy nagyon odatették magukat és hál'Istennek nem művészieskedték el, kifejezetten jó fesztivál dallistával készültek. Legyen szó az ünnepélyes darabokról, mint a női korálokat is felvonultató „B Mashina”, vagy az olyan dübörgős számokról, mint a D.A.F. „Alle gegen Alle” feldolgozása, a zenekar biztosra vehette a közönség tetszését. Az 1980-ban Jugoszláviában alapított zenei projekt minden másnál változatosabb, ezért is nehéz zeneileg besorolni őket.
A nagyon egyértelmű indusztriális alapot sugalló dalok mellett a Milan Fras körüli férfiak számos nyomasztó és sötét darabot is magukévá tettek. Az otthon, a becsület, a munka és a harc/háború kifejezések iránti hajlam minden dalukon jól érezhető. Amikor megszólalt a szlovén intró, a hangulat feszült volt, hiszen végre mindenki tudni akarta, mi fog következni. Rövid sötétség után bekapcsolt a kivetítő, amelyen a fent említett témákhoz kapcsolódó fekete-fehér jelenetek futottak. Újra és újra rövid verseket vagy instrukciókat is látni lehetett a képernyőn. Nem bízták a sikert a véletlenre, 5 covert is előadtak, majd az énekes mindenkit táncra buzdított a „Tanz Mit Laibach”-al, ami sikerült is neki, őrületes tombolás volt. A változatos szettet illően a "The Coming Race”-el fejezték (volna) be, aztán megkaptuk ráadásnak a „The Engine Of Survival”-t, ahol az énekesnő reszelős hangja jól illeszkedett az eklektikus zenével.
Máris kezdett a Delta színpadon a poszt-punk/coldwave duó Edges és elképesztően hangulatos koncertet adott. A dalok olyan univerzális témákat dolgoztak fel, mint a szerelem, az elkötelezettség és az identitás. A számok eszméletlen táncolhatóak voltak, körülöttem mindenki ropta és a banda is iszonyúan jól érezte magát, a gitáron játszó énekes többször is teljesen előre jött, ha tehette volna közénk is beugrott volna.
A nagyszínpad utolsó bandája a földim Óperentzia volt. A 2005-ben Nyíregyházán alakult együttes alapvetően elektronikus hangzású, de felfedezhető volt benne a 60-as évekbeli funk ritmusa, a trip-hop monotonitása, a tánczene lüktetése, a pszichotrance teknó eleme és a népzene ereje is. Grandiózus parti ígéretével hívta táncba a közönségét.
A koncertek után Gelkáék szórakoztatták a halálzenéjükkel a még bulizni vágyókat.
Szombat délelőtt is megnyílt az ég, de a szervezés most is a helyzet magaslatán állt, gyorsan áthelyezték a Kacsatónia színpadot a Stáb Iroda előtti Teraszra, az off programokat így nem kellett lemondani.
Az ausztrál születésű, de Berlinben élő Zanias az indusztriál és az ebm hatásokat fülbemászóan keverte a posztpunkkal, dallamos szintetizátorral és erőteljes női hangjával mindenkit táncra perdített. Hatalmas sikerük volt, kolosszális éljenzés közepette hagyták el a Delta színpadot.
Rengetegen várakoztak a nagyszínpad előtt. A Thy Catafalque nevű avantgarde black metál együttest 1998-ban alapították Makón. Most női és férfi vendégzenészekből álló koncertet láthattunk a Kátai Tamás által életre keltett bandától, ahol a klasszikusok mellett az új dalokat is bemutatták nekünk.
Nálunk a Hocico igen szívesen látott vendég, a Zajon már másodjára léptek fel, Budapesten is már legalább 3x voltak. Először Racso lépett a Delta színpadra (én eléggé csodálkoztam, hogyhogy nem a nagyszínpadot kapták?!) és máris indította az intrót, fél szemmel lehetett látni, hogy Erk közben fel-le sétálgatott a kerítés mellett, majd hirtelen felugrott és másodperceken belül fortyogó üstté változtatta a helyszínt. Az énekes olyan energiát gerjesztett, amely felülmúlhatatlan. Énekelt/üvöltött, táncolt, ugrált, mint egy pattogó labda (bár ahogy láttam, elég kicsi volt neki a színpad, ugrott kettőt és már a másik szélen volt) és tette ezt megállás nélkül a koncert végéig a kimerültség jelei nélkül. Ezt az energiát átadta a közönségnek is, akik addig táncoltak, amíg el nem áztak teljesen a verejtéküktől és még a Mátra is beleremegett. Egy Hocico koncertet át kell élned, mert ezt a dinamikát nem igazán lehet szavakba önteni. Az EBM rajongók is megérték ám a pénzüket, őrült pogózásba kezdtek, a kordon majdnem bedőlt, pár ember el is esett körülöttem, az egyik pont a térdemre, pár percig eléggé zsibbadtam a fájdalomtól. A frontember énekhangja szokás szerint torzan és agresszívan szólt, sokszor a magasba emelte a csontokkal és koponyákkal díszített mikrofonállványát, ezzel is tovább hergelte a rajongókat. A dalokban („Poltergeist”, „Bite Me!”, „Dead Trust”, Tiempos de Furia”, „I Abomination”) elutasította a vallást és néha társadalomkritikát zengett hazájáról.
A hazai synthwave egyik legismertebb szereplője, a budapesti Quixotic lépett utolsóként a nagyszínpadra és a szintetizátor hullámain keresztül hívott minket egy pálmafás utazásra a Miami-i naplementés koktélozástól az autós üldözésig, rengeteg gitárszólóval és a szaxofon basszusának erejével. Garantált 80-as évek érzés a „Top Gun”, „Palms”, Schwarzenegger”, „Beat It”, „Közeli Helyeken” számok által!
Az Osztálykirándulás színpadán zárja a fesztivált minden évben a magyar The Cure tribute banda, a gyöngyösi Pornography. A mostani koncert aktualitása a 40 évvel ezelőtt megjelent Japanese Whispers album volt. Most is sikeresen elhozták az eredeti együttes hangulatvilágát és hűen reprezentálták a boglyafejűek életérzését. Az utolsó szám nem is lehetett más, mint az erdőben előadott „Forest”.
Aki még bírta erővel, az táncolhatott Lucretia és Senkwaves által válogatott slágerekre.
Mint mindig, most is sikerült a fesztivál szervezőinek változatos zenei programot összeállítani. A szubkultúra híres figurái mellett kevésbé ismert, igazi underground bandák és a zenei színtér pereméről érkező művészek hívták a résztvevőket új zenei felfedezésekre. Megtalálhatták kedvencüket a metálosok, a dark rockerek és az indusztriál rajongók, valamint találkozhattál régi jó ismerősökkel, egyeseket én ezer éve nem láttam és kellemes meglepetés volt. Sok új kapcsolatra is szert tettem, amelyek egy része gazdagító lehet a jövőre nézve.
A fesztiválhelyszín bája és a légkör családias mivolta 1000-1500 látogatót vonzott kishazánkból és külföldről is. Én személy szerint találkoztam osztrákokkal, angol és szláv nyelven beszélőkkel is. Remélhetőleg jövőre még többen leszünk, mindenkit vár a 15. Fekete Zaj fesztivál! E különleges alkalomból plusz egy nappal hosszabbítják majd meg a már hagyománnyá vált mátrai barangolást – tehát 4 nap helyett 5 napos lesz a fesztivál, ahová a szervezők ismét elhozzák nekünk a nemzetközi és hazai fekete jelenet legkülönlegesebb előadóit. Zajongjunk együtt a következő évben is! Gyertek, támogassátok a magyar szcénát és bulizzatok egy nagyot!
