A minap jót nosztalgiáztam Jarmusch Kávé és cigaretta című mozijának ominózus jelenetén; a kocsmaasztalnál Tom Waits és Iggy Pop a leszokás adta lehetőségekkel élve vígan pöfékeli a koporsószeget a röhögéstől fetrengő néző nagy vidámságára. A két kul(cs)tfigura mellé simán odaültethető arcnak tűnik az A38-ra visszatérő és friss anyagát bemutató Mark Lanegan. Nemcsak tízpontos füstös hangjával, hanem a rákenrólban húzott mély barázdáinak köszönhetően is simán méltó lenne az asztaltársaságba, maximum a huncut Pop szétmorzsolná sztk-keretes szemüvegét.
Felsorolni is lehetetlen lenne a nagy tiszteletnek örvendő Lanegan - akit a grunge hangjaként aposztrofálnak - mi mindenben vett részt az elmúlt évtizedekben. A jelentősebbeket említve a Sreaming Trees és a Queens of the Stone Age egykori énekeseként, Kurt Cobain barátjaként és a grunge zászlóvívőjeként gondolhatunk rá, de pályája lényegesen színesebb.
A rétegeket felfejtve ott morog hangja a Lawless gengszterfilmjének (a soundtrackot Nick Cave és Warren Ellis jegyzi) szerzeményeiben, szólóalbumai a rajta szereplő barátainak végtelen sorát mutatja Pj Harvey-től Layne Staley-n (Alice In Chains) át Michel McCready-ig (Pearl Jam). A 2000-es években már komolyabb vargabetüket karcol az elektronikus színtéren is, ördögi hangja ott zakatol a Moby vagy az Unkle anyagokban is. A február végi hideg estébe a ladikra azonban az októberben megjelent Phantom Radio albummal érkezett, ami a rockhoz való tántoríthatatlan baráti viszonyát sűríti tíz szerzeménybe. A színpadra lépő Mark Lanegan Band mintegy másfél órában tökéletes minőségben szállította is a kísértetjárta "Fantom Rádiót", és persze mindazt a többletet, ami ilyenkor a léleknek kel, hogy bugyortól bugyorig átjárhassa ez a "sivatagi zene", miként egy cimbora a lanegani hangulatot oly találóan jellemezte.
A nyitó három számot még duóban, akusztikus hangszerelésben tálalta a teltháznak (még a ruhatár is betelt ami számomra újdonság) Lanegan, A Judgement Time és Low után már a teljes ötösfogat a The Gravedigger' Song-al csapott az apokalipszis lovai közé. Egymás után sorakoztak a jobbnál-jobb balladák: Quiver Syndrome, Ode to Sad Disco, Harborwiev Hospital, Death Trip to Tulsa (a Torn Red Heart nem tartozik kedvenceim közé, ez pont a szükséges füstölésre adott alkalmat). Sötét, sűrű és gyilkos másfél óra, melyben csak a zene kapott szerepet, a közönséggel a kommunkáció zéró, de szükségtelen is, minden másodpercért kár lehet, amit ez a komor alak nem énekelve ad elő. Mark Lanegan és zenésztársai felejthetelen koncerttel nehezítették meg vállamat, ami pengeéles és gyönyörű ajándéknak bizonyult. De teher alatt nő a pálma - önként és dalolva állok a súlyba a következő album budapesti koncertjén is, mert nagyon bízom benne, hogy lesz ilyen.
Valovics Tímea fotói
