Bolkow Castle Party 2002.

Valahol Dél-Lengyelország ege alatt egy éjszaka -már talán mint évente visszatérő jelenés- gyűrűzni kezdett a sötéség. A bársonypuha árnyak foszlányai lágy hullámokba omolva áramlottak egy láthatatlan vihar korbácsától űzve. S a szél, mintha az illékony távol egyetlen pontja felé szívta volna az éjszaka álmoktól sűrű nedveit. Ha követed vonulásukat, láthattad volna te is, ahogy apró hegyei között megbújva, de tornyával átütve a messzeség ködét, földereng Bolkow dacos vára.

Mintegy öt évvel ezelőtt valakik, valamiért elhatározták, hogy a Piastok ezen ősi birtokának mohlepte köveibe helyezve bizalmuk, egyszer egy évben néhány különleges napra menedéket és vígaszt nyújtanak a világ és vele párhuzamosan a zene sötétebb oldalával eljegyzett szerelmesek számára, akiknek életlehetőségeik társadalmi szinten -be kell vallani- elég korlátozottak ebben a régióban. Bár a kezdetek tulajdonképpen 1994-re tehetők, amikor is a Grozdiec kastélyban összegyűlt kb. 300 látogatónak 5 zenekar adott koncertet. Három év elteltével ez a helyszín már kicsinek mutatkozott, így esett a választás Bolkow kasztélyára, ahol a negyedik találkozó már nemzetközi szinten mozgatott meg zenekarokat és résztvevőket. A tavalyi Party pedig már 4000 résztvevővel büszkélkedhetett, és olyan előadókkal mint az Ataraxia, Clan of Xymox, vagy a Breath of Life.
A szelet Magyarországon is érezni lehetett és meg is érintette a fentebb említett réteg néhány tagját, akik így elhatározták, hogy bármilyen lehetséges módon tiszteletüket teszik a Castle Party nevet viselő rendezvényen, ahol egyébként idén egy magyar zenekar is borzolgathatta az összegyűltek lekivilágát.
A lengyel vendégszeretetről kis csapatunk honfitársainknál kissé hamarabb szerezhetett jó tapasztalatokat, mivel a lehetőségeket hármónk és csomagjaink számára egy Polski Fiat típusú jármű jelentette. Mindezt látva, a határokon a csendes őrülteknek kijáró félmosollyal és nemtörődömséggel engedtek tovább minket, de legalább nem piszkáltak. Minden hitetlenkedéssel szemben azonban kis járgányunk egyetlen zokszó nélkül vitt minket oda-vissza az 1200 kilométeres úton, plusz még egy balatoni kitérőn. Nem panaszkodott mikor Szlovákia hegyein átvágva félelmetes szépségű felhőkön bújkáltunk át, és akkor sem emelte fel a hangját a bánásmód ellen, mikor a Packow-i erődtemplom falainak árnyékában kucorogtunk át benne egy viharos éjszakát. És az ezt követő hajnalból születő verőfény meghozta érkezésünket. Bár várható volt, mégis kissé meglepve konstatáltuk, hogy a nulladik nap délelőttjén, a vár körzetében már kezd dominánssá válni a fekete szín a járókelők öltözékében. Ezt jó jelnek vettük, és a feketeség lokális sűrűsödéseinek segítségével az italmérő helyeket is gyorsan bemértük. A szálláskérdés eldöntése némi időbe tellt, de azzal szerencsére bőven rendelkeztünk. Azonkívül újdonsült ismerőseink is segítségünkre volta a kommunikációs korlátok leküzdésében, akikkel a temetővel szemközti parkban futottunk össze, és kellemes meglepetésként ők szólítottak meg minket, hogy csatlakoznánk-e a társaságukhoz. Egyébiránt hasonló gesztosokat ottartózkodásunk alatt többször is volt alkalmunk tapasztalni, és ezek az élmények már önmagukban is kellemes nyomot hagytak. A következő nap már valóban megkezdődtek az események, és a többiek megérkezésével bennünk is oldódott a halványan bújkáló elveszettség érzése. A látogatók tekintetében vegyesnek volt mondható a kép, bár természetesen a főszólamot a dark-gothic jellegű jelenségek vitték. Rajtuk kívül azonban képviseltették magukat a metal vonal élharcosai, és a különböző punk irányzatok elkötelezettjei is, ez azonban mindössze a szubkultúrák közötti átjárhatóságot nyomatékosította. Egy kissé meglepett azonban a fesztiválokon megszokott árusok tömegének a hiánya. Egészen elvétve lehetett csak ilyenekkel találkozni, és zenei anyagokat is csak egyetlen helyen lehetett nagyobb választékban vásárolni. Viszont az ilyen jellegű zsibvásári hangulat hiánya legalább ráébresztett arra, hogy miért is vagyunk itt, és mindenképpen kedvezett az élményszerzés elmélyültebb pillanatainak a megragadásában. Mert ezek a pillanatok mindenütt megtalálhatták az embert. Nyugodtan leülhettem a várfal hűvösébe egy korsó sört kortyolgatva, s figyelni az embereket, megszólítani őket, vagy általuk megszólíttatni. Nem éreztem végre a programok és események hajszolásának fojtogató, mindíg sürgető kényszerét, ahol a legkathartikusabb percek is belefulladnak a mennyiség habzó áradatának sodrásába. Üldögélésemet megszakítva, pedig bármikor lejjebb mehettem a vár egy másik régiójába, ahol a koncertek folytak, hogy én is részese lehessek annak a közegnek, melyben a színpadról csorduló hangok megelevenednek és pattannak embertől emberig, majd szétszóródnak és elrejtőznek a falakon túl, a falu határában álló fák között. És én csak állok a színpad előtt. Játszik a Fading Colours. Ha a megfáradt fény elhalványul, a magával rántott színek új életre kelnek, új izzást kapnak a sötétség ismeretlen termeiben.
DeCoy egyedül áll a színpadon, s rajta kívül még ketten. Arcán az alkony percének megnyílt szakadékában lakó ismeretlen fények játszanak. Íme az idő, melyben megnyilvánul a két oldal jegyessége, bármilyen távol legyenek is egymástól. S talán az énekesnő öltözéke is ettől az érzéstől áthatva lett kiválasztva. Aféle menyasszonyi ruha, mely ráadásul -készakarva, vagy véletlenül- de az Opus Magnum színeit hirdeti: fekete, fehér, vörös. Úgy tűnik, nem mindennapi jegyesség az övé, és az álmokban minden másnak látszik. Így tehát hárman, az egyedüllét három pontjából kiindulva fonják a kötelet, mely átível a szakadékon, s a felbukkanó falakat, és fátylakat ritmussá zúzzák, vagy ősi dallamok redőibe hajtogatják. És a falakon, fátylakon túli megszámlálhatatlan világ kimeríthetetlen anyagot nyújt a dallamok testének megformálásához.
Néha, pillanatokra én is szinte teljesen egyedül érzem magam. De nem magányosan. Hiszen az egyedüllét össze is köt, mert kialszanak benne a kényszerek, és ebben a tisztább kötésben feloldódik a magány. Mikor újra körülnézek, percekig nem is tudom, hogy előttem, vagy mögöttem van-e a zenekar, hogy ki van itt kiért? A zenészek és a közönség másodpercekre annyira egyként része a produkciónak, hogy a státuszok már pengeélen táncolnak, és igazából nem is fontosak. Az ok és okozat összefolynak a pillanat olvasztótégelyéban, és ekként tűnik ki, hogy külön-külön milyen nevetségesek.
Odafönt a fényfüggönyök között már feltűnt a Breath of Life. Régen láttam megjelenés, gesztikuláció, és hangképzés tekintetében ennyire egységes karaktert, mint akit az énekesnő személyében volt szerencsém megismerni. Pillanatnyi szünet nélkül szívta magába a zenészek illanó akkordjait, s szinte mint a hangok, és képek áradatának a deszkákon testetöltött fókuszpontja, zúdította a közönségre az álmok csillanó porát. A mozdulatok szavában történetek csendültek, és tudom, hogy illatok, és fények keresték majdani, vagy talán rég halott megálmodójukat. Bevallom, kicsit nehezen tudtam fogást találni zenéjük anyagán. A harmóniák -gyökeret verve élményeim talajában- valódi organizmusként kezdtek burjánzani, szövedékükkel egyszerre tekeredve a múlt, és a jövő tápláló humusza felé.
Sok, számomra ismeretlen zenekarra is volt lehetőségem rácsodálkozni, mint például az Attrition, a Dance On Glass, a Morbus Kitahara, a Desdemona, és még jópár lengyel csapat. Sajnos az utolsó nap éjszakáján, egy hirtelen jött vihar némi programváltoztatásra kényszerítette a szervezőket, ami a koncerteknek a fedett színpadra való átcsoportosításával járt, és ez által nem tudott fellépni a fesztivál egyik fo vendége, a Das Ich. A programváltozás igazából nem járt különösebben nagy káosszal, bár a másik helyszín lényegesen kisebb befogadóképességű volt, ezért a tülekedés miatt sokan visszamenekültek az eső elől a sátraikba. Aki azonban mégis befurakodott a koncertterembe, és ott volt a Legendary Pink Dots által felkavart őrületen, az biztos, hogy olyan élménnyel gazdagodott, amit -a Legendary-tól megszokott módon- egy jó darabig nem fog elfelejteni.
A másnap délután már a hazafelé vezető úton talál minket. A lengyel határt átlépve még sokáig a fülünkben cseng a packowi hollóseregek búcsúkárogása. Reméljül visszavárnak minket, és azt is, hogy nem csalódnak, mert úgy éreztem, hogy kis autónk talán a zene néhány újabb titkával megterhelve falta fel a hazáig futó kilométereket.

Ezúton szeretnék végezetül köszönetet mondani a sok segítségért, és az irántunk tanusított figyelmükért a fesztivál két szervezőjének: Ania Zahar-nak (Dance On Glass),és Krysztof Rakowski-nak (Fading Colours).