Álmomban anyámnál
Eszik az ég, a hold is jóllakott,
s mint teremtőjére gyermeke
ránk ragyog- alszom.
Az őszi éj botjára támaszkodva
lepislogok a földre, s alábukva
tudom, hogy hová zuhanok,
a hegyes fenyődárdáktól véresen
hozzád szállok.
Nézlek.
Megfésüllek, s míg a reggelt várom,
hogy ne fázz, rádborítom szakadt
kabátom.
Látszat
Láttatok már hóembert sírni?
Ugye nem?
Hisz' senki nem,
észre nem veszi sohasem.
Csak azt mondjátok:
kitavaszodott...
Elmúlás
Összetörve roskadok le
emlékeim előtt,
hazafelé szállok.
Ki varrja vissza a leveleket
a fákra?
Arra a sikolyra várva
meg-megállok,
kérlek maradj örökre árva!
Öregember visz virágot
szerettei sírjára,
már nyomot sem hagy
maga után.
Oh, de ő még sem árva!
Meg-megállva
van neki egy hervadó virágja,
szemében vasszögek fonnyadó
lángja.
Lassan már belepnek
a levelek,
kínlódom, szenvedve énekelek.
S a vastekintetek merev vára!
Csak ne lennék olyan árva...
Ki varrja vissza a leveleket a fákra?!
Más - világ
A porban törött üvegszilánkok,
Hasítják a görnyedt igazságot,
Összerándult csont valóságot,
Vakon belekiáltok:
E tépettlelkű rongy világot
Nem én álmodom!
Szerelem
Ma megcsókolom a hajnalt,
s amint a zöld pázsitból kikelek,
a nap arcába nevetek -élek!
Virágszínűt sokat összeölelek,
könnyeimet szétmorzsolom -Neked,
táncolva és mindent,
ugrálva és mindenkit,
vadul, féktelenül szeretek,
de nem gondolkodom, sietek,
hozzád megyek!
Évihez
Izzad az éj, sötét verejtékcseppektől
már én is lázban úszom,
a repedt mennyezetet magamra húzom.
Átbukok,
kint vagyok, immár repülök,
kezem a tűz,
s a csillagokat -a hold könnyeit-
meggyújtom.
Most már tudom,
szép éjszakád lesz.
A búcsú
Fájdalom...
Érzem, hogy fáj nagyon.
De a csendben a szó is hallgat,
Belülről ordít szívet szaggat.
S közénk mozdonysíp hasít,
Ellök tőlem messze taszít.
Félelem...
Tétován lelassult érzelem.
S a hidegen összezárt ajkak,
Recsegve sikoltó síntalpak.
Már távolodó két szemedben
Magamat nem keresem.
Válaszút
Már este van, sötét, -talán éjjel,
Az árnyak félelmet keltenek.
Ha eleredne az eső,
S bekopogna hozzám a tető,
Azt suttogná: gyere ki, zuhanj!
Én nem mondanék nemet,
Mert aki boldog nevet,
A boldogtalan csak zuhanni szeret,
Csak aláhullani.
Hát zuhannék, ki tudja miért?
Enyém a végtelen -
Magába szív a rögös föld,
S talán belőlem lesz majd,
Igen, belőlem válik azzá,
Gyűlöletből boldogsággá,
Az igazság.
Megjelent a Tajtékos Sorok I. számában
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
