Vajon mennyi lehet az idő? Körülöttem az előző nap fogyasztott sült csirke darabjai…
Ránézek az órámra; 8: 30-at mutat. Tehát valamivel több, mint 14 órát aludtam. Csak álmodtam az egészet, avagy tényleg megtörtént? A történet valamikor ’91 körül kezdődhetett egy iszonyatos minőségű kazival.
-„Biztos tetszeni fog. Hallgasd meg”!
Hát így találkoztam a Bauhaus-al és a „Press The Eject…” albumukkal. Mindenkinek megvannak a kis „szíve csücskei”: zenekarok terén, akik valamiféle megfoghatatlan, ámde meghatározó szerepet töltenek be életében. Nos, valami megváltozott. „Egyszer valamikor, akármikor, de el kell jutni egy ilyen koncertre”! -Mondtam magamban. Csak hát tervem finoman szólva reménytelennek tűnt az akkor kb. 7 éve feloszlott zenekar kapcsán. Sajnos anno, a bécsi koncertre nem sikerült kijutni, azon egyszerű okból, hogy 2 nappal előtte tudtam meg…
Tavaly decemberben villámcsapásként ért a hír, hogy „elérhető közelségben” lesz koncert. Természetesen jó néhány ember szeme felcsillant a hír hallatán. Innentől már nem volt visszaút. Úgysem voltunk jó páran még „szimpla” koncerten külföldön, pláne nem Bauhauson, pláne nem repülővel…és persze tériszonnyal…”Egyszer élünk”…-hát uccu neki!
Irány a szállás. Valahogy nem akartunk 15eurót elverni egy „hétvégi jegyre”-> úgyhogy hárman blicceltünk. Ha elkapnak, az nagyon nem jó…de a BKV jegyvásárlási szokások győztek a félelem felett. Szerencsére igen olcsón sikerült szállást találni, mint „diákok”. Köszönet, aki intézte. Aztán irány a helyi „Kaisers”. Olcsó, minőségi sörök, egyéb szeszesitalok. Bevásárlótáskáktól roskadozva végre nyugodtan olthattuk szomjunkat. Másfél óra-> és indulás. És végre megérkeztünk a Columbiahalle-hoz. A bejáratnál elhelyezett neonon a következő szöveg olvasható: Tonight: Bauhaus 19 Uhr. Ezek szerint jó helyen járunk. „Tényleg itt vagyunk, tényleg lesz Bauhaus!”
Kisebb tömeg a bejárat előtt, ill. egy leányzó fáklyákkal akrobatizált. A fényképezőgépet mellyel videót szándékozott volna készíteni kedves barátom, nos hát azt ideiglenesen elkobozták. Bementünk, szétszóródtunk, és mivel előzenekar nem volt, ezért szép lassan hárman „előrefolytunk” a megfelelő látótávolság reményében. Szétnézek. Teltház van. Fura volt végigtekinteni az emeleten, felettünk félkörívben húzódó erkélyszerűségben elhelyezkedő emberekre. Sokat már nem is kellett várni. Ováció. Ismerős dallamok. A „burning from the inside” szól. Sorban megjelennek a zenekartagok. Davidre urambocsá’ nem nagyon emlékszem. Kevin talán, az, aki szerintem a durván 25 év alatt mit sem változott. Rövid haj, fekete keretes szemüveg, öltöny. D. Ash, mint mindig, most is némi extrémitásról tett tanúbizonyságot. Nekem elsőre egy jakuza jutott róla eszembe. P. Murphy. Hosszú fekete bársony (?) kabát, fehér ing, zsebében vörös rózsa és persze az elmaradhatatlan kis „vámpírtincs”. Hozzá kell tenni, ő nem egyszer átöltözött…
Nem mondanám, hogy túl öregeknek tűntek volna. Talán Murphy kopaszodása és a homlokán 2-3 perc után megjelenő verejtékcseppek sejtették, hogy bizony ők sem lesznek már fiatalabbak. Az idő vasfoga semmit és senkit nem kímél…Ezektől a külső jegyektől függetlenül, (persze azért az anno korabeli ugra-bugrát nélkülözve) természetesen ugyanazzal a lendülettel, beleéléssel, energiával játszották a nótákat, mint huszonegynéhány éve. Mi jöhet még ezután? „In the flat field”. Na, kész, végem van. A nem egy esetben, dark-gothic clubokban (olykor egyedül, máskor mérsékelt számú rajongótáborral) lejtett „táncikálás” után, kimondhatatlan érzés volt több ezer ember társaságában hallgatni ezt, illetve többi szerzeményüket. Ez az, amit nem lehet szavakkal kifejezni. God in an alcove, she’s in parties, stygmata martyr, a már tradícióvá vált „villanykörte effektus” a hollow hills alatt, és még sorolhatnám, de nem teszem. Gyorsan véget is ért. Persze most jön a ráadás… Severence. Egy kis pihenő. Egy kis csodálat. Egy kis szépség. De azért jó lenne már megmutatni ezeknek az „egyhelybenálló” németeknek, hogyan is csináljuk mi magyarok, ha koncerten vagyunk.
Jól hallom??? Transmission a Joy Division-től. Zakó és mozdítható, elhagyható dolgok hirtelen átruházása. Murphy-hez hasonlóan mi is transzszerű táncba kezdtünk. ! Na, ez már nagyon kellett!!! And the dance goes on->ziggy stardust, telegram sam. De hol van Béla??? Béla nélkül nem lehet Bauhaus koncert!!! Mindenki egyszerre üvöltötte: „Bela Lugosi's dead! Undead undead undead!”. És jött, aminek jönnie kellett. Ez a lassan 30 éves dallam földbedöngölt mindannyiunkat…Eszembe jut hirtelen, lassan őskövületnek számító kazim. A hibátlanul kiénekelt hangok, a dinamika, valamiféle megfoghatatlan „hangulat”->egy időutazás a ’80-as évekbe. Valami valóra vált. Vége van. Függöny.
A 4 euró-s sör és a leadott 1 euró a wc-ért (amiről kiderült, hogy csak becsületkassza), sem szeghette kedvem. Fel-feltörő önkéntelen kiáltások: ”undead undead” Hova tovább? Irány a berlini éjszaka. A jó előre még itthon kinyomtatgatott klublisták alapján egy Werk 9 nevűben találtuk hipp-hopp magunkat. Mintha egy barlangban lettünk volna. Terméskövekkel kirakva a fal, deszkák felszegelve végig. Szép nagy tömeg, óriási füst. Mármint színpadfüst. Friss levegő befúvás. Hol vagyunk mi ettől??? Viszonylag kis tánctér, és inkább körülötte álldogáltak iszogatva. Nos, hát mi is magunkhoz vettünk némi nedűt, és irány tánci-tánci. Mondhatni nagyon fura volt 1200 km-re egy klubban, pl. egy Christian Death-re nyomni. De jó! Azt azért hozzá kell tenni, hogy elsősorban 15-20 perces batcave muzsikák domináltak…Az előtte elfogyasztott zöld színű dolognak köszönhetően ez igen jól esett. A felső szinten levő ’80-as évek bulija, abban az időben és helyen számunkra nem volt túl jelentőségteljes. Hajnaltájt, komoly leamortizálódást követően némi elkerülhetetlen alvás az ülőgarnitúrán… Keservesen nehéz visszaút a szállásig.
3 óra alvás, és csodák csodája: kipihentség csalóka érzetével való ébredés. Még mindenki alszik. Elő az olvasnivalóval! Háttérben halkan némi neofolk zenei aláfestés. Az ablakon kinézegetve pedig birkák, kecskék. Azóta sem értem hogyan kerültek Berlin belvárosába ezek a háziállatok…Lassan mindenki magához tér. Irány várost nézni! Brandenburgi kapu, Rathaus, TV torony, Sony komplexum, Reichstag, a Dóm…és persze a Fal. -Csak én nem tudtam egyedül az Univerzumban, hogy az nem téglából van??? És végre vissza pihizni szállásunkra.
Felmerül a nagy kérdés: mi legyen ma? 12 fős erősen leamortizálódott, fáradt és másnapos társaságunkból 7-en, mindezek ellenére nekiindultunk a berlini éjszakának. Ha már egyszer ott vagyunk, akkor „buli van” ! Némi tanakodás után elindultunk a Lime klubba. Hát, nem volt könnyű megtalálni. Az Alexanderplatz-on, a „világóránál” német, Omega rajongó hajléktalanokkal is volt szerencsénk találkozni…Kicsi a világ… Mint kiderült, egy híd lábában volt belül a hely. Éjfélig ingyenes lett volna a beugró, 10 perccel utána sikerült odaérni. Német nyelvet beszélő szaktársam a rendezőséggel rövid eszmecserét folytatott. Akárcsak itthon, ott is némi unszolásra „kedvezményes” belépőt válthattunk. Mint kiderült, a pohár vagy üveg mindenhol 1 euró felszámításával történik, amit vissza lehet váltani. „Ha én ezt tegnap tudtam volna”!!!…Mikor bementünk, szinte hanyattvágódtunk a meglepetéstől! „Hát igen, így kell kinéznie egy igazi klubnak a stílus fővárosában!” Rendkívül szűk terek, formabontó falak, lámpák, szobrok, és persze az elmaradhatatlan félhomály és füst. Hogy is mondjam, a nők finoman szólva kihívó öltözékben. 90%-ban lakkbőr „semmitnemtakaró” ruhák, (vagy épp egyszerűen csak egy melltartó), neccharisnya kötővel, és ultrabrutál magas, csatos bakancs.
Szinte zavarban éreztük magunkat. Az egész hely egy embermassza volt, nem nagyon lehetett párokat, csoportokat elkülöníteni. Itt elsősorban a táncra gondolok. A talpalávaló sajnos viszont némi kívánnivalót hagyott maga után…Igen kevés dark-gothic muzsika (ami csak nekünk tetszett…), ebm-industrial (ami még elment egy ideig) és a végefelé meg metál. Az már nem kellett volna. A hely mindenestre hangulatban fenomenális volt. És azért nem volt semmi Berlinben ropni mondjuk egy DAF-ra… ”Irány az egyenes”! 4 körül leléptünk. Maradt 3 óra alvásra, mivel időre el kellett hagyni a szállást.
„Aznap-másnap” és végtelen káosz a fejünkben. „Vége van, megyünk haza”! Heroikus küzdelem a sonka és sörcsodákkal megpakolt hátizsákokkal. Hál’isten kint a reptéren némileg egyszerűbb volt az ügyintézés. Csak kicsit szigorúbb. Mindannyiunknak bakancs le, mert besípolt. Nekem a hátizsákom is kinyittatták. Rátekintve az el nem fogyasztott, világjáró narancsaimra (amit itthon vettem), nem erőltették. Aztán meg valami érthetetlen német szöveg. Egyik leányzó a csapatból fordított. A lényeg, hogy Zippo öngyújtómmal felrobbanthatom a repülőt. Vagy otthagyom, vagy a vattát kiszedem…”Miért pont velem történik mindez”? -kérdeztem magamtól. Végre a repülőn! A pilóta gondolta, jól megviccel még minket, és elképesztő mutatványokba kezdett. Halálfélelem szinte végig. Ismerős hely. Milyen furcsa minden. Kőbánya-kispest. Hajléktalanok, lángos, és kolbász szag…Milyen jó is ez…Örökkévalóságnak tűnő hazautazás. Kósza gondolatok. Valami megváltozott. A friss emlékképek szinte széthasítják a fejem. Egy kicsit másképp fog szólni ezek után egy Bauhaus album. Marad a nosztalgia, a készült fényképek és a leendő visszaemlékezések, beszélgetések útján… Otthon táplálkozás másfél órán keresztül…18 óra előtt valamivel filmszakadás. Vajon mennyi lehet az idő? Körülöttem az előző nap fogyasztott sült csirke darabjai…
Fotók: ff: Váradi Eszter színes: Geri, Gelka, Akasha, a két Bau' kép: http://photobucket.com/
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni