Azokban az időkben mikor először felmerült bennem a gondolat, hogy el kellene olvasnom a Kék öböl című regényt, kiderült, hogy ez az unokatestvérem egyik kedvenc regénye. Kérdésemre, hogy mi tetszett neki benne annyira, azt válaszolta, hogy a regénynek olyan jó a hangulata. A regény olvasása során, az elején járva, az ember még lehet, hogy nem érzi át teljes mélységében, hogy mit is közvetít felénk a mű, de a közepe körül már egyre jobban vonzza az olvasót, és tényleg valamiféle különös hangulat foszforeszkál a sorok mögött. Persze az iskolai irodalomórákon sulykolt elemzések módszerét követve rögtön beszélhetnénk perifériára szorult emberi sorsokról, emberségről az embertelenségben, társadalmi, szocializációs visszásságokról, hisz’ a regény főhősei csövesek, prostituáltak, de a regény igazi mélysége talán mégsem ezeknél a pontoknál leragadva gyökeredzik.
Igazából olyan klasszikusan, lépcsőzetesen felépített cselekménye nincs a történetnek. A helyszín a Steinbeck regényekből már ismert kaliforniai Monterey. Itt, a Konzervgyár utcában múlatják napjaikat egy kiszuperált raktárépületben lakva Mack és barátai, akik tengődő csövesek, a köz szemében lecsúszott fazonok. Időnként átcsap a mellékes szálakon a Halál lehelete is, eladósodott két feleséges és hat gyermekes férfi lövi magát agyon, depresszióba zuhant bordélyházi kidobóember döfi magát szíven jégcsákánnyal… És itt él a közelben Doki is, a magába zárkózott, vagy inkább magába mélyült kutató, az Élettani Laborból. Mack-ék talán élhetnének, vagy élhettek volna más, a kívülálló szemével nézve jobb életet is. Valahogy érződik a háttérben, hogy itt nem csak a szokványos egzisztenciális tengelytörésről van szó. Mintázza ezt, hogy némelyikük időnként el is megy dolgozni, keres és kap is munkát, ideig-óráig, néhány napra-hétre visszatérve a való - a való? – világba. „Szerintem ők is csak olyanok, mint bárki más (…) Csak nincs pénzük.” – jegyzi meg a regény egyik szereplője. „De kereshetnének – felelte Doki. – Tönkretehetnék az életüket, és lehetne pénzük. Mackben van valami a lángészből. És a többieknek is megvan a magukhoz való eszük, ha meg akarnak kapni valamit. Csak túl jól ismerik a dolgok természetét, s ezért nem hagyják magukat vágyaiktól lépre vezetni. (…) A lélek áruba bocsátása a földi javak elnyerése céljából tökéletesen önkéntes, és csaknem általános. Csaknem, de mégsem egészen. Mindenütt a világon akadnak olyanok, mint Mack és a fiúk.” Igen, ők a laposság elleni lázadás egy elég szélsőséges formáját választották. Leszámoltak mindennel, kivonultak a társadalomból, felszámoltak minden közhelyet, protokollt, bénító alakoskodást. Egy kíméletlen, szimbolikus vágással leválasztották a dolgokról azt, ami igazán számít és lényeges és azt, ami csak lehúzó teher, ballaszt, figyelmen kívül hagyva az ilyenkor bekövetkező eshetőséget, hogy számukra ez által az addigi világ a túlpartra kerül. De döntésük rajtuk múlott, a műveletet önön maguk végezték el, mert így akarták, ők akarták. Felfogásukat jól szemlélteti az az epizód, amely egy fogadásról szól, amit Doki köt egy illetővel arról, hogy Mackék, kalyibájuk előtt ücsörögve, egy fejfordítás erejéig figyelemre fogják-e méltatni a Július 4-i felvonulást (az amerikaiak Nemzeti Ünnepe). Az eredmény: még a fejüket sem fordítják. De mielőtt még valaki félreértené, nem a tradíciók, a nemzeti értékek vagy bármi ehhez köthető értékkel van problémájuk, még csak nem is kimondottan a rendszerben csalódottak ők. Nem! Csak nem kérnek többé az életnek egyetlen olyan területéből, vetületéből sem, ahol a háttérben már fészket rakott magának a megszokás, monotonitás, az elvárásoknak megfelelni vágyó igény, a külsőségek letudása.
Közben Mackék bulit szerveznek Dokinak, akit nagyra tartanak, mert valahogy megérzik benne a rejtett érzékenységet a külső burok mögött. De a buli elképesztő botrányba fullad, mert hát megesik néha, hogy a legjobb jó szándék ellenére is a dolgok a részletekig lemenően a lehető legszerencsétlenebb fordulatot vesznek.
Az összhang síkjai néha elcsúsznak, elhaladnak egymás alatt, mint az akvárium szép lassan tovább lebegő halai. De Doki azért tudja a lényeget, hogy mi volt Mack-ék szándéka. A fiúk nem adják fel. Újabb bulit terveznek, melyre titokban már készül az egész környék. És a buliban már előkerül egy könyv is, Doki tiszta, mély hangján elmúlt, de soha véget nem érő életérzésekről olvas fel. Kurvák sírnak leplezetlenül. Valamennyiüket elfogja valami kis földi bánat. Elnémult hívó szavak derengenek fel a múlt ködéből.
Hát röviden valami ilyesmi ennek a könyvnek a hangulata.
…És a vége felé már talán közülünk is némelyeknek dallamok szólnak a fejében, mint időnként Dokinak…
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
