Swans | Trafó | 2011. V. 21.

A hattyúk szárnyai alatt

- a Swans budapesti fellépéséről és egy kicsit a lemezükről is -

Amikor az ember több mint egy évtizedet vár egy koncertre, akkor egyszerűen túl nagy benne az elvárás már, amikor meghallja, hogy erre sor is kerülhet. Nincsen ezzel mit tenni, jön magától az érzés belülről, hogy milyen lesz a koncert. Élmény lesz, vagy esemény, vagy hogyan is történnek majd ott a dolgok? Én is így jártam, és két hét kőkemény munkába telt, hogy a Swans koncert előtt eljussak odáig, hogy ne legyen bennem semmilyen elvárás már. Egyszerűen csak vártam azt a zenekart, amelyet oly nagyra tartok az életműve alapján, kíváncsi voltam.

Nehéz volt, de hát a Swans is igazi komoly zene volt mindig, ezért el is várható egy ilyen hozzáállás a dolgokhoz. Michael Gira nem adta olcsón az élményt sohasem, ebben állt minden reményem és most a koncert után majdnem két héttel azt gondolom, hogy ez a remény nem volt hiábavaló ábránd.
A koncert előtt hárman győztek meg éppen arról, hogy ne vegyem meg a visszatérő Swans legutóbbi lemezét (My Father Will Guide Me Up A Rope To The Sky, 2010), mert rossz – de hiába. Egy dedikált példány lett az enyém, ami másodszori meghallgatásra nagyon is meggyőzött és azt gondolom, hogy ez nagyon is jó „come back and new begining” lemez. Hogyan is lehetne újra a csúcson kezdeni több mint egy évtized szünet után? A történet sem a csúcson szakadt meg, pont időben inkább annak idején a Soundtracks for the Blind-dal. Ez egy igazán masszív lemez, új megoldásokkal, helyenként új hangzásokkal, erős zeneiséggel, a Swansra jellemző szikár líraisággal és eksztázis-mámor kereséssel.

Jó lemez, hasznos lemez és hálás lemez is. 2011-ben ilyen rendhagyó bontásokkal és sodrásokkal operáló anyagot hallani igazi unikum azt hiszem, ugyanakkor Michael Gira átmeneti és újrakezdési kísérletét is mutatja a különböző útkeresés után abba a formába, amelyben a legeredményesebb és leghatásosabb munkákat alkotta meg . Nem nosztalgia, tényleg új fejezet, vagy inkább helyreállítás. Ilyen az új lemez, amelyet nem ismertem a koncert előtt, ezért utólag is hálás vagyok a sorsnak.
Az igazság az, hogy kevés olyan koncerten voltam, ahol nem ismertem egyetlen számot sem, amit játszottak és az mégis jó volt. Az embernek vannak ilyen beidegződései koncert ügyben. Ez van. Kellenek ismert, meg új számok is, de olyan, hogy egyetlen számot sem ismerünk…ritkán tud jó lenni. Én egyetlen számot sem ismertem a közel két órás koncert alatt a Swanstől, amit játszottak. Nem is nagyon voltak „számok”., ha őszinte akarok lenni Egy hét után jöttem rá, hogy volt a Crawled például, de ez volt az egyetlen régebbi Swans szám, minden más az új lemez és még azon sem szereplő legújabb dalok (ezt a basszerostól tudtam meg egyébként).
Dal? Nem, ezt visszaszívom, ezen a koncerten nem voltak dalok.
Egyetlen hömpölygő, zúzó, kalapácsoló, sulykoló, néha felemelő, de leginkább letaglózó előadás volt, amit a Swans csinált ezen a fülledt éjszakán a Trafóban Budapesten - telt ház előtt. De kik előtt is? Nos, a közönség most talán nem lényegtelen, van összefüggés ugyanis. Fehér inges yuppie, bőrtáskás lapos cipős ápolt tanárnő, lazapólós tanszékvezető, szakadt ruhás punkgyerekek, szemüveges glottgatyás zenebuzi elnyűtt régi zenekari pólójában, bölcsészapu és bölcsészanyu és alternatív bombázók meg szépgyerekek. Szóval olyan nagyon majdnem mindenki, aki felfedezhette az elmúlt 10-20 évben a Swansot magának. Vegyes a kép igazán, de leginkább besorolhatatlan, ahogyan a zenekar is az.
Gira fehér nagy kovbojkalapban, fekete farmerban, farmeringben úgy mászkál a Trafóban, mint az élő zenei legenda – megjátszás nélkül, merthogy itt mindenki tiszteli a palit. Gira ezt nem tudja, de természetesen úgy viselkedik, hogy ezt kiérdemli. Itt nincsen pózőrködés. Szóval elkezdődik a koncert egy elnyújtott nagy kövér gerjesztett zajjal, feljönnek egyenként a zenészek, utolsónak Gira, felakasztja a kovbojkalapot és innentől háromszor vagy négyszer eresztettem ki a levegőt csak az est folyamán, és a hallásom másnap délután állt csak helyre. Nekem benyomások jöttek le csak a színpadról, dalszerű csak a „Jim” volt, azok közül, ami elhangzott. Hol olyan volt, mint egy power industrial zenekar, hol olyan mint a korai húsklopfolós Swans, hol brutálisan lírai, hol pedig egyfajta hajszolása történt a mámornak a színpadon repetitív zenei alapokat idézve.
No wave – volt egy ilyen műfaj (?) a nyolcvanas évek undergroundjában, amelyet a Swans is megkapott talán néha, jobb híján most nekem is ez jutott az eszembe. Mi más ez, amikor elindul egy dal kalapálós dobbal, monoton indusztriális gitárklopfolás után egy kántálás jön, amelyet egy doromb zár le egymagában?! No wave, ennyi. Jobb híján persze, merthogy leginlább önmaga, besorolhatatlan zene.

Gira engem egyszerűen csak meghatott, elcsodálkoztam rajta és azt gondoltam, hogy a kis (nagyon kis) ripacssága ellenére is ez az ürge mennyire hiteles ezzel a sulykolással a színpadon így hatvan felé, soványan és polgári séróval. Húszéves elvont gyerekek sóhajtozhatnak szombat esti sörözés mellett, hogy ennyire eredeti zenét csináljanak gitárokkal, amelyben alig lehet valamit észrevenni a rockból és mégis elementáris. Hatvanhoz közel Michael Gira csuromvizesre izzadta a farmeringjét, kétrét görnyedt a színpadon többször is, arcát verte, szárnyalt a harangok játéka alatt és magába legyezte a magyar közönség tapsát és egymaga betöltötte a capella az egész termet búcsúzóul, amelyet egy helyi bunkó „részeg vagy bazmeg” bekiabálással hálált meg (remélem volt aki fejbe vágta).
Együtt élt a zenéjével, mi kell ennél több? Minden, amit lehetett hallani az újrakezdésről mélyen hitelessé vált. Gira korábban ugyanis egy Angels of Light koncerten egyszerre semmisült meg és született újjá, ezután elhatározta, hogy újrakezdi a Swans-szel a történetet. Ez szerintem szimbolikusan is nagyszerű dolog és ismerve a lemezt és a koncertet, egy igaz művészi hitvallás is.
Tudok persze profán dolgokat is mondani. A keverős sms-ezet ahelyett mondjuk, hogy kevert volna néha a gongokon, meg a harangokon, amelyek kicsengték a fejemet (a viking ütős mekkora volt már?!). A dobosunk egyszerűen halálprecíz volt, a bölcsészszakállas basszeros pedig mintamód kemény és alázatos. Gira hangja, amely Ian Curtis halála óta nekem a legkedvesebb élő férfi hang maradt, nagyon a helyén van még mindig. Egész végig remegett a gatyám a hangerőtől, kétszer tapsolni is elfelejtettem és az állam alá rejtett tenyérrel csak álltam csendben. Igazán csak akkor éreztem azonban, hogy a Swans elérte a hatását, amikor mellettem a szolid bőrtáskás tanárnő előredőlve ringatózott az egyik monoton gyilkos ipari-gitáros ritmus alatt, a yuppie-ről mellettem pedig ömlött a víz és feszültem verte a lábát a ritmusra fogait előretolva a szájában, fehér selyeminge pedig kifolyt már a szövetnadrágjából. Punkok meg magukba fordulva kisimult arccal csak néztek maguk elé.
Meggyőztek engem is. Nem ezt és így gondoltam, úgyhogy meg is leptek ráadásként. Átadtak valamit, amit nem lehetett megemészteni ott helyben, egész azonban akkor lett, amikor meghallgattam a lemezt is. Megvolt a mámor is és maradandónak is bizonyult, kitart majd sokáig és újra fel tudom venni a fonalat a Swans történetében.

Valovics Tímea és gabor (13-18.) fotói (a 13-14. fotó a James Blackshaw helyett fellépő Kézdy Lucáról készültek)