Az idei év legszerényebb felhozatalát a péntek tartogatta számomra. Lehetett volna persze minden nap erős, de ahhoz párhuzamos univerzumok létrehozására lenne szükség, eleddig ez meghaladta a képességeimet, talán egyszer sikerült. De akkor műabszintot ittam, nem emlékszem pontosan. Az átfedések okozta fejtörésen vérzett el az AGRA-ban délután kezdő Ikon. Az ausztrál legenda kihagyása igazán fájt, helyette a városi színházban a TANGERINECAT koncertjére esett a választásom.
A duó egy kijevi hölgy Zhenia Purpurovsky és a fiatalabb Paul Chilton párosa. Székhelyük Wales, a forrásanyag a Kárpátok hegyei, a csernobili katasztrófa - egy drámai természetközeli modern folkzene. Jelentős karakterrel bír a Zhenia által kezelt ukrán duda, ezenfelül számos rögzített hang teszi törtebbé, különlegesebbé kompozíciójukat. A bő órás előadásuk a tavaly áprilisban megjelent Glass album.
Nehéz témaként egy Eugene nevű fiatal személyes tapasztalatain alapul, amelyet neurodivergens személyként, súlyos trauma, akut szegénység és a csernobili katasztrófa túlélőjeként, valamint ukrajnai queer multietnikus menekült aktivistaként szerzett. A Tangerinecat koncertje kellemes belépőt adott a WGT négy napjába. Bár akadtak gyengébb pillanatok - nem erőltetnéma a dudával való táncolást - mindezt ellenpontozta nálam Paul élőben sokkal jobban kifejezésre jutó csodás orgánuma, valamint a színház fénytechikájának látványos fejlődése, ami bátran követte dalról-dalra a hangulatot.
Bizony csak két előadóra jutott ezen az estén idő. A már említett Ikon mellett a Gewalt és a Cult of Youth koncertje ment egyidőben a Buzz Kull-al, mi ez utóbbi felé a Stadtbadhoz vettük az irányt. A nagyjából 5-600 férőhelyes fürdőként is funkcionáló helyszín előtt kígyózó, több százas sor kanyargott.
Nyilván a Kaelan Mikla vonzotta ennyire be a népet, én még kívülről sem akartam hallani. Erősen túllihegett az, ami az izlandi hölgyek körül forog, messze nem ér annyit már sajnos mint amit ígért bemutatkozó albumok. Így tisztes távolban, egy járdapadkán fogyasztottuk vitt sörünket. A fogadalom, hogy benti "bárárban" 4-5 euróért 3-4 deci vacak sört nem veszünk, maradéktalanul sikerült amúgy, négy napon keresztül a küldetés teljesítve.
A tömeg csak nem fogyott el a végére sem, a teltházat meg is érdemelte a headlinerként színpadra lépő egyszemélyes produkció, a BUZZ KULL. Marc Dwyer valamit nagyon elcsípett sokaknál és nálam is. Az elegy, ami a korai EBM és ipari zenét a poszt punkkal sűríti kiváló. Nincsen benne semmi új, és mégis baromira működik (a Recorderben Frank Olivér az EBM újjászületése kapcsán nagyon jó meglátásokkal ír a jelenségről, a Buzz Kull is ott van ebben a felsorolásban). Még az sem tudta az élményt elrontani, hogy az egymásba érő testek közé jó adag füstöt toltak be, valamint a fénytechnikus is külön érdemeket akart szerezni. Az egyórás koncert elején még toronyként ágaskodó fényoszlopokkal kápráztatott minket, ez azonban uralkodó rózsaszínbe váltott idővel. Túl sok új nem volt a nap alatt, de enélkül is remek koncert kerekedett. Ahogy arról a bandcamp is árulkodik, a New Kind of Cross az utolsó hordozó, ezt csomagolja ki és be új köntösbe öltöztetve koncertről-koncertre remek talpalávalót szolgáltatva. Ha visszagondolok a pünkösdi napokra a Buzz Kull az egyik legjobb előadást szállította a körülmények ellenére is.
fotók: Valovics Tímea
