H. P. Lovecraft | Randolph Carter...

H. P. Lovecraft: Randolph Carter emlékei – az ezüstkulcs

"...Carter megfeledkezett róla, hogy az egész élet képsor az agyban, melyben nincs különbség a valós dolgok és a belső álmok között, és nem létezik ok, amely alapján egyiket többre lehetne becsülni a másiknál."

Az amerikai irodalomnak van egy vonulata, amely mindig cinikusan szemlélte a pozitivista létszemlélet újvilági diadalútját. Edgar Allan Poe-tól, az amerikai (és alighanem a világ) líra és epika egyik legkiemelkedőbb alakjától kezdve Ambrose Bierce-n, a pszihológiai horror egyik nagymesterén át, H.P. Lovecraftig tart, aki talán a legérdekesebben elegyítette a science-fiction a gótikus rémtörténet és az antik mitológia elemeit különleges írásaiban.
Howard Phillips Lovecraft (1890-1937) az egyik legrégebbi és legpatinásabb telepes-családban született az Egyesült Államok északkeleti részén fekvő New England tartományban. Szülőföldje és származása egész élete során végigkísérte, a haladás-orientált amerikai társadalom nem fogadta be az ókonzervatív nézeteket valló írót, - nem mintha az önkéntes magányba vonult Lovecraftot ez különösen mélyen érintette volna. A rendkívüli intellektuális képességekkel rendelkező gyerek 4 éves korában már megtanult írni, 9 évesen újságot szerkesztett. Bár gyenge egészségi állapota miatt iskolába nem járt rendszeresen és a felsőoktatásban sem vett részt autodidakta módon elsajátított, rendkívül széles körű ismeretei birtokában horror-magazinokban megjelenő publikációi révén tartotta fent magát. Szegénységben élt, a siker csak poszthumusz köszöntött be, Lovecraft életműve ennek ellenére igen terjedelmes ma pedig többen olvassák műveit, mint életében bármikor.

H.P.Lovecraft történeteire egy olyan hangulatvilág jellemző, amely az angol gótikus regény hagyományaira is építve, leginkább a nagy példakép E.A.Poe misztikus látomásait eleveníti fel egy olyan sajátos keretbe helyezve, amelyben a modern tudomány, a tradicionális filozófiák és romantikus rémregényekre jellemző atmoszféra tökéletesen kiegészítik egymást. Loveraft leggyakoribb eszköze a félelemkeltés, ez azonban soha nem öncélú, az író műveiben megjelenő rémlátomások és félelmetes helyzetek mindig valami magasabb rendű igazság felfedése céljából jönnek létre. Három síkja van a lovecrafti univerzumnak, melyek között az átjárás teljesen természetes és bármelyik pillanatban megtörténhet. A földi dimenzió nagyjából megfelel a 20-as 30-as évek világának, de e történetek a legtöbbször New England-ben, az író szülőhelyén játszódnak. Amerika egyik legkorábban benépesült része ez, ahol még megtalálhatóak a holland telepesek XVIII. Századi emlékei, régi sírkertek és omladozó épületek formájában, amiket az író képzelete olyan helyekké formált, ahol szinte tapintható a baljós misztikum légköre, amely ezt a sötéten romantikus tájat annyira körüllengi. A környék településeit sejtelmes hangzású nevekkel látta el, mint a Southamton-ból képzett Innsmouth vagy a Pittsfield- Kingsport alakmás. A terület központja a gyarmati idők műemlékeivel telt Providence, az író szülőhelye szolgálhatott a történetekbe vissza - vissza térő, mindig központi szerepet játszó Arkham-város prototípusául. Lovecraft kedvelt helyszíne még a vidéki Anglia illetve az arktisz, az antarktisz és az arab sivatag - a tökéletes elhagyatottság szimbólumai. Gyakran megjelenik a klasszikus kísértethistóriákból kölcsönzött, baljós jelenségekkel telt, rossz hírű, elhagyatott ház motívuma vagy a különös, magának való, legtöbbször őrült vagy félbolond öregemberek karaktere, akik valami szörnyű titkot őriznek. A rendellenesség szintén állandó motívum, ami nemcsak a tárgyakon vagy a táj hangulatában, hanem a szereplők viselkedésében is megfigyelhető elterjedt jelenség a kozmikus szörnyek emberek képében vagy emberekkel keveredett korcsok formájában való feltűnése – amely jelenségek megszokottak a misztikus átjáróként funkcionáló New England-ben.

A második szint, az álomvilág - leginkább az archaikus Hellász egyfajta groteszk, szürreális formájára emlékeztető föld. Itt találkoznak az álomutazók, Lovecraft történeteinek főszereplői, akik mindig arisztokraták-egy egykor hatalmas család elszegényedett és kiábrándult utolsó sarjai és legtöbbször valamilyen kapcsolatban vannak Arkhammal vagy valamelyik másik várossal a fiktív New Englandben. Olyan, mintha Lovecraft minden történetében a saját magát formázná meg, mint a világban helyét nem találó cinikus-romantikust, aki „idejétmúlt” eszmékért lelkesedve menekül a borzasztó valóság elől, az álmok birodalmába. A harmadik sík a világűr, pontosabban a földet körülvevő kozmikus tér egy formája, ahonnan kimondhatatlan lények érkeznek a másik két síkra, ők az író világának legfélelmetesebb szereplői. A tulajdonképpeni cselekményért felelősek és az emberiségre leselkedő kozmikus iszonyatot hivatottak megszemélyesíteni. Lovecraft koncepciója eddig még nem igen térne el sok, ma már sablonosnak mondott sci-fi vagy fantasy klisétől azonban az amerikai író esetében egy olyan filozófiával is találkozunk, amely az egész rendszert egy komoly és koherens világképpé kapcsolja össze messze meghaladva az átlagos rémtörténet mélységét. A másik fontos elem a nyelv- Lovecraft poe-i hagyományokra épülő rendkívül kimunkált néha már a jelző-halmozás miatt barokkos körmondatra emlékeztető stílusa, amely sokszor prózáját is a líra magasságaiba emeli. Ezen felül az író egy sajátos mitológiát is teremtett, amelyben az álomvilágot és a kozmikus tereket benépesítő lények és szörnyek, mint az óvilág elfeledett istenei jelennek meg, amik a mai napig itt kísértenek a földön és bizonyos ősi szertartások segítségével vagy akár spontán módon is megjelenhetnek a földi világban. Ezek létformák teljesen közömbösek az emberi fajjal kapcsolatban- a világűr, a technika vívmányai folytán új világok meghódítására törekvő emberiség antitéziseként is felfoghatóak, de ők a legmélyebb értelmezés szerint mi magunk vagyunk, saját közönyös aspektusunk a nietzschei „túl jón és rosszon” filozófia értelmében. Lovecraft teremtményei mindent nélkülöznek, ami valamilyen szinten is következne a racionalitásból, e lények annyira abszurdak, hogy már az olyan nevek is, mint Nyarlathtotep, Tsatoggua vagy Yog-Shotot valami olyan idegen atmoszférát sejtetnek, ami minden emberitől, megszokottól különbözik, és pont ez a distancia teszi félelmetessé. „Ctulhu-mítosz”- ként emlegetik ezt a lovecrafti „pantheont”- az egyik a víz alatt eltemetve fekvő „halott de mégis álmodó” („dead but dreaming”) teremtménye, Ctulhu - után. Hogy az író félelmetesebbé és realisztikusabbá tegye ezt az univerzumot, olyan „tiltott” vagy „elveszett” művekről írt, mint a híres „Necronomicon” vagy a „Pnakotikus Kéziratok” amely fiktív művek az emberiség e lényekre vonatkozó tudását tartalmazzák, de olyan iszonyatosak, hogy ma élő ember legtöbbször nem bírja ki épp ésszel az elolvasásukat. Érdekes megfigyelnünk az író romantikus hajlama és bizonyos nézetei között feszülő ambivalenciát. Lovecraft magát paradox módon materialistának és ateistánk vallotta, annak ellenére, hogy műveiben, karaktereiben a misztikum keresése és egyfajta szentimentális színezetű múltba-vágyódás érződik. Feltűnő, hogy emberi kapcsolatoknak, érzelmeknek sehol nincs helye az igen terjedelmes életműben, ami erős eltávolodás a poe-i hatásoktól.

Egyik levelében ezt írja: "...jóllehet semmi értelme az életemnek, kétségtelenül legalább annyit érek akár a többi emberi lénynek nevezett baktérium, Imígyen megelégedtem azzal, hogy mintegy tárgyilagos érdeklődéssel szemléljem a személyemet körülvevő jelenségeket, és bizonyos megnyugvást érezzek, amely abból fakad, hogy elfogadom jelentéktelen atomként betöltött helyemet. Azáltal, hogy többnyire semmivel sem törődtem, a szenvedéstől is megszabadultam….ha bírálnivalót keresnék a jelenlegi életfilozófiádban, abban lelném, hogy túl sok érzelmet követelsz meg – ami végtére is egyértelműen a lelki tevékenységek legsilányabbjai közé tartozik. Természetesen bizonyos fokig kellemes és kívánatos lehet, ám sokkal kevésbé fejlett idegszövetek játékával jár, mint azoké, amelyekben a valódi intellektus lakozik.”

Meg kell itt említenünk Nietzsce hatását(1), amely egyfajta heroikus pesszimizmus-t tükröz az írónál, a keleti filozófiák különösen a hinduizmus és a zen-buddhizmus bizonyos ideáival kiegészülve. Ezeket majd látni fogjuk az „Ezüstkulcs kapuin túl” című novella elemzése közben.
Randolph Carter a lovecrafti világ egyik prominens alakja- hasonlóan más szereplőkhöz, mint Erich Zann az őrült muzsikus vagy Arthur Pickman a fényképek alapján démonokról portrékat készítő festő,- egyszerre lakója mindhárom síknak. A szereplők, ahogy a helyszínek is, egymással kapcsolatban állnak és sorsuk gyakran találkozik, amikor az író novellafüzérei valahol összekapcsolódnak.
Randolph Carter azért is kiemelendő, mert ő az, akibe Lovecraft leginkább belevetítette saját énjét. A Carter-ről szóló történetek közül két, egymással szervesen összefüggő novella,” Az ezüstkulcs” illetve „Az ezüstkulcs kapuin túl” - című, amelyek talán a legmélyebben megismertetnek minket az író filozófiájával.

Az ezüstkulcs

Lovecraft Álomországa leginkább Poe bizonyos verseiben (pl a Tündérország, a Város a tengerben vagy a Nyugatalnság Völgye) megjelenő romantikus – félelmetes, ember nem járta tájakra emlékeztet. Lord Dunsany egy XIX.- században élt angol író világképe, akit Lovecraft egyik legnagyobb hatásaként tarthatunk számon is felfedezhető. Ez a különös világ, amelynek lakói a dionüszoszi misztériumok szatír és najád-figurái mellett a kozmikus létformák, kísértetek és árnyak a lovecrafti karakterek elérendő célja, ahová a reális világ leírhatatlan üressége elől menekülnek. E föld tele van „holdfényben álmodó, faragott elefántcsont-szín városokkal és „üreges üvegsziklákról letekintő illatos kertekkel”. E városok alakmásai a földi síkon is megtalálhatóak, némely elhagyatott helyen, mint a sivatag, a sarkok vagy Arkham környéke, ahol a „névtelen romok” között különös titkokra bukkanhat az ember. Az álomvilágba történő átlépéshez legtöbbször valamely misztikus tárgy, fétis vagy varázsformula szükségeltetik. Lovecraft a Randolph Carter-ről szóló történeteiben ( Randoph Carter vallomása, A megnevezhetetlen, Zarándokút Kadath-ba, Az ezüstkulcs, Az Ezüstkulcs kapuin át) dolgozza ki legjobban ezt a világot. Carter Lovecrafthoz hasonlóan maga is író, egy hajdan hatalmas, Angliából az újvilágba elszármazott arisztokrata család utolsó leszármazottja. Carter álomutazó, aki gyerekkorától fogva látogatja a második síkot. A Zarándokút Kadath-ba című kisregényben dolgozza ki Lovecraft a legrészletesebben ezt a világot, ez a történet teljes egészében a második síkon játszódik, és Carter utazását meséli el. A megnevezhetetlen és a Randolph Carter vallomása csupán kiegészítő rövid írások, melynek során megvillan e másik világ a földi létsikon.

Amikor Randolph Carter harmincéves lett, elvesztette az álmok kapujának kulcsát" - szól az Ezüstkulcs című novella első mondata. Eddigi életében már megjárta az álomföldeket a legendás Kadath keresése közben, de mikor középkorúvá vált, a könyörtelen világ elfojtotta az álmok kútját. A mű keretes szerkezetű, a történet vége az ezüstkulcs megtalálása és az elveszett álmok országába való visszatéréssel zárul. Két részre bonthatjuk az elbeszélést, az első tulajdonképpen vádirat a XX. század ellen,- amelyben az író kifejti az álmok elvesztésének okait és módjait, míg a második szerkezeti egység – a cselekmény maga - a megoldást tartalmazza. A mű első részében az álmok hiányáról a második részben pedig az álom és a valóság összeolvadásáról van szó.
A novella a hiány képeivel kezdődik, ami rögtön az okok és a megoldások keresésére ösztönöz.
A mű 1926-ban íródott, a nagy gazdasági világválság előtti években, az ipari civilizáció és technokrácia kezdte elárasztani a világot, amikor a „tőke szabad áramlása” fontosabbá vált, mint a „becsület és hűség” antik ideája. A tömegek az úgynevezett „szabadság” és az amerikai álom sekélyes illúziójának bűvöletében- „a nem számít honnan jöttél” a „sikeres ember” abszurd látszat-világába gyökerezve predesztinálták a „teljesítményt” mint egyedüli értékmérőt.
"A félelem és a vak jámborság isteneit elcserélték a szabadosság és az anarchia isteneire." –elmélkedik Randolph Carter a műben. Egy ilyen világban, amely magából a mítoszt, mint kóros elváltozást irtotta ki, nem lehet lázadni - maga a lázadás értelmetlen az okok és következmények egyre szorosabb láncolatában. Már mindent megcáfoltak, minden bálványt leromboltak- nem lehet hinni – hiszen már nincs mihez viszonyítani nincs szép, hiszen már nincs csúf sem, egyáltalán semmi sincs pusztán az önmagáért végzett munka perverz öröme, amely egy időre elfeledteti a deszakralizált, kiüresedett és értelmetlenné tett lét halálos unalmát.

„Carter nemigen kóstolt bele a modern szabadságba; olcsósága, hitványsága émelyítette szépségimádó szellemét, értelme föllázadt a piszkos logika ellen, amelynek bajnokai a megdöntött bálványokról letépett szentséggel próbálták bearanyozni a nyers ösztönt."

Üvölt a társadalom értékválsága, ami mellett egy valamennyire is kifinomult ember nem megy és nem is mehet el kritika nélkül- Ahogy Randolph Carter sem teszi ezt. Egy olyan világban, amelyből gyökerestül kiirtották a szépséget és a mítoszt, Carter mítoszokat teremt, és szépség tartományaiban kalandozik, egészen addig, amíg a külvilág lapos szellemtelensége nem kerül annyira kiáltó ellentétbe az álmodó fennkölt ideáival, hogy kénytelen megpróbálni betagozódni abba.


„Odaláncolták a valósághoz, aztán addig magyarázták, hogyan működnek a dolgok, amíg a titok el nem tűnt a világból. Amikor panaszkodott, és el akart menekülni a szürkület birodalmaiba, ahol színes elmeforgácsaiból és dédelgetett képzettársításaiból ötvözött lélegzetelállítóan ígéretes és kiapadhatatlanul gyönyörűséges látványokat a mágia, a tudomány legfrissebb vívmányaira hívták fel figyelmét, azt akarták, hogy az atom örvénylésén, az égi dimenziók rejtelmein álmélkodjék. És mikor vonakodott ujjongani a megismerhető és mérhető dolgokon, azt mondták, hiányzik belőle a képzelőerő, és éretlenségében jobban szereti az álombéli illúziókat a fizikai teremtés illúzióinál." Először a keresztény hitben keres menedéket, de annak kiüresedett volt elretteni. Carter írásai megváltoznak, idomulnak a világhoz, amelynek racionális cinizmusa először a munkáit, majd egész életét megfertőzi. Jellemző, hogy ekkor válik igazán sikeres íróvá, mert a tömegek igényét elégíti ki, miközben szellemileg egyre inkább meghal. Végül az okkultizmus felé fordul és eljut és a titokzatos „déli ember” feltűnésével egy ideig az ő segítségével elmélyed a lovecrafti harmadik sík tanulmányozásában, de így sem jut közelebb az elveszített álmok visszaszerzéséhez. Már az öngyilkosságon gondolkozik, amikor újra álmodni kezd, és az álmok az ősök hangján újra szólnak hozzá. A novella csúcspontja és fordulópontja a kulcs megemlítése-szerkezetileg is a novella közepén, amellyel kezdetét veszi a második egység.
Végre sikerül megfordítania az időt, a létsíkok egyre inkább közelednek. Carter végre ismét boldog, hiszen újra álmodik, az idő és tér már jelentőségét veszítette, olyannyira, hogy amikor visszatér az Arkham közeli ódon Carter-házba, a reális világ tulajdonképpen már megszűnt. Az elbeszélés hangulata is ezzel összhangban változik meg, az első egységet jellemző száraz, realista stílus, amely egy filozófiai esszé hangnemére emlékeztetet, átcsap abba a gótikus horrorra jellemző romantikus-misztikus milliőbe, amelyet az egész környezet leírása, a kísérteties hangulatú jelzők halmozása vagy a táj jellemzése a torz alakú fák a boszorkányház vagy a rejtélyes barlangok említésével érzékeltet.

"Nyugalom, tartós szépség csak az álomban létezik, és a világnak ezt a vigaszát lökik félre, amikor a valóság imádatában megtagadják a gyermekkor, az ártatlanság titkait."
-vonja le a végkövetkeztetést a főhős, és ezzel megnyitja az eredethez való visszatérés kapuit. A gyerek és a felnőtt immár nem különbözik csak egy Randolph Carter nevű személy van(2) Az író a misztikus, sejtelmekkel telt környék leírásával előkészíti a valódi csodát, Carter identifikációját 40 évvel azelőtti önmagával. Carter a rítus, egy fétistárgy az ezüstkulcs segítségével győzedelmeskedik az őt megölni készülő világon, amely a régen elveszített álmok kapuját nyitja, ahová a főhős távozik. Érezhető azonban, hogy a novella nincs lezárva, az elbeszélés egy olyan Cartert közelről ismerő barát szavaival fejeződik be, aki maga is álomutazó. Megoldást várunk, hiszen Carter nemcsak saját álmait találta meg hanem el is távozott ezekbe-így logikusan várhatjuk, hogy vajon sikerül-e akar-e visszatérni belőlük.

Az ezüstkulcs kapuin át

A két novella szerves egységet alkot és bár külön-külön is elemezhetőek, egymást kiegészítve hatnak ránk leginkább. Az ezüstkulcs kapuin át Lovecraft legfilozofikusabb írása, 1932-ben, azaz 6 évvel előzménye keletkezése után született. A műben a hindu metafizika hatása vonul végig, ami érdekesen polemizál az író materialista nézeteivel, de mutatja, hogy Lovecraft alaposan ismerte a keleti doktrínákat. Ez a novella is keretes, a new orleans-i házban kezdődik és ide is tér vissza. Az atmoszféra adott, az író a szokásos jelzők használatával, mint a „hipnotikus”, „hajmeresztő” „rendellenes” „ódondad” teremti ezt meg. A szobában összegyűlt „misztikus” társaság, amely az eltűnt Carter vagyonának helyzetét próbálja rendezni és a furcsán rendellenes hindu brahmana, Szvámi Csandragupta, tovább mélyíti ezt a feszült légkört. Az ezüstkulcs eseményeinek felelevenítésével újabb adalékokat tudunk meg a kísérteties Arkhamról, például, hogy a salemi boszorkányperek elől(3) elmenekült varázslók leszármazottjai népesítették be, és hogy Randolph Carter egy bizonyos őse, Edmund Carter lehívott vagy megidézett valamit, ami azóta ott kísért. A „Kígyólyuk” az a barlang, amelynek közelében Randolph eltűnt, volt az a hely, amit mindig kapcsolatba hoztak Edmunddal, a varázslóval.
Carter tulajdonképpen nem a második síkra, ahol elveszett álmait kereste, hanem a „külső abszolútum”-nak nevezett harmadik síkra jutott át az ezüstkulcs segítségével. Ez pedig a végső igazságokat tartalmazza, amelyet az „életen túli vezető” feltár Carter előtt:

"Az igazság embere túl van jón és rosszon – zengte a hang, amely nem volt hang- Az Igazság Embere űzte a Minden-Egyet. Az igazság Embere megtudta, hogy az Egy Valóság érzékcsalódás és hogy az Anyag a Nagy Hitető"

Itt érződik igazán a hinduizmus és buddhizmus filozófiája, amely a barhman - átman azaz a „külső abszolútum” és a „belső önvaló” egységét hirdeti. Az első kapun túl még megmarad benne valamennyi „szilárdság” azonban a második kapu átlépésével- a kapuk megfeleltethetők a buddhizmusban a felébredés fokozatainak, amit Jhanáknak neveznek, - azonban szembekerül a végső igazsággal, amely azonos a keleti tanok szubjektív idealizmusával, a szolipszizmussal.

„Egyszerre volt több helyen. A földön, 1883, október hetedikén, egy kisfiú, akit Randolph Carternek hívnak, kilépett a Kígyólyukból a tompa alkonyfénybe, és futott lefelé a sziklás lejtőn, majd az elvadult kerten át Christopher bácsi házához, amely az arkhami hegyekben állt, és mégis, ugyanabban a pillanatban, amely valamiképpen azonos volt a földi időszámítás szerinti 1928-as évvel, egy elmosódó árny, aki nem kevésbé volt Randolph Carter, ott ült a földi dimenziókon túl, az Ősök között egy emelvényen. Itt az ismeretlen és formátlan kozmikus mélységben, az Utolsó Kapu mögött, egy harmadik Randolph Carter volt. És valahol másutt, oly jelenségek zűrzavarában, amelyek megszámlálhatatlan tömege és iszonytató sokfélesége az őrület szélére sodorta Cartert, ott is létezett a lények korlátlan káosza, és ő tudta, hogy ezek ugyanannyira azonosak vele, mint ez a megnyilvánulása itt, az utolsó kapun túl. Voltak Carterek minden ismert és feltételezett földtörténeti korból, sőt további korokból, amelyek meghaladják tudásunkat, sejtésünket, hitünket, voltak emberi és nem emberi gerinces és gerinctelen, állati és növényi Carterek akik egyeltalán nem hasonlítottak földi létformákra…sodródtak világról-világra világegyetemből - világegyetmre egy másik élet spórái, amelyek mind ő voltak…Minden ami volt, van és lesz egyszerre létezik... Randolph Carter valamennyi őse- legyenek emberiek vagy ember előttiek…csupán egy végső, örök, téren és időn kívül álló „Carter” változatai, fantom kivetítődések. Minden esetben az határozza meg őket, hogy véletlenül milyen szögben metszi azt a tudatsíkot az őstípus…”

A tudatsíkok-egyben világsíkok közötti közlekedésben segített tehát az ezüstkulcs- a fétistárgy, ami Carter birtokában a végső igazság tudásával együtt lehetőve teszi számára az inkarnációk közötti szabad mozgást, így bármelyik aspektusával identifikálhatja magát, ahogy az meg is történik Zkauba, a Yaddith bolygó rovarszerű karmos-ormányos varázslójával. Csandragupta figurája – aki ilyen részetekbe menően ismeri és elemzi Carter történetét furcsa, merev nézésével és viaszmaszk-szerű arcával már több, mint gyanús, sejtjük, hogy valami nincs rendjén azzal, ahogy pontról-pontra a lehető legvilágosabb logikával elemzi a történteket. A végső igazság felfedése után, visszatérünk a kiinduló ponthoz-a helyszín újra a rendellenes szoba, ahol a három férfi Csandragupta beszámolóját hallgatja. A feszültség fokozódik- közben a történet elején megjelenő néger szolga már kereket oldott. Lovecraft itt az emberben rejtőző szörnyeteg archetípusát használja, amit a később született horror és fantasy történetekben is gyakorta megjelenítik. A Carterrel azonos Zkauba-aspektus aki, a brahmana álarca mögött rejtőzik a történet csúcspontján fedi fel magát, - illetve leplezi le őt a túlbuzgó örökös- minden szálat a kezében tart és mindenre választ ad- lévén maga Randolph Carter. A novella vége ismét talány- Zkauba-Carter eltűnt a különös, koporsó-szerű órában nem tudni hová és mi célból, ezúttal nincs válasz. Olyan erőket ébresztett fel, amelyek mindannyiunk tudatában ott lappanganak- a végső igazság tudását- ez szinte minden Loveraft-mű végkicsengése,- de az igazság borzalmasabb tudást rejteget a XX. század felfuvalkodott embere számára, mint amennyit épp ésszel elviselni képes- az illúzió a valóság és a valóság az illúzió- mindaz, amit eddig igaznak vélt csupán az érzékek csalóka játéka volt.

(1)Az író külön esszét is szentelt a tárgynak „Nietzscheizmus és realizmus” címmel
(2)Lásd: H.P.Lovecraft: „ az ezüstkulcs kapuin túl”
(3) Az eset valóban megtörtént 1692-ben a massachusettsi Salem-ben 150 embert vádoltak meg azzal, hogy boszorkányságot folytat, többet ki is végeztek

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2012. 11. 28. - 18:33 | © szerzőség: Edeneye