A másnap reggeli ébredéskor még füstölögtek a füleim, jelezve nemtetszésüket az előző esti A Place To Bury Strangers koncertet illetően. Részemről bocsánatos bűnként kezeltem csak a dolgot, emlékeztetve Őket valamikor 2009 tájára, amikor egy bécsi híd alatti fellépésük után szabályosan lángoltak a hallójárataim, alig győztem fél lábon ugrálva a hamut kirázni belőlük.
Ez bizony régen volt, a srácok hazavágtak azóta több platónyi hangszert és hangfalat, minden jónak véget kell azonban érnie, és ha nem is rosszabb, de valami más kerül a helyébe. Így lehet ezzel a három még mindig pimaszul fiatal sráccal is, akik túl esztendőkön és több száz koncerten érthető módon már nem tombolnak estéről-estére, és nem törekednek arra sem, hogy az ő hangjuk érjen fel a legmagasabbra. Minőségi romlást nem eredményezett ez a Gozsdu Manó klub szóban forgó estjén, ahol piszkosul jó felvezető zenekar (Bambara) után első ízben lépett Magyarországon színpadra az A Place To Bury Starngers.
Az alábbiakban fotós kolleginánk veszi át a szót, akinek személyes érintettsége révén ezúttal késztetése támadt az est felidézésére.
Október 10-én megadatott a lehetőség, hogy végre láthassam az A Place to Bury Strangerst élőben. Felkészülten – hiszen nem egyszer kezdtem hajnalban albumaikkal a munkát -, este 8 körül érkeztünk meg a Gozsdu Manó Klubba.
Jegyátvétel után még párszor átbeszéltük ismerőseinkkel, ki mennyire várja a koncertet, aztán begyömöszöltük magunkat a kb. hatvan embert (kényelmesen) befogadni képes helyre, hogy megnézzük a Bambara nevű zenekart. Korábban nem találkoztunk nevükkel, de határozottan APTBS mellé illő előadást láthattunk. Nem túl régi bandáról van szó, akik első nagylemezükkel (Dreamviolence) turnéznak, és ráadásul úgy, hogy lehetőséget kaptak az APTBS előzenekaraként tenni ezt. Twitteres oldalukon említették is, hogy csak erre tudnak gondolni („ilyen nagy névvel fellépni majdhogynem ismeretlenként!”). A produkciót brooklyni/athéni származásúnak nevezik, a három srác közül ketten testvérek, és zenéjük definíciója William Brookshire (a basszeros) szerint: „egy sötét csíkja a fekete éjszaka country-jának, ami kavarog körbe a viharban”. Produkciójukkal ezt nagyjából bizonyították is.
Nagyon rövid szünet után következett a fő attrakció, a terem még inkább megtelt, közben észrevettük a színpadon szétszórt hangszereket, a kopott gitárok várták gazdáikat, és már a négy vetítő is be volt üzemelve. Belépett a banda három tagja, és rögtön, minden körítés nélkül a húrok közé csaptak. Sajnos már az elején feltűnt, és számomra ez az egyetlen rossz pont az estével kapcsolatban, hogy Oliver Ackermann hangja alig hallatszódott a gitártorzította zörejek mellett.
A szikrázó fények közt egyre inkább elővették színpadi mozgásformáikat, látszott, hogy nem ma kezdték, profiként léptek elénk. Szépen egymás után sorakoztatták a jobbnál-jobb számaikat, kissé olyan érzésem is támadt, hogy mindig a legütősebb számukat nyomják. Eljátszották az And I’m Up, az I Know I’ll See You, az Exploding Head, a Keep Sleepping Away, az Ego Death, az I Live My Life in The Shadow of Your Heart című számokat. És megszólalt a Drill It Up is, amin meglepődtem, mert nem tudtam, hogy nem Oliver, hanem Dion Lunadon, a basszeros énekli a szövegét. A pontos tracklisthez jegyzetelni kellett volna, mert helyben amúgy, a lábuk elé vetett papírt náluk nem láttam.
Viszonylag rövid, kb. egy órás koncertet adtak, de egy pillanatra sem pihentették a közönséget. A végén még egy kontroll-láda is valahogy az emberek fölé került, majd tett egy kisebb kört a teremben. A közönség őrjöngve próbálta az APTBS tagjait visszacsalni, de nem kenyerük ilyesmire adni, tehát az idegenek ahogy érkeztek, ugyanolyan módon távoztak is.
Valovics Tímea fotói
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
