R.I.P | Caspar David Friedrich

179 évvel ezelőtt hunyt el a német romantikus festészet egyik legnagyobb alkotója, Caspar David Friedrich.

Az a régóta hiányolt nyugalom és tisztaság, mely a következőkben tárgyalásra kerülő német festőművész alkotásain illetve alkotásaiban megjelenhetett, nem csupán egy történelmi és eszmetörténeti szempontból különleges helyet elfoglaló szubjektum - vagy egy érdekes perszonalitással bíró elismert művész –személyes érdeme. A jelenség a XVIII. század végén megjelenő s egészen a XIX. század első feléig meghatározó európai szellemi áramlattal, az úgy nevezett romantikával, romanticizmussal, szorosabban véve pedig a német fejedelemségek területein kibontakozó német romantikával függ össze.

Az emberi lény a szám által meghatározott kozmoszt, és a mértékéül beléhelyezett embert - ami voltaképpen a mikrokozmosz - a fokozatosan gyorsuló involúció következményeképp, egy ponton kvalitástól és transzcendens lehetőségeitől megfosztott középpontként ismerte már csak föl.
A reneszánsz humanizmusa által indukált technikai - és új típusú szellemi - jelenségek (elméletek) csapdája a „felvilágosodással” bezárulni látszott, mikor a természet egyfajta újra-fölfedezése megtörtént. A francia Jean-Jacques Rousseau, aki Kant szerint „a lelki érzékenység páratlanul magas fokán állt”, messzemenően hierarchia ellenes és antiarisztokratikus nézetei mellett a „természetbe való visszatérés” jelszavát is kihirdette.
Az ember tiszta, ősi állapota azonban nem a természetbe vetettség s nem is a természeti lényként való megnyilvánulás. Az ember nem azonos a rajta kívül állóként megismerhető természettel sem.

A cikk folytatása itt olvasható.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2019. 05. 07. - 05:03 | © szerzőség: Rásonyi Ábel