- Csípős, szerdai nap volt. Lassan kezdett sötétedni, mikor Olga néni kilépett a málló vakolatú ház ajtaján. Köszöntünk egymásnak és elindultunk sétálni. -
A varázsló lánya
A barna szemű, idős hölggyel némán ballagtunk a parkban. Néztük, hogyan játszik a szél egy megsárgult falevéllel. Amikor az utca végére értünk, Olga néni elkezdett mesélni. - Talán tetszik tudni, hogy egyéves se voltam, mikor az egész történt.
- Tudom - feleltem. - Olvastam.
Aztán folytatta. A tragédia után nagybátyja, Dezső és felesége nevelte Szabadkán egy darabig, majd elkerült Székesfehérvárra, és végül Budapestre. Itt családot alapított, gyermeke, később unokája lett. Persze, mikor tizenéves volt, tartotta a kapcsolatot rokonával, Kosztolányi Dezsővel is. Fiatal korában különösebben nem foglalkozott apjával, és nem érte nagy trauma akkor sem, mikor megtudta a történteket. Azóta sikerült magában lezárnia az egész dolgot, az már a múlt, és nem határozhatta meg egész életét. Továbblépett. Apja régi leveleit, novelláit Olga néni férje 1956-ban el tudta hozni Szabadkáról. A történtek után a kéziratokat Olga néni nagyapja őrizte egy bőröndben, s ez a bőrönd a hátrahagyott dokumentumokkal 56-ig egy üresen hagyott szabadkai ház szekrényében lapult. A leveleket, novellákat felajánlotta a Széchényi Könyvtárnak - azóta lényegében mindet kiadták.
- Olyan korban élünk - mondta az idős asszony -, mikor divatja van apámnak, a naplóinak. De ez is el fog múlni - tette hozzá, miközben befordultunk egy kopár fákkal körülölelt kis utcába.
- Dezső elmondása alapján apám soha nem volt társasági ember. Mindig különcködött, ki akart lógni a sorból. A New York kávéházban is néhányszor járt csak, de akkor sem nagyon ült oda Kosztolányiékhoz, Karinthyékhoz. Olyan magának való volt. Nem volt sok barátja.
Amikor ezt mondta, megálltunk. Olga néni kinyitotta fekete táskáját, zsebkendőt vett elő, és megtörölte a szemét. De lehet, hogy csak a hideg miatt. Aztán továbbsétáltunk.
- Igazából Moravcsik sem kedvelte nagyon, azért is váltak meg olyan hamar egymástól. Valamelyik naplójában olvastam, hogy a professzor még az unokahúgával is össze akarta házasítani, de apámat nem nagyon érdekelte.
Kiértünk a körútra, s beálltunk egy szélvédett helyre. Szemben álltunk egymással. Ő engem nézett, én őt. Arca ráncos volt, megfáradt. Szemeit az apjától örökölte.
- Mit néz? - kérdezte.
- Azon gondolkodtam, kire hasonlít.
- Ezt is, azt is mondtak már, de szerintem apám öccsére, Dezsőre hasonlítok legjobban.
Álltunk még egy darabig szótlanul, egymás mellett, újra a szélben táncoló falevelet néztük. Lassan a buszmegállóhoz mentünk, és elbúcsúztunk egymástól. Mielőtt felszállt a buszra, visszanézett és üzent valamit a tekintetével. Az ajtó becsukódott. Álltam egy darabig a megállóban, három busz is elhajtott mellettem. A szálló falevelet hirtelen felkapta a szél és messzire repítette. Kabátom cipzárját az államig húztam, rágyújtottam, és elindultam haza.
Közben Olga néni járt a fejemben.
Olga néni, aki Csáth Géza lánya.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
