(1-2 téli sétára)
Épp szürkül, és mi felszállunk a fogaskerekűre, rajtunk kívül alig utaznak rajta: voltaképpen csak egy óriás termetű férfi: varkocsba fogott haja közt zúzmarás kis faágak és jégcsapok, talpig feketébe öltözött, kezében egy nagyobb faággal (írhatnám, hogy botot fogott, de a termetéhez igazítom a méretet…)…
Szemében ezernyi kor fekete mámora, búja, illata. Tömött hátizsákját az ülésre helyezi, kétes eredetű prémek lógnak ki belőle: mókus - vagy rókabundának tűnik. Ezt igazolhatja a terjengő füstölt hús illata, mely vélhetőleg a táskából árad. (Hideg van.)
Társammal a végállomásig utazunk: a férfi is itt száll le. Komótosan jár, és mi igyekszünk még ennél is lassabban járni, ám utunk kezdete - annak ellenére, hogy a cél ismeretlen - ugyanabba az irányba tart. (Hideg van.)
Tehát gondban vagyunk: csak hozzávetőleges koordinátákat ismerünk - a társam által régről ismert helyen… (Hideg van.)
Úgy határozunk (kölcsönös megegyezés = ujjal mutogatás), inkább lekanyarodunk egy ismeretlen utcán (nem lehet semmi újdonság, mivel minden az, lévén, hogy most szinte semmit nem ismerünk itt), mert nem akarunk a furcsa ember nyomában maradni, ám előzni sem merünk. (Hideg van.)
Ám az elénk táruló új utca is furcsasággal teli:
Házak előtt haladunk el, melyek kivilágítottak; különböző s gyakran nem valósághű méretű fénylő gömbök (vagy csontokra, szervekre tekert izzók?) formálnak meg agyvelőt, szívet, tüdőt, vesét. Sőt, gyakori a csontváz-ábrázolás is. Ám az egyik házon egy tucat pénisz villódzik - felvonom a szemöldököm -,
s egy másikon szintén a már ismert csontváz, ám ez produkciót mutat be: megállunk, telefon-stoppert használunk - percenként szedi szét, majd rakja össze magát: csontról-csontra.
Most nagyobb villák előtt haladunk el: kerti törpe csontvázak
- ez már meg sem lep -, és közvetlenül ezután a legunalmasabb ötletek: kismadár vázak a fákon, télapó vázak a háztetőkre másznak, halvázak a kerti tavakban úsznak (vagy inkább jégbe fagynak??) (Hideg van.)
Ahogy haladunk előre, egyre nagyobb a köd, és mivel a zárójelek annyiszor hangsúlyozták már, nem árt megjegyeznem, hogy hideg van.
Társam ijedten megtorpan:
„Mi ez a zaj??”
„Én nem hallok semmit.” (nem meglepő…)
„De, mintha valamit őrölnének…”
Némán állunk, és ekkor észlelem (végre…), hogy a zaj felerősödik - vagy tán nekem tart ennyi ideig, míg eljut a fülcsatornámba? -:
Mintha nyikorgó küllők morzsolnának olyasvalamit, ami alig-alig megy át a kerekek közt.
Megborzongok: (Hideg van.)
Itt húst, bőrt, csontot gyúr össze egy gép massza-egyveleggé! -
Gondolom, de nem merek inkább gondolni sem, így a lehetségest és a nem-lehetségest is nyitva hagyom:
„Lehet…”- motyogom.
Társam megrázza magát, és továbbindul, én méla iszonnyal haladok mellette.
A következő keresztutcában haladunk - kacskaringós útvonalunkon már hozzászokunk a házak díszeihez, s úgy-ahogy a hanghoz is - és újra felbukkan a loboncos férfi, nem vesz minket észre, és magában motyog:
„Haaauhe… haujhhee…mókuskáájjimmm…. Madááárkáájimm…mentekkh aaaá levesbée… haauah..huah…”
Rekedt hangja és artikulálatlan szavai perverzül csengenek, ám engem nem ijesztenek meg.
Ekkor útitársam felismeri az általa oly rég nem látott és keresett hely felé vezető útvonalat, mely épp egybeesik az előttünk haladóéval. Kénytelenek vagyunk megint a nyomában haladni. (Hideg van.)
Hangtalanul járunk, a zaj egyre erősödik, és most a férfi hátrasandít ránk, mondanivalója van:
„Leánykák? Nem fáztok ebben a magyar hegyvidéki éjben?”
„Öh.”- rökönyödöm meg.
„Nem.”- segít ki társam.
(Hideg van.)
„Gyertek csak, meghívlak titeket vacsorára. Már készül. Halljátok ezt a zajt?” - öblös hangon nevetni kezd - „Melegszik a kaja.”
„Nem vagyok éhes”- ócska kifogásként gondolom, ezt mondom, ám ekkor:
korog a gyomrom…
Neki ez egyre jobban tetszik, még jobban röhög: „Na, a belső hang válaszol!”
Máris vállon ragad minket. Társammal kíváncsian, félve és zavartan forgatjuk szemünket:
Mi lesz itt? Mókus-pástétom? Rókapörkölt? Sípcsontvelő-erőleves? Netán vad(lány)ragu?
Szemmel láthatóan beszédes, és mivel „elfogadtuk invitálását”, mesélni kezd:
„Lányok, úgy megy ez, én itt élek az erdőbe, ritkán megyek a városba le. Befoglaltam azt az elhagyott házat, ni!” - mutat a közeli távolba - „Aztán, feltalálom magamat, az erdei állatokat megeszem, főzőcskézek, az ittenieknek meg téli hangulatba varázsolom a kertjüket, vagy hogy mondják ezt. Láttátok a sok csillogó díszt, ugye? Ezek meg cserébe egy szót se szólnak senkinek, hogy itt élek, meg pusztítom a vadont, és mióta ez így van, nem is törnek be olyan gyakran, vagy ha próbálkoznának… akkor könnyen megoldom ”- kacsint - „Csak hálásak, hogy itt vagyok.”
„És milyen?...” - kérdezne társam valamit, de ekkor:
„Már itt is vagyunk!”- mosolyog ránk megnyerően, s közben elérünk a zúgás forrását képező házhoz; villámgyorsan kapcsolgatja a levelesládába rejtett gombokat, s végre elhalkul a hangkibocsátás.
„Csak lehalkítottam. Mindig azért ez a lárma, hogy tudják, akkor nem vagyok itthon!”
Betessékel minket, eláll a lélegzetünk. Hatalmas kondérok, egy monumentális méretű daráló, a melybe vastag átmérőjű műanyag csövön át ömlenek az állatok: mókusok, sünök, madarak, halak, félbevágott szarvasok, farkasok és rókák. Néhány helyen a cső kilyukadt, itt vér spriccel a linóleumra. A darálóban fennakadnak a csontok - már értem a díszek titkát! - s csak barnás-vöröses pép csorog a legnagyobb, daráló alatti vasüstbe. Onnan egy másik, vékonyabb cső vezet egy edénybe, ide csak lucskos szőr ömlik.
„Már értem a díszek titkát!”- szól (gondolatomat olvasva) társam.
Itt már meleg van, a sok „finomság” forráspont felett fő.
Tényleg meglep, hogy a kondérokból kellemes illat terjeng.
Micsoda struktúra… különválasztott csont, hús, szőr.
A férfi eltűnik, étellel teli tányérokkal jön elő:
„Szarvas-comb, pépes ikra, sünpörkölt, harkály-becsinált”- nyújtja felénk, majd zsebéből gombákat kap elő - „Ó, ó, majd’ elfelejtettem a vargányákat!”
Társam habzsolni kezd, én még várok, sorra szaglom az ételeket.
„Hmm, finom! Nem is gondoltam volna… Egyél!”- biztat.
Megvendégelőnk szívélyes arcot vág.
Enni kezdek, már nem látok benne semmi kivetnivalót.
Ízlik. Nyelek. Rágok.
Fulladok. Valami a nyelvembe szúrt.(Sünök???) Vérzik! Nem kapok levegőt. A férfi izzókat készít elő.
Társamra pillantok. Öklendezik. Látom, hogy szólna, de nem tud.
Puffanás a nyakamon, ömlik a számból valami
Piros
Piros
Nem látok
Nem nem nem nem
(Meleg van.) (Hideg van.)
Értem a csontvázak titkát.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
