Depeche Mode | Alászállás

Playing The Angel – Angyalt Játszani

Azok az évek, amelyeket most magunk mögött hagyunk, végtelennek tűnő hónapjaival, és napjaival, melyeket félelemben és rettegésben töltöttünk el, köszönhetően a nagy kétségnek -amit a Dave Gahan & Martin Gore kettős, a dalszerző szerepkörének kérdésében kialakult személyi párharca váltott ki- hogy lesz-e még Depeche Mode lemez, felérnek a legfélelmetesebb thrillerrel, a legrémületesebb rémtörténettel, ami valaha vászonra avagy papírosra került.

A 2003-as év tavaszán mindkét fent nevezett előidéző vádlott kiadta saját szólóalbumát, de míg az Martin Gore-nak csupán egy kiruccanást jelentett a Depeche Mode-ból, azalatt viszonylagos sikerei közepette Dave Gahan úgy látta, felfedezett önmagában valamit, ami igazságtalanul mellőzött volt az addigi Depeche Mode anyagok elkészítéseikor, és ami egyenes utat kell hogy jelentsen dalszerzői titulus betöltésében is az anyazenekaron belül, és változást kell hozzon az akkor fennálló Martin-i szerzői egyeduralomba.
A ’vita’ azért is nyúlt ilyen hosszúságúra, mert Dave Gahan csak a sajtón keresztül üzenetezett elképzeléseit illetően a Depeche Mode többi tagjának, de nem kezdeményezett tárgyilagos kerekasztal-beszélgetést az ügyben.
Az egyesek által a következő albumot beharangozandó műbalhénak vélt konfliktus igencsak komolynak tűnt, Dave Gahan ultimátumot adott ki: ha nem szerepelhetnek az ő szerzeményei is az esetleges következő lemezen, ráadásul 50%-ban, rá nem számíthatnak közreműködőként. Ezáltal megkérdőjelezvén, hogy adhat-e ki felvételt többünk (több kedvenc mellett) elsőszámú zenekara.
Erre a másik két tag válasza: az üzengetést és az aktuális helyzetet figyelembe véve megcsinálják nélküle – ez pedig Dave Gahan énekesként a Depeche Mode-dal való eggyéforrottságát ismerve abszolút nem volt megnyugtató visszalövés.
Az ügy amúgy sem ennyire egyszerű, ún. szerzői diktatúráról nem lehet szó, mivel Martin Gore konkrétan és kifejezetten azért (volt) egyedülálló jegyzője a Depeche Mode szerzeményeknek, mert ő rendelkezik azzal az igen sajátos stílussal, ami egybefogta az aktuális album dalait, mi több ennek a stílusnak tetemes mértékben tudható be a zenekar kivételességének széles zenei körökben való elismertsége, másrészt a felmerült esetig Dave Gahan elfogadta ezt és nem is jelezte ellenérző sérelmeit.
És így utólag, a Dave Gahan szólólemez (Paper Monsters) kvalitásainak ismeretében, már közepesen hozzáértő fülekkel és tudattal valóban kételyek merülhetnek fel azzal kapcsolatosan, hogy beleillenének-e és nem ejtenének-e csorbát, ha a fenti anyaghoz hasonló jellemzőkkel bíró szerzeményeket kellene átmenteni a Depeche Mode számok közé is.
Eme elnyúlt, kétségek közti időszak után végül, részben talán a rajongók Dave Gahan hozzáállása és szóló előadásmódjának színvonala felé mutatott nemtetszésének a kinyilvánításának -a Paper Monsters a vártnál sokkal mérsékeltebb eladottságot és ’sikert’ hozott, a turné második felében már volt fellépés, amely elmaradt, mivel mindössze harminc fő jelent meg, ill. a koncert DVD-kiadványt vásárlói távolmaradásukkal bojkottálták-, de nagyobb részben valószínűsíthetően inkább a tagok győzedelmeskedő józan eszének betudhatóan, összeültek, és bölcsen megegyeztek: Dave Gahan néhány szerzeménye helyet kaphat a tervezett albumon, ahol nem azok mennyisége a döntő, hanem kompatibilitásuk a Depeche Mode zenei vonalával.

A fellélegzés az Úr 2004. esztendejének végén engedhető meg.

Különben a szerzői összeütközés mű jellegét vélhetően azért is tartják valós háttérnek az ezt vallók, mert időközben fény derült egy még 1999-ben kötött titkosnak szánt szerződésre, amiben a kiadó és a Depeche Mode megállapodott, hogy 2005-ig két albumot meg kell jelentetnie – amiből ugye 2003-ban még csak egy volt meg. Teóriájuk szerint az egész szerzőségbeli hercehurca az érdeklődés fokozását megcélzó, eladási mutatók növekedését generálni kívánó marketing-színjáték volt a népnek, és az album mindenképp kiadásra került volna. Végülis, ha súlyos anyagi fájdalomdíjat is kilátásba helyező kitételt is tartalmazott a titkos konratktus, nem lehetetlen – ám véleményem szerint nem ez történhetett -még ha a ’Playing The Angel’ albumcím eleve többértelmű voltán túl ezáltal egy totálisabb értelmet nyerne is. Tény, hogy a fogyasztói magatartású emberekben valóban előidézhető többlet-érdeklődés egy eljátszott műsor által, pedig egy alkotói terméket nem ezért, hanem önmaga által képviselt értékei alapján lehetne várnia valakinek, de az én elméletem a következő.
Valóban létezhet egy valószínűleg színes jövőképben köthetett megállapodás új LP-ket illetően, de nem lehetett túl komoly vonzatú – miért is keltene egymás felé egy igazi, ritka baráti kapcsolatban levő kiadó és együttes -akik még az ’Everything Counts’ c. dalt is közösen adták ki- ilyetén bizalmatlanságot, szükségtelen pressziót? Inkább csak megegyezés létezhetett, hogy a rajongói izgalom életben tartása végett azért mégsem szabad elárulni, hogy be van már tervezve az album, hanem csak hallgatni kell, és szólókat csinálgatni lehet, azok már önmagukban úgyis kelthetnek némi feloszlást hirdető hamis pletykát, ha valakinek az kellene. Így is kezdődik, de közben Dave Gahan váratlanul nagyobb kedvet kap a dalszerzéshez. Megkavarja a szart, keresztül-kasul forgat mindent, átszab minden tervet és mindenkit, és műbalhé helyett csinál egy valódit! Tudja, ha csak a Depeche Mode-on belül közösen egy asztalhoz ülnének le, hirtelen előrukkoló igényével egy gyors, belső, egymásnak hátat fordító, halkan lefolyó összeveszést szítana csak, amit körülbelül effajta nyilatkozatok követnének: „Szerettem volna dalt írni, de Martin nem engedte meg!”, ill. „Dave a számok felét akarta, nem tudta megérteni, hogy a Depeche Mode-nak egy bizonyos stílusa van”. Majd feloszlana a zenekar, ami ellen legfeljebb egy ’körülményesen megvalósítható’ népszavazással lehetne fellebbezni csak. De Dave ezt nem akarja, és okos: ezért inkább szándékosan kihagyva a szemtől-szembeni párbeszédet, egyenesen a sajtóhoz fordul, tulajdonképpen így kerüli el a zenekar feloszlását. Hírverésbe kezd, arra számít, hogy a rajongók kizárólag neki adnak igazat és mellé állnak, és a nyomás hatására Martin enged ’igazságtalan zsarnokságából’, és gyorsan nyélbe üthetik a következő Depeche Mode lemezt. Ám az ő tervébe is bökkenő csúszik, a rajongók nem támogatják, és komplett terve helyett végülis egy elfogadható kimenetet kap az ügy.
Továbbá megemlíthetőek még Dave Gahan tárgyalt nyilatkozatai is, amelyekben többek között felvetette, hogy az eltávozott tag, Alan Wilder munkáját utólag annak megfelelően el kellene ismerni, és Martinnak fel is kellene hívnia telefonon; hogy Andrew Fletcher gyakorlatilag semmit nem csinál a zenekarban. Ezek túl őszinte, kitárulkozó szavak, nem férnek bele egy ’ártalmatlan’ színjátékba, ahhoz annál jelentősebbek.
És való igaz, hogy Alan Wilder szerepének érdembeli elismertsége a Depeche Mode részéről hihetetlenül méltatlan, ha van egyáltalán. A tag, aki annak idején azért vált ki, mert az eleinte önként és szívvel végzett zenei megvalósítás csaknem teljes részét egyre inkább, már egyszerűen, hivatalos és baráti elismerés nélkül rá hagyták, továbbá mert az akkori véget sugalló időszakban legalábbis személy szerint nem hitt a folytatásban, mégcsak köszönetnyilvánítást sem kapott. Ám a ’magáét’ aztán persze megkapta, Martin Gore egy interjúban egyszer azt válaszolta: „Hogy mi történt Alan Wilder-rel? Hát elporladt!”. Akárhogyis Martin, még ha allegorikusan is mondtad, igazán feldughatnál magadnak egy keverőpultot. Mondjuk, aztán Alan is talált azért néhány keresetlen megjegyzést a kiváló minőségűre sikerült ’Ultra’-ra is.
Andrew Fletcher-nek pedig körülbelül tényleg annyi köze van a Depeche Mode lelkületéhez, mint egy lónak a hátúszáshoz. Nem zenészalkat sem. Feladata különben az, hogy az egyujjas basszust ő játsza a számokban, és üzleti feladatokat lát el. A legténylegesebb szerepe azonban az, hogy mivel Martin Gore-ral már általános iskolában is egy padban ült, Martin állítólag nélküle nem zenélne tovább…

Mindezen jogos igazságosztásai mellett interjúiban kiderül a polgári jellemű Dave Gahan-ról az is, hogy valójában nem érti a Depeche Mode jellemét – az egyenlőséget nyújtó társadalmi demokrácia nem biztos, hogy egy zenekaron belül is előnyös és jót tesz (sokáig nem tágított attól, hogy a dalok fele az övé legyen). Szorgalmazta, hogy Christian Eigner-t (turnédobos) be kell venni hivatalos tagnak a Depeche Mode-ba. Kétségkívül hűebben prezentálná a zenekart mint Fletcher, de egy értéket képviselő fogalommal, mint amilyen a Depeche Mode, pláne úgy hogy az már jelentős idejű megalakulása óta egy -időnként megbomló, de- egységet alkot, nem érdemes olyan egyenlőséget erőltető, szükségtelenül jóságos módon bánni, hogy például beléillesszenek egy -különben jeles- külső zenészt.
Az utóbb felhozott néhány szál amúgy ezen állapotaiban elvarratlan maradt.
A múltat nézve a végső kompromisszum mindenesetre, racionalitása mellett ’mode-felett’ igazságos is, miközben megmarad a Depeche Mode egyediségére irányuló vigyázat és törődés, Dave Gahan neve, akinek karizmatikája, odaadása, és a világ egyik legjobb előadásmódja nélkül szintén nem juthatott volna el oda a zenekar, ahová eljutott immáron 25 éves történelme során, felkerül a Depeche Mode-lemezborítóra zeneszerzőként. Ezzel egy más fajta mérleg is egy szintbe kerül: az albumon ezzel mindkét főalak énekel is és dalt is jegyez – csak éppen ellenkező mutatókkal.
Azon kívül, hogy mindezek után megnyílt az út is egy következő megjelenéshez, még valaminek iszonyatosan jót tett a pauza.

Az előző album, a 2001-es kiadású ’Exciter’ dalai -amelyek mindegyikét még Martin Gore jegyzi- a korábban megszokottól -miszerint, a ’81-87-ig terjedő szakasz termékenységéből fakadó évenkénti album-megjelenést kivéve, egy-egy Depeche Mode album stúdiófelvételeire két album kiadása közt eltelt több év alatt megírt demókkal, természetesen beérett termésekkel érkezett Martin- eltérően kerültek rögzítésre és megmunkálásra. A Depeche Mode dalszerzője az ’Exciter’ rögzítésére 2000-ben csak négy demóval érkezik, a további nyolc megjelent számot magában a stúdióban eltöltött rövidebb időszak alatt veti szövegfüzetbe és kottára, olyan körülmények közepette, ahol olyan is megesik, hogy a zenei programozók Martin elszeparált mini-stúdiórészlegének ablakán siettetve zörgetnek némi megmunkálható nyersanyagért.
Annak következtében, hogy a Depeche Mode több ízben -csaknem mindben- olyan jellegű nagylemezt bocsátott ki története során, amelyekkel ’átverte’ közönségét, mivel olyannyira eltértek az éppen előzőtől -esetenként már sokkolóan-, hogy nem a kiadást követően közvetlenül, hanem csak jóval később vetkőzték le magukról a meg nem értettség leplét és mutatták meg, hogy tán még ’nagyobbak’ az előzőnél, az újonnan piacra dobott ’Exciter’ esetében érzi ugyan a zenei sajtó a nívó visszaesését, de nem meri kifogásolni az anyagot, bizonytalanságában nincs bátorsága elemezni a kiszámíthatatlan legendát, inkább, várva az addig mindig borítékolt utólagos pozitív felismerésre, nem kommentál és csak prezentálja a megjelenést.
Az eredményben azonban megbúvik a szokatlan munkajelleg, az album dalai néhány kivételével kiforratlanok, éretlenek, tükröződik belőlük a kényszer, a kapkodás és a rögtönzöttség. Nem is üti meg az azt megelőző ’Ultra’ és a korábbi albumok szintjét, és egyértelműen leveri az amúgy fellegekbe nyúlóan magas lécet, a Depeche Mode zenéje kisiklik. Talán rá is lehet jönni, melyik négy az a szám, amiből már demó is létezett. Utólag egyértelműen kiderül, hibát követnek el azzal is, amikor az ’Ultra’ eredményén felbuzdulva ’97-ben hivatalosan beígérnek előre egy új albumot 2000-re.
Az ’Exciter’-ügy -persze jókora túlzással- ’egyetlen’ hasznos és érdekes kivonata, hogy mialatt a közhiedelmű zenei média kétségbeesetten keresi a jelzőket, jellemzéseket arra, hogy mitől ’nagy’ egy-egy előadó, vagy mivel indokolja, hogy esetleg egy bizonyos másik, ’a világ legnagyobb zenekarának’ kikiáltott rockzenekar miért is az – azalatt mi volna a legmutatósabb, szavak nélkül legtöbbet mondó fokmérő, ha nem az a jelenség és ’A Szint’, amitől határozott és neves kritikusok közt bátortalanság és bizonytalanság uralkodik azon a téren, hogy valós értékeinek megfelelő módon kritizálja és tegye helyére egy együttes különben nyilvánvalóan harmatos produktumát?
A most, 2005. október 17-én megjelent ’Playing The Angel’ címet viselő album felvétele ezúttal másképp, a korábban működő módon történik, a 2004. év végi bevonuláskor Martin hét, belülről, spontaneitásból fakadó, érett demóval jön, ez bővül végül tizenkettőre, amiből kilenc kerül később a korongra – a további hármat kislemezek B-oldalára tervezik. Dave rettenetes szorgalommal és elánnal nem kevesebb, mint tizenöt demót hoz össze, és nagyvonalúan ajánlja fel, hogy a bandára bízza az albumra kerülhetőek kiválasztását. Egyszersmind ez egy másik haszna is az elmúlt éveknek, a két szerző közt egy egészséges verseny alakulhatott ki, nem hagyván teret kötelezően kipréselt produktumoknak. Dave végül három számmal járul hozzá a ’Playing The Angel’-hez.

A további kulcs jelen kiadványt illetően, egyben egy az érintett személy számára szomorú esemény. Martin még a stúdiózás idején az érdeklődésre, ami az új dalok témája felé irányult, válaszában -újabb- feleségétől való válását jelölte meg néhány számban tetten érhetően. Az ’Exciter’ alulmaradásának esetében, hogy még nem készült el a megszokott elegendő számú demó az album rögzítésének idejére, lényeges összetevő a kisebb mennyiségű inspiráló hatás. Megírhatta volna a ’szükséges’ megfelelő számú és minőségű dalokat az ’Exciter’-re is, ám ahhoz még időre lett volna szükség.
A ’valódi’ művésznek, legyen az bármely ág alakja, maga az élet meghatározó, változást hozó, elmozdító momentumai vagy állapotai szolgálnak kifejezendő alapul, ihlető forrásul, amit szenvedéllyel tud ábrázolni. A szenvedély kifejezés magából a szenvedésből, valaminek a megszenvedéséből ered – de különben helytelen volna a fogalom általánosan (félre)értelmezett negatív értelmét látni csak, más iránya éppolyan jelentőséggel bír, a szenvedély inkább maga a függőség, valamitől. A sajnálatos válás most többlet inspirációt adott a fő szerzőnek, miáltal több darab születhetett rövidebb idő alatt.
Noha ez a jelenség csak néhány számhoz csatol indíttatást, de további témákkal együttvéve az egész anyagon előtérbe kerül a sötét hangulat, és a borító hátoldalára végül az albumot összefoglalni próbáló szlogen mondat kerül: „fájdalom és szenvedés különböző tempókban”.
Az előzmények végül kedvező fordulatán felül a stúdióban közben rég nem tapasztalt jó hangulat alakul ki a tagok közt, és mindannyian egyaránt, közösen és alkotni akarva töltik a felvételi időszakot.

A Depeche Mode egyik legfőbb jellemzője a nagylemezről nagylemezre történő megújulás, gyökeres változás, ám ez úgy történik, hogy közben mégis felismerhető legyen, ez: Depeche Mode.
A Depeche Mode által mesteri szinten művelt és sikerülő innováció sok más zenész esetében szimplán egy önismétlést elkerülendő, adott stílusról egy másikra való totális és szándékos átállást – tehát valójában egy önmagának homlokegyenest hátatfordító, néhol önmeghazudtoló, meghasonlott attitűdöt, mesterkélt arcfelvarrást- jelent, amely ’zsenialitástól’ aztán a mainstream-média látványosan hanyatteshet. A Depeche Mode esetében mindig megmarad a fő csapásirány – innovációjuk lényege az, hogy ez szélesedik egyre.
Az utóbbi albumoknál az innováció egyik komponensét abban kívánják megtalálni, hogy mindegyikhez más producert keresnek. Az együttes, az utóbbi két LP-jének utólag mérsékeltebb muzikális nívójúvá minősítésének okát abban látja (érdekes, hogy az ’Exciter’ mellé ők a nagyon szépen kidolgozott ’Ultra’-t is besorolják), hogy az aktuális producerek maguk is Depeche Mode rajongók voltak, és emiatt nem lehetett biztosítva tényleges zenei előrelépésük, mivel véleményük szerint a producerek önkéntelenül is a korábbi Depeche Mode hangzást akarták reprodukálni. Az ’Ultra’-n Tim Simenon, és a valóban túldigitalizált ’Exciter’-en Mark Bell neve szerepelt a produceri cím mellett. A ’Playing The Angel’-hez a produceri pozíció betöltésére Ben Hillier-t kérik fel, azon megfontolásból, hogy nem vagy csak alig ismeri a Depeche Mode-ot, ezáltal avégett segíthet innoválódásukban, hogy az illető mentesült a röghöz kötött, tudatalatti tudat alól, milyennek „kell” lennie egy Depeche Mode albumnak, és így biztosan új hangzás születhet.
A zeneiparban élő produceri fogalom Magyarországon kevésbé ismert, magyarul gyártót, előállítót, egyfajta zenei rendezőt jelent. Keze alatt programozók, hangmérnökök dolgoznak, jelen esetben Rick Morris és Dave McCracken. Annak ellenére, hogy Ben Hillier ezeddig csupa szintetizátort mellőző együttes munkáival foglalatoskodott (Blur, Doves), valóságban titkon szintetizátor-mániákus. Legjelentősebb feladatának a tagok a zenei termék előállításában való nagyobb fokú részvételét tűzi ki célul. Az ’Exciter’ javarészt digitálisan programozott és a zenegyártás dominánsan számítógépek és programok segítségével történt, ő most beszerez egy halom analóg (valóban kézzel operált) szintetizátort, és aktív közreműködésre serkenti a fiúkat.

A felvételek három különböző stúdióban, három városban zajlanak, a megosztás mindössze a tagok lakhelye szerint történik – ebben teljes a demokrácia köztük. Időrendi sorrendben Santa Barbara-n (USA, Martin), New York-ban (USA, Dave) és Londonban (Anglia, Andy). Dave a Santa Barbara-ból New York-ba való átvándorlás idejét nemcsak saját lakóhelyének sorra kerülése miatt részesíti előnyben, üdvözlendőként fogadja, és azt nyilatkozza, hogy egyébként sem egyszerű olyan dalokon dolgozni, amelyeknek sötét a hangulatuk, egy olyan helyen mint Santa Barbara, amely a napsütötte óceánparton fekszik…
E kijelentést igazoltnak vehetjük, ha belegondolunk abba, hogy a leghorrorisztikusabb esemény, ami a stúdió ablakából kinézve azon a helyen történhet az, hogy egy piros fürdő-dresszes Baywatch-lány éppen megment egy úszni nem tudót; vagy egy gyerekek által használt játék-cápauszony miatt keletkezett riadalom; legfeljebb egy viharjelző lámpa – akinek ez rémisztő, annak már igen érdekes lelkiállapota lehet, és példának okáért ajánlott számára ötszáz kilóméteres körzetben elkerülni a Depeche Mode albumokat árusító lemezboltokat.

Mily' ’szerencse’, hogy annak idején drogproblémái miatt Dave Gahan-t majdhogynem kitiltották Los Angeles-ből, de legalábbis valószínűsíthetően múltját hátrahagyva önként tette át székhelyét a ridegebb New York-ba, és hogy Andy a „hatalmas és erőszakos” Londonban él, különben az egész albumot ’irreális’ körülmények közt kényszerültek volna felvenni.
2005. június 16-ára hivatalos sajtótájékoztatót hirdettek meg, amelyen bekonferálták következő albumok megjelenését és várható időpontját, továbbá nyilvánosan bejelentették, hogy ősszel a Depeche Mode új, világkörüli turnéra indul.
Közben megszámlálhatatlanul sokadik tanúbizonyságát adták, hogy rendkívül jól tudnak nyilatkozni. Miután a tagok kellőképpen felvázolták, hogy az új album leginkább a fájdalomról és szenvedésról szól, de egy újságíró még mindig ezen szeretett volna lovagolni, Dave egy zseniális poénnal „Tulajdonképpen a ’Just Can’t Get Enough’ is a fájdalomról szól” derítette jókedvre a közönséget, s egyszersmind tette helyére az újságírót és a gyeplőt átvéve tartotta a nyeregben a beszélgetést. Egy másik kérdés-válaszban, a tájékoztató leges-legelején, mikor a Depeche Mode több év után először nyilatkozott együtt: Újságíró: „Az elmúlt négy évben volt olyan pillanat, amikor azt éreztétek, hogy nem lesz már több Depeche Mode album?”. Dave, azonnal: „Nem.” (nevetés) – ezzel a nyilvánvaló ’füllentéssel’ Dave egy szempillantás alatt egyszerre pukkasztotta ki az évek alatt nőtt borús léggömböt és sóhajtatta fel a világot, és tudatta, a viszály ezennel végérvényesen a múlté, nem kell már vele foglalkozni: jöhetnek a lényegi kérdések! Ez az egyetlen szó ezeddig az évtized Depeche Mode interjú-válasza.
Szemmel láthatóan is bizonyságot is kaptak a jelenlevők, hogy igazán nagyon jó a hangulat köztük, és szó volt arról is, hogy egy vadonatúj szám még az album érkezése előtt hallható lesz…

Precious – Értékes

A több éves Depeche Mode-csendet megtörő, harangjátékkal beköszönő ’Precious’, eme jellemzőjével ellentétesen beharangozóként csupán hangszere és prioritása miatt titulálható – nem festi előre a nagylemez jellemét, de a Depeche Mode-nak szokása is egy, a lemezlistából valamelyest kirívó track debütáltatása. (A szeptemberi megjelenésű kislemez B-oldalára a szintén Martin által jegyzett ’Free’-t barázdálták).
A dal igen könnyeden, angyali harangjátékkal, szoft-ütemmel kezd, amelyek összhatásukban igen befogadóképessé teszik. Mindenképpen jelzi az analóg szintetizátorra való át/vissza-térést, a klasszikus, igazán korai Depeche Mode hangzás-beli gyökerek továbbnyújtozkodtatását. Dave hangja lágyan simul a zenei alapokhoz, velük együtt összevetve sugározza át a dallam ártatlanságát – itt csak valami törékenyről lehet szó. Szövegét tekintve ez az egyik szám, ami Martin válásának következményeiből ered, a legnagyobb áldozatokat, a következmények által leginkább sújtott és azokat viselő gyerekeket próbálja kiemelni a szülők által előidézett szituáció kártékonyságából. A dallamvonulatban, Dave tökéletesen aláfestett hangjában és a kétségbeesett szövegben érezni az őszinte sajnálat és a tehetetlenség önmarcangoló kettősét. Tovább haladva a sors értelmének, végül a bizalom reményének keresését. A refrénben a dolgok kézben tartására való képtelenséget hallhatjuk, zeneileg pedig egy erős, valódi, klasszikus Mode-lüktetést. A közbeiktatott vokál nélküli hangszeres kavalkád hasítóan jól szól, tovább emeli a tárgyat, bár a gitárszerű alap lehetne lehetne tisztább és erősebb. Csakugyan hasonló módosításokat érdemelne a teljes hangszerelés is. A befejezés és kivezetés kompletté teszi a darabot.

Szövegértelmezésében egyértelmű a téma, mégis, mivel az két ember ’privát’ területe, és mivel speciálisan nem akarok a zene közben a szerző és felesége válásának a következményeire és gyerekeikre gondolni, személy szerint kisajátítanám a számot ’más célokra’. Ami amúgy megengedhető, a Depeche Mode-nak megannyi szövege többféleképpen értelmezhető. (Például az ’A Question Of Time’ szólhat a fizikai megrontókon kívül pl. a drogok tolakodásáról, a ’Master and Servant’ az elnyomó és kizsákmányolt kapcsolatán kívül egy szexuális beállítottságról, a ’Shake The Disease’ egy betegségtől vagy egy szerelemtől való szenvedésről, az ’Everything Counts’ a zsarnok hatalomvágyról, de a lemezkiadók pénzéhességéről is, stb.)
Máskülönben a kivehető értelmezéseken túl, a Depeche Mode számok szinte mindegyikébe beültethető egy adott egyén saját életének története is -vagy fordítva-, személyesen, egyedien értelmezve azt, ebben is rejlik Martin kimagasló írói kvalitása, multi-kompatibilitása, miképpen nem köti konkrét alanyhoz, esethez, állapothoz a lírikát.
Tehát, aktuálisan, bármi beilleszthető, ami valamiféle válással, elszakadással, viszállyal kapcsolatos, ami a konfrontálódókon kívül másokra is hatással van. Személyesen így a magam számára oly példán teszem interpretálhatóvá a ’Precious’-t, mint az immáron két ’Playing The Angel’-dalszerző, Martin és Dave közötti hosszú konfliktusának és annak rajongójára kivetülő kétségének együttesét. Így a két, a következményeket -miként szembenállásukkal kis híján véget vetettek egy életelemként is funkcionáló zenekarnak- előidéző illetők szerepébe, akiknek személyeiben szól az ének, magát a két szerzőt, az annak hatásait viselő alanyok helyébe pedig a rajongót behelyettesítve, a sorokat ily módon végigvezetve a szöveg ténylegesen értelmezhető, főleg a versszakokban. Ebben a szemléletben ezenfelül a dal felfogható lesz még egy bizalmat, figyelmet kereső, beismerő, kacéran kiengesztelni próbáló elnézéskérésnek is a rajongó felé, aki effajta produktum birtokba kerülése után mondjuk most az egyszer még végül meg is bocsát. És ennyi még jár is…

A Pain That I’m Used To - A megszokott fájdalom

A lemez első száma, ami a második kislemezre kimásolt kiadványt is jelenti (B-oldalán a ’Newborn’-nal), az ’A Pain That I’m Used To’.
A dalt és egyben az albumot megnyitó ipari zúgás ekkora mértékben még elmegy, de gyakorlatilag már itt is elhagyható lenne. Mély, apró basszus szurkálások sorozata közeledik vészjóslóan, kicsiny idegbeteg ciripelések falkájához eltalált ritmusú finom ütem csatlakozik, feltartózhatatlanul megindul a vész. A kerengeni kezdő, csúszó fémhang szédítésbe kezd. A megérkező gitár egyáltalán nem viccel; és nincs menekvés; egyenesen a testbe váj barázdát. Fültől lefelé. A basszus tovább ’dübörögve’ pulzál, itt már semmit nem lehet megállítani, visszafordítani. A szintetizátor magas, üveges hangja élesen hasít, hideg penge vág a nyakon. Minden egyértelművé lesz: Ez Fenyegetés.
Ha ez a hang manifesztálódna fölénk, nem lenne olyan élőlény, amely fel merne nézni.
Bénulás. Megdermedés.
A szöveg esetleg szintén Martin válásából inspirálódott, de ugyanúgy más egyéni értelmezhető és beilleszthető, amitől az első sor fakad: „I’m not sure what I’m looking for, anymore” – „Nem tudom, hogy igazából mit keresek már”. A hangulatot súlyosbító énekben a fenyegető, a baljóslatot, a vég hangulatát idéző nehéz hangban egyidejűleg átérezhető a teljes kilátástalanság, magabiztosság- és kontroll-vesztés, a dolgokat, az életet irányítani való képtelenség, üressé válás.
És eddig tart a káprázat, a hipnotizáció.
Bár a refrén kétségtelenül a versszakok szövegében letéteményezett kilátástalanságnak, életuntságnak, élettelenségnek ellenpontozásaként, a megrekedt kerék továbbgördülését, a kínok sztoikus elfogadásából fakadó tűrőképességből nyert megerősödést, az emberi mivolt túlélésre kódoltságából merített kimozdulását hivatott visszaadni, ebben a stílusban rombolóan érkezik, túlságos pozitivitásával, túl hangosságával, érthetetlen hangszerválasztásával. Egyesülve az azt követő -az önmagában egyébként fergeteges hangzású- indusztriális zúgással, felborítja az egyensúlyt, széttöri a vonalat. Nem mellesleg pedig az alapzenéhez képest zavaróan eltérő hangerejűre van keverve.
Az addig tökéllyel felépülő hangkupolát a refrénnel merénylő módon töri darabokra a kártékony nagyzási vágy, a dalt túlzottan grandiózussá tenni akaró rángatózó törekvés, barbár zeneszerkesztők megbocsáthatatlan, durva erőszaka a legmagasabb körökből érkező zsenialitás ellen.
A Depeche Mode túllő a célon, túl nagyot akarnak akasztani, túl zajosat, túl meghökkentőt akartak, de az félresikerül, így a dal önnön áldozatává esik.
És bár nagyon sokszor hangzott jól a Depeche Mode történelmében a dekoncentráltság, az excentricitás, ez itt inkább egy egyszerű szétesés.
Talán az erőltetett, a korábbi Depeche Mode hangzástól tévesen újra eltérni, máshogy szólni akarás, talán a szándékosan a Depeche Mode-ot nem ismerő producer választás, itt megbicsaklik. Az innováció nem ebben bújik meg. Az almának nem messze kell esnie a fájától – hanem máshogyan.
A refrén alatt futó, erősödő dobpergés pedig olyan mélyen, a Depeche Mode-hoz méltatlanul alacsony színvonalú, mintha egy kínai piacon vásárolt ’szintetizátorból’ lenne. Ez a kontárság, ráadásként a képzeletbeli színvonal-létrán emeletnyiket rugdossa lejjebb az egyébiránt minden ízében magasba törekvő darabot.
Az album és a produceri csapat egyébként is leggyengébb eleme a dobhangzás, ebben rettenetesen elmarad a korábbiaktól a Mode. Nem az a probléma, hogy ezen albumon nem használtak élő dobot, nagyon intenzív és erős gép-dobhangok sikerültek csúcsminőségűre korábban, ez hiányozna most is.

Ahelyett tehát, hogy a felépülő dermedést hosszú ideig tartó paralízissé terjesztették volna a dalmenetben, rángatózás készült. Talán lehetett volna csak minimálisan pozitív löketű a refrén hangzavara, (már a versszak alatt is precízebb lett volna mellőzni Dave sorvégi hangemelését, és helyette egyneműsíteni) és egész más, ellenpontozó jellegű, de kevésbé brutális, a versszak hangszervonulatát tovább fűző hangszereket használni, és mással helyettesíteni az ipari szólamot, és minden idők egyik leghatásosabb Depeche Mode száma születhetett volna.
Könnyen elképzelhető hogy szándékosan és kifejezetten képezték a verzéktől gyökeresen elütő jellegűvé a refrén hangzását, a felülkerekedés tisztítótűz-szerűségét ábrázolandó, ami a témaértelmezésben jogos választás, és mindössze zeneileg valósították azt rosszul meg.
Bár főként a Depeche Mode-nál kerülendő mindenféle osztályozni próbálás az anyagot illetően, most kivételt képezve, szemléltetésképpen: a nyersanyag maga, még a rombolást is elcipelni tudó akkora mérvű horderővel bír, amitől nem is lehetne nem ötöst adni rá – ám a destrukció miatt a csillagot nem lehet feltenni. ’Fájdalom’, és mérhetetlen nagy kár érte – eltékozolt anyag.
Jelen albumváltozat egy hasznos összetevőt rejthet magában: a verzió vulkánkitöréssé kiképezve, élő koncert-előadásban esetleg elképzelhetetlenül felborzolhatja a kedélyeket…

"John The Revelator" – János apostol

A kicsi őrültség jelei - hangjai, ezzel történik a felvezetés. Egészét tekintve is, minden bizonnyal még Santa Barbara-n (a napos oldal), talán egy jóhangulatú vagy egy különös esemény megtapasztalásából -például egy tengeri fürdőzés után amikor esetleg Martin a víz alatt valami olyat látott, amit nem látott még senki azelőtt- kifolyólag kerülhetett rögzítésre ez a rögtönzést sugalló – de nagyszerű szám, amihez a többiek csatlakozhattak. Itt jön ki igazán észrevehetően és előnyösen az analóg és régimódi szintetizátorok eseti uralma, a ’80-as évek hangzásából is táplálkozó, de XXI-ik századba illő pop-beat.
Fordulatokban, csavarokban gazdag a dallamvezetés, és jól illeszkedik az intermezzo is. Dave hangja skálázik, szárnyal – piszokul jól szól mélységének ércessége és szétterjed magassága. A refrén felettébb erős, jellemes, ide-oda pattanó újmodern neo–beat-et lök arcunkba – és a talpunk alá. Sugárzik készítésében és előadásában lelt élvezet, az egész csapattól.
János apostol ironikus, kifejezetten önszórakoztató ugratása – az eredményt mi csapolhatjuk le. Izzik a jókedv a stúdióban. Ahogy be-, úgy vissza is vezetik eme hibbantságot. Remek…

"Suffer Well" - Szenvedj meg

Az első az albumon, ami Dave tollából származik, illetve maga mellé invitálta még társzerzőnek Christian Eigner-t és Andrew Philpott-ot, az utóbbi idők Depeche Mode turnéinak dobosát ill. zenei rendezőjét, talán mert egyedül magában nem érezte egy komplett zenedarabhoz szükséges minden komponens meglétét, továbbá talán a megmaradó demóit amúgy is újabb szólólemezére tervezik, alighanem azonos koprodukcióban. Valószínűleg Dave a szövegért felelős, a zenéért pediglen hárman.
Személy szerint első néhány alkalommal a szerző kilétét feltüntető borító-információt mellőzve hallgattam az albumot, hogy ne befolyásolhasson azok ismerete. Bár biztosra vehető, hogy ki’mode’-olták, Depeche Mode-szerűvé alakítottak minden demót, mindazonáltal felismerhető melyeket szerezte Dave és team-je. Személy szerint háromból kettőt találtam el ily módon.

A szövegeiben Dave Gahan szólómunkája után folytatja újrakezdett életének tapasztalataiból, tanulságaiból való merítkezést, jelentős részben az újjászületésről, kitartásról, megváltozásról tudósítanak, és csakugyan, ha a média főkedvenc témáját, a ’90-es évekbeli drogfüggőségét is nézzük csak, Dave megváltozott, azóta például bevallása szerint egyetlen korty alkoholt sem fogyasztott. De szinte minden téren jellemző rá a szélsőségek, az ellentétes pólusok felé való közeledés életében is, például szépen váltott nagyot még azzal a már említett ’aprósággal’ is, hogy a nyugati partról (Los Angeles) presztízs-értékűen rögvest az átellenes keleti partra (New York) költözött. Az effajta váltásokhoz hasonlatosan végbement és folyamatosan tartó, jelentősebb életfilozófiai fordulatok, átalakulások köszönnek vissza soraiban is.
Szövegei emellett egyszerűbbek Martinéinál, a ’Suffer Well’ esetében kifejezőkészségében is hagy maga után kívánnivalót – már szólóanyagán is többször, sokszor használt mindössze olyanfélét, mint „Hard to tell” vagy „Hard to say” (fordításban kb.: „Hát azt nehéz elmondani”). Annak, aki szövegírásra vállalkozik egy minőségi albumra, éppen rendelkeznie kell és képességeiben kell hogy legyen az, hogy ne írjon effélét, hanem fejezze ki mondani valóját csiszolt módon, akár éppen több soron keresztül is.
Ritmikailag pedig, a ’Suffer Well’-ben inkább folydogálnak, csordogálnak sorai – a lendület és a dinamika az, ami hiányzik belőle. A lendület alatt nem a tempó sebességét és az ütemek számát egyazon időegység alatt kell érteni, hanem a ritmikát. Ennek híján van a szólóalbumának legtöbb dala és a ’Suffer Well’.
Hiányzik belőle az a különleges érzet, amit Martin darabjai keltenek bennünk, ami ahhoz a hang-képhez hasonlatos, mikor egy facsemetét avagy egy témát, a földbe avagy belénk ültetnek, és annak gyökerei abban kezdenek szétterjeszkedni.
Zeneileg, bár a dob éppen valamivel már jobban szól, és a második refrénnél következő keringő, örvénylő instrumentális hang közelít a Mode-hoz, a gitárjárék megmarad bennünk – egészében nem zuhan nagy kő a szívünkbe.
Közepes darab, és lehetett volna sokkal jobbá tenni, ez az alap még nem adott okot arra, hogy azt lehessen rá mondani: ez D.M.
A befejező recsegés–ütem kettős ugyan jól hangzik, de nem erre gondolunk.

"Sinner In Me" - Bűnös énem

A bevezető, folytonos, monoton basszus pontok méltó és előrevetítő követei az azt követő révedezésnek.
A csatlakozó ipari szólam extravaganciát, és kemény hangzást hoz, a többszólamú kalapálások erősítik, kiterjesztik a monotonitást.
Nyomvonalon haladva következik a precíziós versszak, majd hajszálpontos ütemben emel még egy szintet a hamisítatlan Depeche Mode hangzatú, sötét iróniával tálalt középrész. Átvezetővel érkezik az ismét szabatosan illeszkedő váltás, a másik szükségességét, a társ léte nélküli semmiszerűséget beismerő vallomás, megőrizve a ferde ívet. Precízen megismétlődik az etap, majd mesteri érzékkel, ráérzőképességgel, semmi más nem illeszkedhetne ideillőebben, mint ami ezután következik: előbb a frekvenciát kutató sistergés keresi az utat a szimbolikus, végtelen űrhöz, aztán a ciripelő, magas, erősödő szignál-jelek; amely egyben kopogtatás, majdan döngetés is az időtlenség, és a végtelenség kapuján.
Belevágó gitár adja tudtunkra az ajtón való berontást; és a kezdő monotonitással közösen kiegészülve kiteljesedik, még jobban emelve néhány további rátéttel: eksztatikus impulzusok – minden izom megfeszül. Révület.
Fenomenális, hogy megismétlődik az első versszak, a ’véghez’, azaz a végtelenhez közeledvén: a bűnös éntől való szabadulási vágy, még egy, újabb kísérlete, totális kiterjesztése. Legvégül ismét egy káprázatos ábrázolás: a legutolsó sor („…sinner in me…”) utáni azonnali elhalkulás magát a sor értelmét emeli ki, a magas, kopogással tarkított, csipogó, szignálküldő hang távolodása orbitális pályára állítja azt: a bezártsághoz nem kellenek rácsok, kalitka – az ember bűnüs énjét nem tudja kiszakítani magából (még), vele összeláncolva, eggyéforrva, magányosan, magatehetetlenül, elhagyatottan lebeg az űrben, kering a végtelenben, saját béklyójába zártan… Ennél erősebb zár nem létezhet.
Komplex, nagyon pontosan kigondolt, művészi teljesítmény. Kifordult tükör.

"Macro" - Makro

A cím maga illetve a refrén első sorai az egyik használható jellemzéseként is ill. egy másik értelmű szlogenként is szolgálhat a ’Playing The Angel’ egészére.
Mikrokozmosz – makrovízióban.
Már az album dalaiban korábban is lelhető fel kapcsolat a minket, a világot közrefogó közeggel, a kozmosszal, ami a Macro-t követően is kibukik még.
Zörejekkel indul a dal, amely túlzottan szimpla hangokból áll, Martin hangja erős jeleket küld, de a zenei kíséret továbbra sem és mindvégig nem zárkózik fel méltó módon a ’Macro’-ban. Zeneileg egy újabb megmunkálatlan darab, amely bosszankodásra ad okot.
Amilyen rövid, olyan sokat felfedő a szöveg, amely az élet legteljesebb értelmét, két lény egyesülésének, mikrokozmoszuknak a világegyetem hatalmasságával, határtalanságával való egyneműségét hirdeti. (Ám zseniális inkonkretivitásával itt is hordoz magában alternatív értelmezhetőséget, például az ember a zene általi felemelkedése is teljességében visszaadható).
A minimalizmus másutt érvényesülhet mint legalkalmasabb kifejező mód. Ehhez mindvégig, különösképp a refrénben és befejezésben, a tompa, erőtlen, zsenge zenei aláfestés helyett sokkal erősebb, tisztább, kiterjeszkedőbb gitárt, synth-szólamokat és egyéb atmoszférikus hanszereket lehetett volna alkalmazni, a lényegbe végre valamennyire beleérző, a dal végén túl későn érkező dob-orgia már a refrénekben, mennydörgés-szerűen szerepelhetett volna, és a jelző lehető legerősebb értelmében vett monumentális, az univerzumhoz méltó érzelem- és zene-láva születhetett volna.
Mivel Martin Gore mindig is ’csupán’ sok lehetőséget rejlő alapokat szerzett, az rendben is van, nem attól várható el az elérhető cél megközelítése, hanem a készremunkálástól. Ez egy, a szó rossz értelmében vett ’nyers’ darab maradt. A megmunkálatlan a leghelyesebben leíró szó. A már óceánt rekesztő ’I Want You Now’ és ’In Your Room’ egy klasszissal érettebb utódja veszett a ’Macro’-ban.

"I Want It All" - Mindent akarok

Ismételten sematikus kezdet után felismerhetőek azok a bizonyos Dave Gahan stílusjegyek a második általa eredeztetett szerzeményben, közben ringató, ápolgató dallam ad szép küllemet.
Kissé nem értem Dave szövegfelépítését, valahol rendezetlennek, innen-és-máshonnan valóaknak érezhetőek a sorok, mintha egy jónak vélt sort egy másik különböző időpontban és napon megragadott gondolat követne, és nem kifogástalanul azonos témaegységre utalna. Zeneileg is az az érzésem támad, mintha Dave a ’kész’-re szerkesztett lírikájával ment volna Christian Eigner és Andrew Philpott kollaboránsaihoz, és bemutatva azt nekik, „Na, ehhez készítsünk demót” kéréssel fordult volna feléjük – ha valahogy így történt, a következő konklúzió lenne levonható : a szöveg zenealapokkal való együttes születése valódibb eredményt teremthetne, a mondatoknak és a zenének már magjukban közösen kellene nevelkedniük. Enélkül utólag már csak szépíthetnek egy demón, a rendezetlenséget kiköszörülni hibátlanul már nem lehetséges. Nyilvánvaló tehát, korántsem olyan egyszerű egy komplett, tökéletes dal teremtése.
És következik az egész album egyik legkiemelkedőbb pontja, egy vérbeli, valódi Depeche Mode-jegyű, hirtelen süllyedő hang-átvezetés a refrénhez: effajta mestermunkából kellene több azon. A refrénnel tovább folytatódik a tökély, a zenei csúcsminőség, nemcsak szerkezetileg, de hangzásában, kivitelezésében is. Annyira hirtelen húz le örvényeivel a mélységbe. Letaglóz, megdermeszt. Olyan fajta pillanatok, amelyet halála előtt is befogadna az ember. Dave hangjával is hűen visszaadott őszinte vallomás, az ő tollából eddig származott legszebb gyöngysorokkal. Mögöttük az olykor meleg, olykor rideg gitár ápolgatásával.
A világ megállt.
Mennyire illene a másodszori refrén után annak néhányszori ismétlése, Martin -néhány korábbi dalban szereplő, nem mondatokat éneklő, hanem hanglejtésekből álló, kórus-vokál-szerű- énekelgetése, előbb esetleg duettben Dave-vel, majd Dave elhalkulásával egyedül.
A befejező kísérletező rész profi munka, egyszer-kétszer egy albumon szerepeltetve valódi Depeche Mode-kellék. Mindössze a legvégén tűnik túlragadtatásnak a recsegtetés.

"Nothing’s Impossible" - Semmi sem lehetetlen

A kímélet számára ismeretlen, nem létezik. Időt nem hagy, nem kérdez, nem vacakol, ez a kezdés. Iszonyatosan pontos választás.
Nem mintha egy hallgató tévedése volna a mérvadó, de valamit, valamiféle elismerést jelenthet: a három Dave Gahan számból ez az az egy, amit nem találtam el pusztán hallgatás útján, a szerző kivagyiságának ismerete nélkül, hogy az említettől ered. (A ’Lilian’ volt a harmadik tippem).
Kőkemény, aggresszív gép-, gitár-, kísérteties csillingelő hangok szuggesztív impulzus-sorozata után, a lehalkulás nem szünetet hagy, a kietlen szintetizátorhang és az érzéketlen lámpazúgás még mélyebben magába szív és növeli az abberáltságot.
Dave érzelemmentes ’éneke’ és nyújtott búgás társul a sereghez. Lelkibeteg hang vezet át a refrénbe, Dave monoton, gépies hangja a ’leg-Depeche Mode-szerűebben’ szól, magas hangszerek, egyhangú csörgések élén.
Ha nagyon akarjuk, a szám címéből végülis ki lehetne találni, hogy Dave darab lehet, de a „nothing’s impossible”-t, ami „semmi sem lehetetlen”-t jelent, nem afféle túlcsordulóan pozitív hangulatban vágják az arcunkba és éneklik meg nekünk, Dave magát a sort már nemcsak hogy nem is énekli, hanem mondja, elharapva; teljesen hideg – mégis igaz lehet.
Komoly szavak, komoly témamerítés.
Elementáris erejű zenei söprés a végén, présgép elemei záródnak felénk minden oldalból. Összahatásában tarlóig gyalulja a felesleges, kétkedő gondolatokat – ily módon teremt ez terepet az újraépítkezésre. Megbilincsel, fogva tart, minden ajtót, kiutat lezár, ebből a helyzetből az elmenekülés: ez a lehetetlen.
Depeche Mode szól. Gratuláció az egész csapatnak. Közel hibátlan.
És, -bár bizonyosan minden tag hozzátette saját világát az elért eredményhez-, bravo, David Gahan. Semmi sem lehetetlen. Ennél mélyebbre nem vésheted.
Tömegpusztító fegyver.
Elkophatatlan.

"Introspectre" - Introspekt

Csaknem minden Depeche Mode albumot tovább színesít és értékesebbé tesz egy vagy több, tisztán instrumentális önálló darab v. interlude (közjáték), ami az azt követő dalnak vet ágyat, ékességével, avagy visszafogottságával kiemeli azt, ez utóbbiak közé tartozik eme kis gyöngyszem.
Hátborzongató hangcsöpögés, mély zongorahanglabda elejtés, kóválygó zúgás, eltévedt sziszegés betessékelő kézdarabként, lassított felvételben nyit nyikorgó ajtót, terít szőnyeget sérült emberek termébe vezető hófehér folyosóra…

"Damaged People" - Sérült emberek

Komolyzene, a XXI. században.
Martin Gore több korongon tesz vallomást, vállal szolidaritást vele rokonságban levő lelki társaival, peremvidéken élő testvéreivel. És aki nemcsak kivételes zenéjéért, hanem igazán szívből, mélyebben hallgat Depeche Mode-ot, abban meg is rejlik ezen affinitás – nem az ’ép emberek’ közül való.
Merengő, tompa gitár-rengések őrségében, sérült ember sérült játékszere kongat a lélek kalodájából. Martin eleve beteg hangján énekli meg a sérült embereket összekötő láncot; majd a refrénben a hozzá hasonló egyén számára az egyetlent, ami nem végtelenül hideg. Egymást. A másik hasonló lelket. Vele való, védelmet, barátságosat, örökkévalóságot, boldogságot, vágyat, szerelmet nyújtó közösségét.
A zeneműben már második verzéjének mentén is kísér nagyon halkan egy klasszikus, néhány évszázaddal ezelőtt használt európai billentyűs-húros hangszer, annak zárásaképp egy valódi, roppantul illő, legújabbkori komolyzenei etűd vonul le. A zongora szólamok utódjaként megszólaló szintetizátor-hangok komponáltsága, szemeinek egymásba- és továbbfűzése, egymáson átgördülése, ringatózása korai komolyzene-feltámasztást sugall, épp idepasszolva, árasztja magából a komolyzene-szerző négy fal közti nyomorúságát, zeneszerzési körülményeit.
Mesterdarab, világklasszis lírikával.

Lilian

Megállíthatatlan lendület, fülbemászó dallam, egy Depeche Mode lemezről nem hiányozható erős klubzene, tűk a talp alá, és minden testrészre.
A dobütem kifogástalan, a hangja az ami hát megint fényévekkel elmarad a számot erősítendő színvonaltól, és néhány csatlakozó hangszer ugyancsak lehetne intenzívebb és nyomatékosabb. Különben kitűnő, és minden a helyén van, női lelket birizgáló, magasztaló szöveggel.
Dave és Martin duettje üdvözlendő, előbbi – hangjának regisztereit bemutató, utóbbi – az előbbit bámulatosan körülölelő.
Véleményem szerint lányos, lányoknak (is) való szám – már látni lehet kibontakozó személyiségüket.
Albumkihágó életelixír.

"Darkest Star" - Legsötétebb Csillag

Az elhangzott zeneregény fejezeteinek kiteljesedése, beteljesülése, a láthatatlan korona.
Kizárólag sötétségkompatibilis.
Részletezést is nélkülözendő, megannyi hangszerből ízelítőt adó, univerzumhang-felvonuló.
A kifordult zeneszerkesztés hangjainak egyesével történő színpadra-, égrevonulása egyidejűleg egyre magasabbra vonz a mindenség felé, és egyre mélyebbre magával húz az örök sötétségbe.
Soraiban a közönségének mindig örömöt, jókedvet színlelni, mosolyt mutatni kényszerülő, de valójában bús és szomorú előadó-művész, zenei bohóc siratója. A mindenen kívülálló, az ’egész’ világegyetem egyetlen zugába sem tehető, egyetlen pontjába sem alkalmas, a világvég peremére vetett, mindenkitől, mindentől, eltaszított Egyén, Lény, Istenség dicsőítése. A sötétség ragyogása.
Brutális legmélyebbre rántás, csodaszép felemelés. Nagyon messziről érkező, magával ragadó és elrepítő Földhagyó himnusz. Határtalanságra törekvő űreposz. Finom, komplex bonyolultság, soha meg nem érthető bonyolult egység.
Halhatatlanság.
Meghalhatatlanság.

***

Ezzel ’ér véget’ az album.
Soha, egyetlen Depeche Mode zenedarabhoz ill. nagylemezhez nem illett még ennyire, a bakelit-lemez végén lejáró hangszedőtű -örökkönvaló- kattogása.

A ’Playing The Angel’ keretbefoglalása sikeresen megvalósult, a számok megfelelő sorrendben következnek, nyitásra és zárásra a legodavalóabbak kerültek. Hatásában eléri ’célját’, a számok mennyisége és az album összideje ehhez optimális.
Sajnálatos, hogy az egy-egy Depeche Mode nagylemezt még inkább megbonthatatlanná avanzsáló, már Depeche Mode márkavédjeggyé váló számok közti zenei átmenet lemarad a ’Playing The Angel’-ről -egyedül az ’Introspectre’ és a ’Damaged People’ között nincs szünet-, a fiúk elfelejtették alkalmaztatni e specialitásukat, ráadásul annak kivitelezhetősége a legtöbb helyen még adja is magát, e mellőzéssel viszont így a láncszemek mindösszesen sorakoznak egymás mögé, de nem illeszkednek egymásba.

A stílusidegen producerváltás vegyes eredményű.
Mindenképp hasznot szült az analóg szintetizátorok újratérhódítása, az aktívabb közreműködés, és helyenkénti rendkívül kreatívan kidolgozott felépítés.
Abszolút redukciót és tapintható sekélyességet jelent a kritikán aluli dobhangzás, és több helyütt a hangszerválasztás.

Ezen kézzelfogható finomtalanságok mellett megbúvik egy összetettebb, komplexebb elmaradás is a klasszikus és klasszis-minőségű Depeche Mode albumoktól, ami azonban nehezebben megvilágítható és megmarkolható, mivel átlag füllel és érzékekkel nem hallható, másrészt mivel tulajdonképpen hiányról van szó, ami ugye nem egy kimutatható szubjekció. Az utóbbi három, de leginkább két Depeche Mode album (’Ultra’ ill. ’Exciter’ és ’Playing The Angel’) CD-lejátszóba kerülése után végérvényesen és teljes biztonsággal kijelenthető: Alan Wilder személyében pótolhatatlan művészt vesztett el a Depeche Mode. Nem afféle részrehajló megállapítás ez, hanem ’érzékelhető’ ’jelenség’. Főképp a legutóbbi két LP, demóból ’készredolgozott’ számai -hiába foglalkoztak rajtuk hónapokat- ezért nem ’működnek megfelelően’.

Amikor a Depeche Mode-ot mint fogalmat hagyjuk impresszionálódni fejünkben, első belső vízióként egy klasszis, mindenki mástól eltérő, igazi kivételesség, megfoghatatlan kívülállóság ’képe’ vetül elénk. Ez az érzet önkéntelenül ’klasszikus’ Depeche Mode képünkből ered. Abból az ún. klasszis időszakból, ami hozzávetőlegesen ’82-83-tól (’Construction Time Again) ’94-ig (’Songs Of Faith And Devotion’ és turnéi) terjedő időszakot foglalja magába, amihez is még egy konkrétum fűzhető: ebben a periódusban a jelenlegi három tagból álló Depeche Mode még egy zenésszel együtt egy négytagú zenekart alkotott…

Martin Gore egy alapvetően lassú stílusú, foszlányokat tartalmazó demókat, ámde zseniális alapokat rejtő nyersanyagokat szerez, földre hullott csillagokat gyűjtöget. Ezeket formálták aztán a stúdióban mindig is zenedarabokká. Aki hallott már Martin Gore demókat (legmutatósabb szemléltetőszközként itt a ’Strange Love’ legelső, akusztikus demóját, az ’Enjoy The Silence’-t, a ’Personal Jesus’-t lehet említeni), az tudhatja, hogy azok mindössze ’gitározgatások’ voltak. És aki tudja, érzi, mivé lettek például az említett demók, körvonalaiban érezheti a megfogalmazandó differenciát is. Bár egy-egy demóból létrehozott szám most is nagyon jól ki van dolgozva, a különbség ezek és az Alan Wilder-t is maguk mögött alkotóként tudó számok között a kivált tag munkásságának léte–nemléte.
A mostanság hiányzó illetve enyhébben jelenlevő, de korábban meglévő legfontosabb tényezők a teljesség nélkül: a ’világ legtávolabbi pontjáról’ is előkerített, leginkább helyébeillő, legalkalmasabb hang(szer) megtalálása; a mindenkit felülmúló, mérhetetlenül fantáziadús kísérletezgetés; a perfekt tematika; a hengerlő dinamika; a végtelen atmoszféra; az egy magasabb szférába tartó zenei kiterjeszkedés; az irdatlan mennyiségű energia és töltés – a Depeche Mode a villámhárítót egy kvázi inverz, földelés helyett az energiát égbebocsátó eszközként való funkcionálása; és az egy zeneszám hallgatása közben keletkező és kontinuusan tartó fennkölt hangulat, ’permanens eláció’ érzete.

Véleményem szerint még ma sem derült ki a legtöbb rajongó számára a pontos komponensek mibenléte a Depeche Mode sikerét illetően, azt a bizonyos Depeche Mode-ot illetően, annyira háttéremberként dolgozott naphosszakat a hangzás felelőse, pedig némi ismeret tulajdonában nyilvánvalóan kikövetkeztethető.
Annak, a Depeche Mode-nak nevezett fogalomnak kimondottan szerves eleme volt Alan Wilder. Depeche Mode-ot szokás olyan organizmusként metaforizálni, minthogy Martin Gore az ’agy’, és Dave Gahan a ’szív’. Nos, ebben a hasonlatban Alan Wilder a ’test’ szerepét töltötte volt be. A testet, amely magába foglalja, mozdítja, elviszi, célba juttatja, működést ad belső szerveinek. E test nélkül funkcionál most a Depeche Mode – bár működik jelenleg is, és folyamatosan ’átköltözik’ egy újabb testbe, körülbelül ugyanakkora mértékű hiány az eredmény, mint ami az esetleges ’szív- vagy agy-átültetéssel’ keletkezne: nem a legigazibb.
A vázolt ’klasszikus’ Depeche Mode fogalom megteremtésében egy volt harmadik tag ugyanakkora mértékben vette ki a részét, mint a lángelme Gore és a karizma Gahan.
Alan Wilder egy igen egyedi stílus birtokában volt/van. Egyetlen szóval aképp lehet jellemezni: korlátlan. Jóllehet próbálkoznak minden eszközzel, keresik az utat, lecserélik egyik producert a másikra, majd stílust váltva megdolgoztatnak egy harmadikat, nem találják. Nem találhatják, mivel teljesen más szinten, mi több, más dimenzióban gondolkoznak, tudatában sem vannak annak, minek is hiányában szenvednek, miért is korlátoltak. Többen állítják, inkább talán csak önmegnyugtatásként, hogy nem lehet érezni már Alan hiányát; de hogyan is ’nem érezhetnek’ valamit, mikor gyakorlatilag nem is lehet tudni, mi is a hiány? Mi mégcsak nem is láthatjuk, mit talált meg mindig Alan Wilder, mindig eszébe ötlött valami, ami másnak azóta sem igazán, nemcsak egy esetleg messzire kitolt falig látott – átlátott azon. Gyakorlatban erre csak egyféle, megvalósíthatatlan módon lehetne választ kapni: ha hallhatnánk, mik lettek volna a ’klasszikus’ darabok Alan Wilder nélkül, illetve milyenek lettek volna a emezek, vele! (Bár elsősorban az ’Ultra’-n, de utóbbi két albumon is találhatóak közelítések, főleg az ’Ultra’ mindvégig hallatlanul eltalált, ’93 óta a bizonyos értelemben egyetlen, Alan hiányát nem érző, tökéletes Depeche Mode szám: a ’Useless’).
Ha valakiben a ’Playing The Angel’ kapcsán az éltető véleményei mellett egy olyanféle gondolat is fakad, hogy „csak valahogyan nem teljesen Depeche Mode”, az körülbelül ezeket az eltéréseket érzékelheti.

A zenei megvalósításban az utóbbi albumokon következtetésként összességében az tűnik levonhatónak, hogy nem a mindig más producer alkalmazásának módszere látszik ildomos megoldásnak. Ugyan persze nagyszerű megoldásokat is mutat minden újabb csapat, és biztosítható az eltérő stílus, célravezetőbbnek feslik egy vagy több, állandóbb, de tudatosabban kiválasztott zenei rendező alkalmaztatása, és a felhagyás a feltétlen D.M.-idegen személy keresésével.
Ha a közelmúltban kutatunk, Tim Simenon (aki korábban, ’87-ben a ’Strange Love’ mixeknél működött már közre), ellentétben a Depeche Mode tagjainak -egyébként be kell vallani, képfordítgató- véleményeivel, kivételes munkát végzett az ’Ultra’-n. Flood (korábban ’Violator’ és ’SOFAD’), a ’Freelove’ videoklip változatának zenéjét képzelte tökéletesre. Ha mégis új személyt keresnének, körültekintőebben lenne tanácsos azt megtenni.