Abba a korosztályba tartozom, akiknek a 90-es években a kamaszkor szinte egyet jelentett néhány zenekar tündöklésével, irántuk való rajongással, nevük nem pusztán néhány jól eltalált dalt idéz, hanem emlékek áradata: klubok, közösség, barátok, szerelmek.
Depeche Mode. Valamikor 91-ben soproni diákként hétvégenként Tatabánya volt a cél. A lepusztult bányaváros peremén működött a Puskin Művelődési házban a helyi DM klub. Nagyjából 100-150 fős közösség formálódott itt, összegyűjtve a környék és a távolabbról jövő fekete zenék iránt rajongók táborát. New-wavesek, kopaszok, kjúrosok és természetesen a módosok. Jól megfértek egymás mellett a szubkultúrák, némi villongástól eltekintve az egyetlen kitörési pont a rendszerváltás utáni kilátástalan miliőből a zene iránti feltétlen rajongás tűnt opciónak, nyakig is merültünk bele.
Komolyan vettük magunkat, s mint kiderült a jövő is minket: itt köttettek a legfontosabb máig is kiható barátságok, kapcsolatok - nem egy család alapja volt ez a klub, ahova a Csemői borozó lélekvesztőjén át vezetett szombatonként az út.
De nemcsak az emberi kapcsolatok maradtak stabilak. Ki gondolta volna, hogy a számomra oly fontos The Cure zenekar még bő harminc esztendő múltán is koncerttel kényeztet el Budapesten, és hogy a Dave Gahan vezette Depeche Mode nem sokkal később szintén hazai terepen adja immár sokadik koncertjét a fővárosban? Ez utóbbi július 28-án ugyan nem az eredeti kvartett formájában, de két meghatározó tag (Dave Gahan és Martin Lee Gore) vezetésével a Puskás Arénában adott majdnem két és fél órás koncertet.
Jómagam a zenét mindig egy kicsit sötétebb oldaláról néztem, meghatározóbb volt számomra a The Cure zenei munkássága, de hosszú ideig a DM is gyakorta volt repertoárban. Aztán az Exciter megtörte bennem a mély érdeklődést, utána ez sosem lett ugyanaz. Ennek köszönhetően sem a megelőző koncerten, sem a Volt fesztiválos koncerten nem voltam jelen. Ez utóbbi online közvetítését még megnéztem ugyan, de nem volt számomra túlzottan meggyőző az akkor látottak. A közelmúlt vesztesége (Andrew Fletcher a DM oszlopos tagja halála) ösztönzött azonban, úgy döntöttem, ezt a koncertet látnom kell - ki tudja utána mit hoz a jövő, lesz-e még lehetőségem?
A friss albumot Memento Mori néven turnéztató Depeche Mode előző állomásain számomra igazán kedves számokkal indította a hosszú útra kelő vándorcirkuszt - ezen a péntek estén én is útra keltem Nagymarosról, már kora délután.
Délután fél ötkor a Tücsök presszó alapszíne már a fekete, az izgalom közös. Emlékszem, annak idején a The Songs of Faith and Devotion turnénál, a város annyira átvette a lüktetést, hogy a szóbeszéd szerint még a McDonalds-ban is álló nap a Depes szólt. Sosem jártam a mekibe, így idén nem tudom mi volt éppen a sláger, de jobb is nekem a Tücsök, jópár ismerőssel, és több száz emberrel, akivel közös ezen az estén a nevező. Innen párszáz méter séta csak a Puskás, kezdés előtt tíz perccel érkezünk jópár viceházmesterrel gazdagabban az Arénába, ahol már majdnem 50000 ember várja a pillanatot, hogy 5 év után újra színpadra lépjen a Depeche Mode.
A Rammstein után a színpad puritánnak tűnt, a későbbiekben azonban kiderült, hogy jelen technológiánk egy "M" betűt is milyen látványosan ki tud használni. Nemcsak a háttér adott ugyanis a dalokhoz kiegészítő vizuált (hol aktuális, hol a Corbijn-féle hangulatot hozva), de a Memento Mori-t képviselő M betű teste is led-falként, "kép a képben" működött, igazán pazar kiegészítésként.
Persze mindez csak kellemes körítés. Dave Gahan és Martin Gore karizmája showelemek nélkül is elvinné a hátán a turnét, lehet nem túlzás, hogy egy tábortűz körül is ütne, ha van 220V.
Akárhogyan is csinálják, de ahhoz nagyon értenek: 50000 embert vágott zsebre ez az este. Egy óriási stadion, amiben mindenki egyként lélegzik, és a hangzás is teljesen megfelelő.
Gyönyörű ívre volt felfűzve a majdnem negyedszáz szerzemény. Két órában a szünetig olyan klasszikusoknak örülhettem, mint a már harmadikként elhangzó Walking In My Shoes, a korábban 101-et záró Everything Counts bekerült a "törzsanyagba", a Strangelove-ot Martin akusztikusan adta elő, de ott sorakozott egymás után a Stripped, az I Feel You vagy az Enjoy the Silence. Andrew Fletcher arcképe alatt a World in My Eyes szólt búcsúként barátjuktól.
Alapvetően, ha itt vége is elégedetten nyugtázhattuk volna: Dave Gahan megint lenyomott egyben 4 kardióedzést, de hátra volt még a ráadás. A Condemnation akusztikusan, majd a Just Can't Get Enough izzította a levegőt, hogy megteremtse a két nagy klasszikus záró tételhez a puskaport: Never Let Me Down Again és Personal Jesus.
A közönség alig akarta elengedni hőseit, pedig már borítékban volt hetek óta a hír: a zenekar jövő márciusban visszatér és újráz az MVM Dome-ban. Viszontlátásra barátaink!
