Sajnos nagyon rendhagyó körülmények között került sor erre az estére, az utolsó napig kétségek között tartva az embert. Tulajdonképpen a koronavírus elleni védekezés érdekében hozott első rendelkezések majdnem magával rántották a Budapesten találkozó két turné eseményét. A Robot már aznap nem nyitott ki, a Dürer kisterme azonban lehetőséget biztosított a lefolytatásra. Hogy mennyi ember maradt távol, nem tudni. A Buzz Kull, Kontravoid és a Bleib Modern nagyjából 70-80 ember előtt játszott ezen a felemás estén.
A személyes tetszési indexem fordítottan állt a fellépési sorrendhez; míg a Buzz Kull volt a legvárósabb, a Bleib Modern kevésbé vált az utóbbi hangzóanyag alapján hozzám közel. Aztán a személyes hallgatás alapján nem jött be a papírforma. A kiírásnak megfelelően a Buzz Kull tűpntosan nyolc órakor lépett színpadra.
A New Kind of Cross elismerést szerzett már 2018-as megjelenésekor az ausztráliai Buzz Kull aka Marc Dwyer-nek. A 2012-ben alapított duó a dark-wave és post punk stílusjegyeit hordozza magán, mára egyszemélyes produkció. Marc egy szimpatikus fiatalember, a színpadon túl sok látványelemmel nem dolgozik; sűrű füst, gépek és ének. A szóban forgó album nálunk kocsiban-lakásban számtalanszor lepörgött. Nincsen túl nagy trükk, remek dallamok egy erőteljes de egyszerű elektronikai támogatással - mindez mégis jól működik, nem fullad unalomba. Ami kezdetben furcsán hatott: az énekhang torzításának hiánya. Másként szóltak valamelyest így a nóták, de hozzászokva nem vett el eredeti értékéből. A közönség szemmel láthatóan értékelte: a színpad előtt gomolygó füstben ütemre imbolygó árnyékok - szürkésfekete aláfestés, rideg vizuál.
A berlini Kontravoid szintén egyszemélyes formáció. Előzetesen a 2019-es Too Deep és a S/T Kontravoid Deluxe lemezekhez volt szerencsém, nagyjából tavaly ősszel ismerkedtem meg ezekkel. Akkor még nem sejtettem, mennyire hamar élőben is láthatom. Nem elsőre és nem mágikusan, de mindenképpen figyelemre méltónak éreztem Cameron Findlay munkáit. A maszk szimbolika nem csak borítón, de koncerten is védjegy: számomra talán a legerősebb impulzus innen érkezett. A sötétben felvillanó fehér maszk szomorú apropót kölcsönzött a jelenből. A héten elhunyt Max von Sydow emlékezetes párbeszédein tűnődtem az ördöggel - a színpadkép kísértetiesen hozta alakját. A mélázás nem volt véletlen. A Kontravoid valahogyan egysíkú tematikában tolta a szerzeményeket. Az eklektika, ami a korongokról visszaköszönt számomra, itt kétdimenziós szimpla elektronikus tánczenévé alakult, engem nem tudott elkapni a gépszíj.
Részemről elmaradt a legutóbbi Bleib Modern koncert, már akkor sem voltam inspirált túlságosan. Az Antagonism egy nagyon sikeres album posztpánk-shoegaze berkekben, a zenekar népszerűsége meredeken felfelé ível már két esztendeje. A zavar az erőben nálam abban van, hogy a Bleib Modern érzésem szerint számtalan már megírt dallamot "alig" változtatással épít bele motívumkincsébe. Ebből legerősebben a The Cure iránti elragadtatás érhető tetten. Mindezt írom úgy, hogy nagyon szimpatikus fiatalembereknek tűnnek, együtt él a zene (négy gitár + dob!), és kifejezetten kellemesnek éreztem azt a mintegy órás előadást, amit záró előadásként a Dürer kertben adtak.
Nem tudom, hogyan alakultak a fenti zenekarok turnéinak sorsa, vélhetőleg nem túl szerencsésen. Furcsa helyzet a mostani, soha nem tapasztalt. Ez az este egy kényszerű koncertcsend előtti utolsó alkalom volt, ahhoz nagyon is méltó. Bízom, bízzunk benne, hogy nemsokára újra minden a régi kerékvágásban, nagyobb vérveszteségek nélkül folyhat tovább.
fotók: Valovics Tímea
