Esőfelhőbe burkolt rituálék – Zeal & Ardor és Heilung a Barba Negrában
Amikor először olvastam február környékén, hogy a Heilung Dreki Ferdhast turnéján Budapest ismét az turnéállomások között van, kicsit Janus-arccal fogadtam a hírt, mint ahogy első olvasatra meglepő választásnak véltem azt is, hogy a turné vendége a Zeal & Ardor lesz.
Hiszen gondolhatná az egyszeri koncertre járó lélek, hogy az előző turné vendégei – Lili Refrain és Eivør – mennyivel szebb ráhangolódást adtak egy addigra már ismerős rituáléra, 2 évvel ezelőtt. (Itt halkan jegyzem meg, hogy ősszel mindkettőjük zenemágiájával találkozhatunk ismét Budapesten.)
De végül ez a gondolatfelhő, az estén hallottakat összegezve már csak múló foszlánnyá vált.
Sok kritika éri a Heilung második Magyarországot is érintő állomásának helyszínét, leginkább hangosítás szempontjából. Megjegyzem hozzám hasonlóan-, a zenét csodáló, de abszolút hallással nem rendelkezők részéről is, - de egy apró kulissza-titokkal megvédem ezt a helyzetet mégis. Bár lehet nem is gondolnánk, de van az a körülmény, hogy a befogadó helyszín részéről nincs beleszólás abba, mi és hogy szóljon, bármennyire is érzékelik, hogy szükség lenne rá.
Persze ettől még a laikus koncertre járó az elszenvedője, ha egy várva várt esemény végül ugyan élmény marad-, de nem olyan, amit várt volna. No, de térjünk vissza az élménylaborba.
2018-ban, az Akvárium kluban volt szerencsém a Zeal & Ardorhoz. Akkor a kíváncsiság vezérelt, mert valahogy otthon hallgatva nem tudtam eldönteni, hogy az a fajta afro-amerikai spirituális black metal, ami a hangzásviláguk fő csapásvonala, vajon élőben meggyőzőbb-e.
Azt kell mondjam, számomra az. És bár azóta már kétszer is jártak Budapesten, én végül most láttam őket ismét színpadon.
Az időjárás ugyan nem, de minden más úgy szerveződött, hogy a korai kezdés ellenére pont besétáltam a koncert elejére, ahol rögtön a legutóbbi album nyitódalával robbantották be Manuel Gagneux-ék a hangteret.
A szűk egy órányi műsoridejük végére, a már felemlegetett hangzás adott talán egy kis keserű szájízt, de számomra összességében egy szép ívvel, szinte minden albumot érintően összerakott rituálét hallhattunk tőlük. Most ugyan nem néztem a merch pultot, de az egyik legérdekesebb merch, amit valaha is láttam, az náluk volt 2018-ban: egy kisebb és egy nagyobb fém billog a zenekar logójával.
A koncert alatt nem jegyeztem mindent, de amik biztosan megmaradtak ebből a rituáléból a dallamtapadásban:
the Bird, the Lion and the Wildkin;
Götterdämerung;
Ship on Fire;
Blood in the River;
Run;
Death tot he Holy;
Devil is Fine.
Az utolsó számra a helyszín nagyjából háromnegyed házig telt meg, és örömmel láttam, hogy kevesebb önjelölt sámán érkezett (legalábbis zokogó sámándobbal), mint a Barba Negra akkor frissen felavatott sátrába, a 2022-es ceremóniára. Azt az élményt mindenképp felül szerettem volna írni, bár ekkor még volt némi kétely bennem ezzel kapcsolatban.
A Heiglungot előszőr 2016 táján fedeztem fel, mikor táncos zenéket keresgélve többször is visszajátszottam egy-, az akkor talán éppen reneszánszát élő viking sorozatokból is ismert zenék közül is kitűnő, és engem elsőre megkapó dallamvilágú zenét.
Akkor valahogy másnak tűnt, mint a többi „hasonló zene” és azóta már azt is sejtettem, hogy nem véletlenül. Majd, a hollandiai Castlefest-en 2017-ben rögzített performanszukat végig nézve megértettem, ha valaki egy kicsit is nyitott az efelé atmoszféra és zenei világ felé, miért nélkülözhetetlen egészében látni- és hallani azt egy koncert-szeánszon.
A Heilung ez alkalommal is – az azóta megjelent albumuk elemeit beillesztve -, lenyűgözően felépített, a rituálisan megtisztított térben nyitó-, és záró szertartással keretezett ceremóniát hozott.
Már az első ütemeknél éreztem, hogy fantasztikus élmény sodor magával, ami zsigerig hatol és révületbe teszi az ember lányát.
Sok koncerten jártam az elmúlt időszakban a Red Stage-ben, de ki merem jelenteni, hogy ez idáig a legszebben szóló volt ezalkalommal a Heilung.
A nyitóceremónia kezdetétől minden pillanat egymásra épülve vitte a közönséget időben és térben a látvánnyal, helyenként együtt lüktetve a dobok és a kántálások ritmusával.
Lenyűgöző volt ismét az a képi világ, ami elénk tárult a közel 2 óra alatt, az, ahogy külön epizódokban egy füzérré vált a Sámán - Kai Uwe Faus t -, a Sámánnő - Maria Franz -, a földi halandó- és mitikus szereplők manifesztálódása.
Különleges meglepetés volt, hogy Galgard karakterét ezúttal – az egy héttel korábban a teret bemelegítő legendás Mayhem frontembere, - Csihar Attila hozta be a ceremóniába.
Az autentikusságot a közönségből néhányan komolyan véve szertartás öltözéknek az öntisztulási folyamatokat választották, erős szagélménnyel helyet teremtve maguknak a térben…
Egy furcsa jelenet érdekesen támogatta az élményáradatot, amikor már hátrébb állva a térben, a Hakkerskaldyr kántáló harcosokat mögöttem szinte túlkiabálta egy magányos követőjük. Elsőre azt gondoltam szemmel verem. De a végén kifejezetten tetszett az előttem és a mögöttem harsogó ritmusok összehangolódása.
Ami mégis részben megakasztotta az este hangulatát, az most is a közönség hangossága, ami - számomra mindenképp- egyfajta tiszteletlenség azokkal szemben, akik a színpadon a saját világuk értékét szeretnék átadni feléjük és akik ezt egyébként a látvány és a zene hatására szeretnék átélni. Erre még inkább ráerősített a tér hátsó részén, és a záróceremóniát követően többször is bekiabált „one more song” is.
Mindent összevetve, mégis azt gondolom, hogy most azonnal mennék vissza és élném át újra azt a mágiát, amit ezen az esős estén kaptunk mindkét a zenekartól.
És, ha a Heilung által adott élményt otthon szeretnénk ismét felidézni, azt a teljes ceremóniát végig hallgatva megtehetjük.