A medvebunda súlyosan nyomta a vállát. Megállt. A futástól, a tehertől nagyokat lihegve szedte a levegőt. Erősen izzadt. A sós cseppek parányi alagutakat vágva hullottak homlokáról a hóra. Fölemelte karját, arcát ujjasával törölve meg. A mozdulat után szeme megpihent vérfoltos kezén. Nyögve guggolt le, havat kapott a markába, dörzsölte tenyerét. A megolvadt, rózsaszínű víz gödröket mart a hóba. Nézte. Tetszett neki, ahogy a szűz anyagon nyomott hagyott elébb izzadsága, most a vére. Bal kezét ökölbe szorította, s mosolyogva leste, amint a marok alján egy-egy darabka rózsásra koszolt hólé előbukkant, majd alábukott, vágva újabb utat a halott talaj felé.
Báró Listius László felállt. Arcát felemelte, s belebámult a rázuhanó éjszakába.
Pillanatok alatt sötétedett be. Egyik percben még látszott a vérvörös Nap hosszan elterülő kövér teste; a másikban már a Hold ragyogott és a csillagok.
Alig egy fertály órája még nem volt így, egyedül. De azok után, ami történt…
Örült, hogy üldözőit sikerült leráznia. Pedig kutyákkal jöttek; mérges, acsargó kopókkal és vizslákkal. Egész másképp sikerült ez a vadászat, mint ahogy a gróf tervezte – mosolygott magában. A hajnali pálinka, a sürgés-forgás, a férfiak reszelős nevetése, a hölgyek kacagása, a meglőtt vadak agóniája, a hegybe hordott hús, mindez olyan ostobának és bárgyúnak tűnt annak utána, ami történt.
Listiusnak nevethetnékje támadt. Mélyről, akadozva indult el a hang, de túl fáradt és megviselt volt ahhoz a báró, hogy olyan igazi, erőteljes hahota legyen belőle, köhögésbe, hörgésbe fulladt a nevetése.
Csak Júliát sajnálta. Nem igazán magát Júliát, a valós személyt, hanem egy darabját a világnak, egy érző lényét, akiben éppúgy ott van a megfejthetetlenség varázsa, mint a lábai alatt, a hóban halottan alvó rovarokban. Nem ezt, nem így akarta.
Eszébe jutott, milyen volt Júlia arca, amikor… Hogy sűrűsödött szemében a rettegés, az irtózatos félelem, miközben ugyanaz a szem szinte leírhatatlan sóvárgással vágyott arra a cselekedetre, s üvöltött rá a szakadásig táguló pupilla, amely környékén már önkívületi táncot jártak a vékony erek…
Vajon meddig úr a tudat és honnantól parancsol a test? Hol van az a határ, hol a döntő pillanat, mikor a sejtek már kikerülnek az agy uralma alól, mikor csupán a megszámlálhatatlan részek vannak és nincs egész; nincs meg a mindent eggyé fűző akarat, helyette rebellis tombolás van. Ez a végső szabadság?
Vagy ez a halál?
Már nincs közös a részekben, nincs kohézió, nincs arról már tudás, hogy ez egy és oszthatatlan. Nincs Júlia, csupán a kavargó részek és parányok zagyva s buja sokasága. Vajon a széthullás maga a halál? S a pokol az, ha a részek részekként kínoztatnak? S csak a boldogoknak adatik, hogy a vég után egyberendezze őket az egyberendező?
Hülyeség – rúgott a báró a hóba. Csodálkozott magán, hogy éppen most, nyakán üldözőivel kezd el gondolkodni efféle dolgokról.
Csak hát az a szem… Júlia szeme. Mennyi minden belefért abba a rövid perctöredékbe! Csordultig telt akkor a látvánnyal. „Könnyet se ejts!” – jutottak eszébe Júlia szavai. Elvigyorodott, tetszettek neki ezek a szavak. „Könnyet se ejts!, könnyet se ejts!” – ismételgette magában. Ettől – úgy érezte – megnyugodott.
Báró Listius László szétnézett.
Nem sok jót jósolt az éj. A világosság utáni démoni hangokkal, szagokkal vette körül az erdő. Az ágak zörrentek, a gallyak roppantak; a sötétség úgy mozdult meg, mintha egyetlen eleven lény lett volna. A bükkfák lábainál nagyon gyöngének és támadhatónak érezte magát.
Elindult valamerre. Nem tudta pontosan, hová megy, de a rengetegben el is vesztette értelmét az előre, a hátra, a balra és a jobbra. Mindenhol ugyanaz fogadta: erdő, hó, sötét. Ment hát, s azzal nyugtatgatta izgága lelkét; nemsokára falura talál. Hiszen errefele kell lennie a gróf egyik jobbágyfalvának. Abban bízott, hamarabb odaér, mint üldözői. Valamelyik boglyában pedig majd csak átvészeli az éjszakát. Nappal meg már eligazodik. S a P. városi fogadó sem lehet messze, ahol az előző napon megszállt, s ahol hűséges szolgája várja.
Csizmája alatt nagyokat ropogott hó.
Hirtelen azt érezte, mögötte valaki lépdel. Vadul fordult meg, medvebundája beröpült az ágak közé. Keskeny tőrét maga elé kapva zihált. Az erdő hallgatott. Füleit a levegőnek tapasztotta, kidagadt erekkel, visszafojtva ideges lélegzetét figyelt. Mint elszánt vad, összes érzékével az erdőre koncentrált. Hatalmasat fújt, mikor újra levegőt vett.
Semmi.
Tikkadt agya űzött vele tréfát. Legalábbis nagyon remélte. Gondolatai mélyén azonban továbbra is ott vibrált és hízott egyre inkább a kétségbeesés. Hisz az imént még az idegen, félelmetes zajokkal teli erdő hogy csöndesülhet el így egyik pillanatról a másikra, akárha gigáját vágnák?
Míg visszadugta a kést és lehavazta bundáját, a gondolatot elhessegette magától. Akkor maradhat életben, ha arra figyel, hogy életben maradjon, s ebbe a külvilágot pusztán oly mértékben vonja bele, hogy elméjét ne habarintsa össze; s bensőjében is inkább a praktikus dolgokra koncentrál, erejét a ki tudja, milyen hosszú menetre összpontosítja.
Határozott, de takarékos léptekkel indult el újra. És hogy fantáziáját végképp béklyóba kösse, fennhangon lépéseit kezdte számolni.
Ezerötszáznál tartott, mikor egy ritkásabb részhez ért. Elfáradt, így megállt. Lábai kősúllyal húzták volna le a hóba. De nem mert leülni. Attól félt, ott marad. Pilláit csukta le inkább egy kicsinyég.
– Listius…
Borzadva kapta föl fejét. Elsőre nem tudta eldönteni, kimerült elméje játszik-e újra vele, vagy valóban nevén szólítja valaki. Követői nem érhették be, hiszen régóta nyomát vesztették, s nem is valószínű, hogy az éj beálltával folytatnák a keresését. Talán a bükkfák koronái dörzsölték ki e szót, ahogy az éledő szél nekik feszült, s a tompa zajból fáradt agya kreálta a szót; nevét.
Egyedül volt, társaságra vágyott, ezért hát, hogy megszólíttatott – önmaga által.
– Listius… – susogott a sötétség.
Báró Listius László lassan előszedte tőrét. Úgy szegezte az erdőnek a pengét, mintha ezen az apró, görcsös mozdulaton múlna az élete. Nem tekintett körül, mert a szél fekete fellegekkel födte el a holdat: démoni vaksötétben állt, a néma erdő, mint asszonyi test ölelte körbe. Nem volt értelme keresni a honnant.
Egyedül merev tőre feszült moccanatlan – de azt se tudta, kire fogja, mire fogja. Szájából nyál csöppent a hóra delejes izgalmában.
– Listius László… – sóhajtott az éj.
Nevének teljes hallatán pokoli félsz támadta meg szívét.
Meggyőzetett, nem kimerült elméje űz vele kegyetlen tréfát: itt most valóban hívja valaki.
Félelemtől kiszáradt hangon szólalt meg:
– Ki vagy? Lépj ki és állj elő!
A beálló jeges csöndben apró lábak zaját, selyem zizegését vélte hallani. A gyaloglása során megszokott hangok megszűntek. Semmi reccsenés, semmi ropogás, semmi vadállati nesz.
Száját megtörölve nagyot nyelt.
– Fordulj meg! – hallotta háta mögül.
Pár lépésre tőle állt a lány. Mosolygott. Sötét haja keretében arca úgy világított, mintha önálló fénye volna. Duzzadt ajka csillogott. S mintha teste is fénylett volna; mindent látni engedett e sugárzás, a vékony fekete selyem nem zárta el a mohó férfiszem útját. Listius látta a kerek mellett, a puha hasat, s alant az ágyék izgató domborulatát.
Rémületét csodálkozás váltotta fel: a jeges éjszakában a szoborszerű szépség majdhogynem mezítelen állt előtte, pusztán az átlátszó selyem borította gyönyörű alakját. Márványos lábai pucéron tapadtak a hóra.
A tőrét visszadugta övébe.
Báró Listius László sehogy sem értette, miképp toppant ide, az isten háta mögé ez a lány a dermesztő éjben. Az sem fért a fejébe, hogy nem fázik. Mert nem vacogott, nem didergett. Talán bolond, azért nem érzi a hideget. Biztosan elkóborolt otthonról. Ennek kicsit megörült, hisz ez azt jelenti, nincs már messze a gróf jobbágyfaluja. Mert máshonnan nem jöhetett a lány, az bizonyos.
Igen, biztosan bolond, csak azok képesek fittyet hányva a körülményeknek efféle fura dolgokra.
– Ki vagy? – kérdezte immáron nyugodtabban.
A lány megvonta vállát.
Báró Listius László lekapta medvebundáját, hogy ráterítse a lányra. Mégsem járja, hogy így álljon a hideg éjben.
A lány elhárította a bundát. Közelebb lépett.
Sötét szemei egyenesen Listius szűk pupilláiba fúródtak. Akár kés az olvatag vajba, úgy hatoltak át a kis résen, egész a férfi izgatott agyáig.
– Vedd elő a tőrödet, Listius – suttogta a lány.
Tiltakozni akart. Ám szemei a lányéban eltűntek, s velük együtt tűnt el minden ellenkezése is. Egyszerre csak azon kapta magát, a penge a már teljesen közel álló lány hasának feszül. Hegye a has húsába nyomódott. Azon a határon volt a fegyver, amely csupán egy leheletnyi lökéssel választja el a döféstől; az öléstől.
Magán érezte a duzzadt száj forró levegőjét. Mereven leste a lányt, agya dobolva lüktetett, s azt érezte, nem tud ellenállni.
– Döfj! – nyögte a lány.
Báró Listius László nem mozdította kezét. Mégis, amikor lenézett, megrettent a látványtól: a tőr markolatig döfve meredt a hasból. Nem vette észre, mikor a lány óvatos, szinte láthatatlan mozgással ráhúzta magát a vékony élre.
Elengedte a fegyvert, habogva hátrált egy fél lépést. Az ijedtségtől nem jött ki hang torkán. Dadogott nyitott szájjal, kapkodva.
– Nem én tettem, nem én tettem – hadarta agya gépiesen.
A lány megfogta a nyelet, és egyetlen erős rántással kihúzta. Listius lába elé hajította.
A tiszta, vértelen tőrön megcsillant a lány fénye. A hasán semmilyen seb nem látszott; oly puhán, édesen hullámzott, mint annak előtte.
A férfinak elkerekedett a szeme a döbbenettől. Lehajolt a fegyveréért – figyelve közben a mosolyogva álló lányt –, s bambán állapította meg: a pengén egy csöpp vér sincs.
Sápadtan ejtette le a földre.
– Lám, Listius – csöngött a lány hangja –, sebet ejteni rajtam nem tudsz. De ne kérdezd, ki vagyok. Ez nem fontos. Ott vagy, ahová jutni vágytál. Az élet és a halál küszöbén. Elveszve a világnak, vagy az erdő mélyén – te a többieknek már nem létezel. Vagy helyette nekem itt, s velem itt. Nem tudván, valóban vagyok-e, vagy hajszolt elméd járatja bolondját veled. Ezzel ne törődj, Listius.
A lány szorosan hozzálépett. Melle bimbója perzselte a férfi mellkasát.
– Ölelj! – kérlelte a lány.
Báró Listius László akarattalan vonta magához. Akadva, céltalan csapódtak eszének foszlányai fejében. Ki ez?, ki ez? – keringett a kérdés belsejében. De nem tudta volna megválaszolni, nem tudta volna logikus magyarázatát adni a jelenségnek.
Abban sem volt bizonyos, mindez tényleg történik-e, de már nem is igen kutatta. Jólesett a magányossága után egy meleg testet magához ölelnie, ráadásul egy gyönyörű nőét. Zsibbadt az akarata, a szelleme, a teste; mintha lebegett volna. Nem tudta elhatárolni, biztos kontúrját adni önmagának, az éjnek, az erdőnek, s ennek a lánynak. Megszűnt lenni. Csak karolt, mint élő, követelő hús, amely nem szól, nem elmélkedik, pusztán van és karol, mert karolni jó, mert a sejtek tömege elvált egységi létezésétől; nem volt már értelme annak: Listius. Hát szeme becsukódott, s ölelt.
Hosszan, mohón váltottak csókot.
Listius kinyitotta a szemét. Ijedten lépett hátra. A döbbenet utóbb megbénította, s meredten állt: előtte csupán egy sudár bükkfa törzse meredt.
Nagyot nyelt, majd eme önkéntelen mozdulatától kissé magához térve előre lépett, és mint a vak vagy a féleszű tapogatni kezdte a törzset.
Semmi.
Pusztán a bükk selymes kérgét érezte ujjai hegyén, de annak a lánynak, akit az imént még olyan mohón karolt és csókolt nyoma sem volt.
Sóhajtott és lehunyta szemét.
Aztán gyorsan megfordult, és mint akinek ezen múlik az élete, vad, hajszolt futásba fogott. Rohant, taposta a havat, gallyak csapódását érezte arcán és a karján, hallotta az ágak recsegését, saját zihálását, ruhájának dörzsölését.
Hirtelen elvesztette egyensúlyát, s hasra vágódott a hóba. Elájult.
Arra riadt, hogy a medvebunda súlyosan nyomja a vállát. Felállt. A futástól, a tehertől nagyokat lihegve szedte a levegőt. Erősen izzadt. A sós cseppek parányi alagutakat vágva hullottak homlokáról a hóra. Fölemelte karját, arcát ujjasával törölve meg. A mozdulat után szeme megpihent vérfoltos kezén. Nyögve guggolt le, havat kapott a markába, dörzsölte tenyerét. A megolvadt, rózsaszínű víz gödröket mart a hóba. Nézte. Tetszett neki, ahogy a szűz anyagon nyomott hagyott elébb izzadsága, most a vére. Bal kezét ökölbe szorította, s mosolyogva leste, amint a marok alján egy-egy darabka rózsásra koszolt hólé előbukkant, majd alábukott, vágva újabb utat a halott talaj felé.
Báró Listius László arcát felemelte, és belebámult a rázuhanó éjszakába.
Olyan érzése támadt, mintha mindez már megtörtént volna vele. Gyanította, kimerült elméje szórakozik vele.
Övéhez kapott, valami biztonságot akart, tőrét kereste.
A tőr azonban nem volt a helyén.
Listiusnak derengett, mi történt. Fokozatosan eszébe jutott gróf, a vadászat, Júlia, a sötét erdő, a szinte meztelen lány, az ölelés, a csók és a bükkfa.
Remegett a félelemtől. Pontosabban a bizonytalanságtól. Ebben a sötét, éjszakai erdőben nem az üldözői, nem a fekete rengeteg idegen hangjai jegesítették szívét. Listius attól félt, hogy megtébolyodott, és eszeveszettként bolyong az erdőben, miközben háborodott elméje csúfot űz belőle. Attól tartott, hogy elvesztette a valódi dolgok iránt érzett bizonyosságát, attól reszketett, hogy végleg elmosódott a képzelet és a valóság határa.
Nehezen merte bevallani magának, de úgy sejtette, valami ilyesmi lehet a pokol.
– Listius… – hallotta.
Teljesen magában állt egy tisztás közepén.
A tisztult égen vakítóan izzottak a csillagok, s fénylett a Hold. A szél csöndjében nem beszélt az erdő.
Előtte, a tisztás közepén egy vaskosabb fára hurkolt háncskötél lengett. A Hold fehér fénye, mint tej csurgott a kötélen.
Vacogva gombolta magán össze ruháit. Sután, szerencsétlenül mozgott, úgy érezte hosszú órákba telik, amíg odaér a fához. Zihálva mászott az ágra, amelyre a kötelet rögzítették. Amikor felért, kicsit megpihent, és felnézett a ragyogó téli égre. Határozott mozdulatokkal helyezte nyakára a kötelet, behunyta pilláit, s azt suttogta:
– Könnyet se ejts.
Elrúgta magát a fától. Bár minden a másodperc töredéke alatt történt, pontosan érezte, ahogy a feje és a keze neki csapódik a fatörzsnek, érezte, ahogy a mély horzsolástól homlokából vér serken, amely gyors iramba keres utat szája felé, s majd hallotta, hogyan feszül meg a kötél, hogyan roppannak a csigolyák.
Sötét lett minden.
Arra eszmélt, hogy fekszik a hóban, szája olvadt lével és forró nyállal teli. Érezte, a medvebunda súlyosan nyomta a vállát. Felállt. A történtektől nagyokat lihegve szedte a levegőt. Erősen izzadt. A sós cseppek parányi alagutakat vágva hullottak homlokáról a hóra. Fölemelte karját, arcát ujjasával törölve meg. A mozdulat után szeme megpihent vérfoltos kezén. Nyögve guggolt le, havat kapott a markába, dörzsölte tenyerét. A megolvadt, rózsaszínű víz gödröket mart a hóba. Nézte. Tetszett neki, ahogy a szűz anyagon nyomott hagyott elébb izzadsága, most a vére. Bal kezét ökölbe szorította, s mosolyogva leste, amint a marok alján egy-egy darabka rózsásra koszolt hólé előbukkant, majd alábukott, vágva újabb utat a halott talaj felé.
Báró Listius László felállt. Arcát felemelte, és belebámult a rázuhanó éjszakába.
Kiszakadó, kétségbeesett üvöltését elnyelte az erdő.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
