Jeunet | Micmacs-interjú

Jean-Pierre Jeunet 1953. szeptember 3-án született Roanne-ban, Franciaországban. Filmes pályáját rövid animációs filmek készítésével kezdte, alkotótársa Marc Caro segítségével. Jeunet és Caro lélegzetelállító egész estés bemutatkozása a Delicatessen volt (1991). A kettős a bámulatosan gazdag fantáziájú Elveszett gyerekek városa c. filmmel folytatta tovább, ami az 1995-ös Cannes-i Filmfesztivált nyitotta. Később a 20th Century Fox megbízta Jeunet-t a negyedik Alien film – Alien: Resurrection (1997) – megrendezésével, ami Jeunet Caro-tól való elszakadását is mutatta. Jeunet rendezői szólókarrirerje a legsikeresebb és a mozi iránti zabolátlan szerelmét legjobban bemutató filmjével, az Amélie csodálatos élete c. filmmel folytatódott (2001). Következő együttműködése az Amélie sztárjával, Audrey Tautou-val – Hosszú jegyesség (2004) – nem töltötte meg igazán a jegypénztárakat, de a kritikusok értékelését elnyerte. És most Jeunet megteremtette a – (N)Agyban megy a kavarás fantasztikus világát!

Jeunet az egyik kedvenc rendezőm az elmúlt két évtizedből, a Delicatessen, az Elveszett gyerekek városa és az Amélie pedig az abszolút kedvenc filmjeim közé tartoznak. Szerintem Jeunet egyike napjaink néhány mozis zsenijének. Ezért tőle mindössze egy méterre ülni igazán fantasztikus volt, és hogy feltehettem neki néhány kérdést, hát... egy életre szóló élmény volt. Kétségkívül ideges és megszeppent voltam egy kissé a nagy Jeunet jelenlétében, de találkozni vele a Stephen F. Austin Hotel poggyászmegőrzőjében olyan volt, mint egy külföldi francia nagybácsival találkozni. A repülőút okozta fáradtság ellenére a legbarátságosabb és legvidámabb filmrendező, akivel valaha is találkoztam. (Ha Jeunet azt mondja “Én vagyok Amélie,” 100%-ig elhiszem.) Arról álmodtam, hogy négyszemközt cseveghetek Jeunet-vel a Micmacs-ről és a mozi iránti szerelméről (nem is szólva, hogy a Delicatessen, Elveszett gyerekek városa és Amélie filmekről is akartam vele beszélgetni), az interjú azonban egy kerekasztal-beszélgetés lett két másik filmkritikussal - Devin Pike (Red Carpet Crash) és Brent Moore (Geekscape) - , akiknek a kérdései szintén feltűnnek alább.

Don Simpson : - Meséljen a Micmacs elkészítésének folyamatáról!

Jean-Pierre Jeunet: - Talán nem tud róla, de két évet töltöttem a Pi élete munkálataival. Ez egy nagyon szép kirándulás. Én írtam a forgatókönyvet és dolgoztam a történeten; Indiában vertünk tábort, hullámgépeken dolgoztunk. Szép projekt, de túl nagy volt a költségvetéshez – egy kisgyerek, egy tigris és a tenger. Tudja? Nem jöttünk rá, hogy a legrosszabb elemek vannak a filmben - egy kisgyerek, egy tigris és a tenger. Így egy idő után le kellett mondanom a filmről, de annyira éheztem a forgatásra, hogy pillanatok alatt elkészült a Micmacs. Felnyitottam az ötletládámat és három dolgot éreztem benne: egy bosszútörténetet, mivel nagy rajongója vagyok a Volt egyszer egy Vadnyugatnak, egy történetet egyedi és eredeti emberekről, mint a Hófehérke és a hét törpe vagy a Toy Story és egy fegyverkereskedőkkel foglalkozó elbeszélést, mert ez már régóta foglalkoztatott. Aggódtam a helyzetkomikum és egy ilyen komoly végkimenetel összekeverése miatt, de megpróbáltam, és remélem, elég jól működik.

Don Simpson : - Politikus film a Micmacs?

Jean-Pierre Jeunet: - Nem, mivel nem erőlködik azt hirdetni, hogy fegyvert eladni rossz. És minden, amit a filmben mondunk, igaz. Valódi kutatást folytattunk, mert még ha ez egy szituációs vígjáték is, tudni kell, miről is beszélünk? Interjút készítettünk belgiumi fegyvergyártókkal, és nagyon kedves srácok voltak a technológia iránt érzett szenvedéllyel. Úgy látogattuk meg a gyárat, mintha csokoládégyár volna. Épp egy olyan fegyvert találtak fel, ami képes behatolni egy tankba és a másodperc töredéke alatt mindent szétégetni benne! Kedves fickók voltak nyitott elmével. Azt mondtuk nekik: „De hát maguk embereket ölnek?” És ők azt válaszolták: „De hát mi a jó oldalnak dolgozunk, a Védelmi Minisztériumnak.” Nagyon érdekes.

Don Simpson : - Látványban legutóbbi filmje, a Hosszú jegyesség tűnt a legvisszafogottabbnak. A Micmacs-szel úgy tűnik, visszatért a Delicatessen stílusához. Tudatos döntés volt ez a visszatérés a kezdetekhez?

Jean-Pierre Jeunet: - Mivel ki voltam éhezve a forgatásra és volt egyfajta csalódottság a két év után, mindent beletettem ebbe a filmbe, amit szerettem. Nem voltak határok. Még a film plakátját is beletettem a filmbe – hülye vicc, de nem érdekelt. Alkalmaztam humort és utalásokat csak az öröm kedvéért. Vannak utalások Sergio Leone-re, a Mission Impossible-re és még sok mindenre, Buster Keaton, Charlie Chaplin, stb. Öröm volt megcsinálni. A Hosszú jegyesség azt hiszem, még mindig az én stílusom, csak különbözik. Az első világháborúról szól. A következőnél ugyanezt a szellemiséget szeretném megtalálni.

Don Simpson : - Milyen szerepet játszik a filmtörténet az alkotásaiban?

Jean-Pierre Jeunet: - Talán lopok Tarantino-tól, de azt mondanám, hogy a filmjeim igazi témája a mozi. A filmek elkészítésének öröméről szólnak. Filmeket készíteni nagyon fontos számomra. Nyolc éves koromban kezdtem. Akkortájt nem láttam semmilyen mozifilmet. Az első nagy film, amit láttam, a Volt egyszer egy Vadnyugat volt, tizenhét éves voltam. Volt egy view masterem (3D-s papírképek megnézésére alkalmas szerkezet – a ford.), kivágtam a filmkockákat és megcseréltem a sorrendjüket. Ez is egyfajta film volt. Ez a legjobb tanács, amit a fiataloknak adhatok: egyszerűen csinálják! Főleg ma, amikor csak egy videokamerára és egy számítógépre van szükség.

Don Simpson : - Gondolkozott már egy egész estés animációs film elkészítésén?

Jean-Pierre Jeunet: - Évről évre gondolkozom ezen, de nem csinálom meg, mert ismerem az animációt. Sokan azért csinálják, mert nem tudják, mi is valójában az animáció? Mikor olvasok Wes Andersonról, A fantasztikus Róka Úr rendezőjéről, arról, hogy e-mailben rendezte a filmet – ez nálam nem működne. Szeretek minden egyes technikus és a szerkesztő közelében lenni. És tudom, hogy nagyon hosszú folyamat, ami három vagy négy évig is tarthat. Nagyon hosszú folyamat. Ha animációs filmet rendeznék, az stop motion (képkockánként beállított és rögzített film – a ford.) lenne. Látta a Mary és Max-et? Az egy remekmű! Múlt héten találkoztam a rendezőkkel Ausztráliában. Velük szeretnék dolgozni.

Don Simpson : - Számos operatőrrel dolgozott már az évek folyamán, a filmjeiben mégis van valami különleges és állandó esztétikum, amiről felismerhetőek a Jean-Pierre Jeunet filmek. Kíváncsi vagyok, mennyire dolgozik közel az operatőrökkel, hogy elérje a saját látványvilágát?

Jean-Pierre Jeunet: - Szeretem azokat a rendezőket, akiknek nagyon erős stílusuk van, akiket fel lehet ismerni a stílusukról, mint David Lynch-et, a Coen testvéreket vagy Sergio Leone-t – mindig lehet tudni, hogy ez egy Sergio Leone film. Régebben Kubrick vagy Fellini volt ilyen. Az ilyen rendezőket kedvelem. Azokat a rendezőket is tisztelem, akik képesek minden filmnél megváltoztatni a stílusukat, mint Roman Polanski és Ang Lee. Elméletben minden filmemnél ugyanazzal az operatőrrel dolgoznék legszívesebben, de egy idő után túl drágák vagy más elfoglaltságaik vannak. Három filmet készítettem Darius Khonji-val, mert ő nagyon jó, de nem könnyű vele dolgozni, így egyedül én vállaltam. Brune Delbonnel a tökéletes számomra – ő a legjobb barátom - , de lefoglalja a Harry Potter. Most Tetsuo Nagata-val dolgozom – az ő műve a Piaf. Már régen felvettem vele a kapcsolatot, de hosszú idő után most tehettem vele egy próbát. Természetesen adtam neki egy pár képet, néhány fotót. Megnéztünk együtt néhány filmet, pl. a Piafot, én pedig mondtam, hogy „Ez tetszik.” Vagy „Ez nem tetszik. Ilyet ne csinálj. Soha!” Elfeledkeztem róla, hogy a japánok annyira makacsak. Nagyon nehéz volt elérni, amit akartam. A színbeállítások alatt szerencsére egy másik japán/amerikai filmmel foglalkozott, úgyhogy egyedül voltam a technikussal és megcsináltam mindent, amit akartam. Hét hetet töltöttünk a színbeállításokkal. Sávról sávra maszkolás. Szeretem ezt. Megijedtem tőle, de szeretem. Franciaországban szeretik, ha valóságos, ha ízléses. Ha túl modern, nem probléma. Engem viszont megölne.

Don Simpson : - Férfi vagy női főszereplőre szeret jobban írni? Melyiket tudja természetesebben megközelíteni?

Jean-Pierre Jeunet: - Nő vagy férfi, nem érdekes. Valójában Amélie én voltam. Annyi személyes dolog volt abban a karakterben. Régebben azt mondtam: „Én vagyok Amélie.” Két női főszereplős film után változtatni akarok.

Don Simpson : - Hogy döntötte el, hogy Danny Boonra bízza a főszerepet?

Jean-Pierre Jeunet: - Nem neki írtam a forgatókönyvet. Pontosan ugyanígy volt Amélie-vel. Egy másik színésznek, Jamel Debbouze-nak készült, aki épp az ellentéte. Nagyon sovány volt, fogyatékkal, Danny pedig elég magas és elég fitt, de lélekben mindketten ugyanolyanok. A külvárosból jöttek, van képzelőerejük. Így tettem néhány próbát. Nagyon fontosak a próbák, mert amikor Danny Boon olvasta a forgatókönyvet, azt mondta: „Ó, ez egy nagyon szép forgatókönyv és szeretnék magával dolgozni, de úgy érzem, nem én vagyok a megfelelő srác, úgyhogy nem fogom megcsinálni.” Én azt mondtam: „Igaza van, ne csinálja. Ha nem úgy érzi, ne csinálja.” Aztán: „Másrészről viszont én annyira szeretnék magával dolgozni. Dolgozhatnánk esetleg legalább egy órát szórakozásképpen?” Ez csapda volt.

Don Simpson : - Más oldalról közelítetted meg a rendezést Danny Boonnal a rendezésben szerzett tapasztalata miatt?

Jean-Pierre Jeunet: - Szeretek rendezőkkel dolgozni. Ugyanígy csináltam Mathieu Kassovitz-cal az Amélie-nél és Jodie Fosterrel a Hosszú jegyességnél. Azért könnyű, mert ha azt mondom: „Szükségem van egy sávra” és megértik. Így nagyon könnyű.

Don Simpson : - A Chaplin- és Keaton-utalások már a forgatókönyvben is feltűntek vagy ösztönösen jöttek?

Jean-Pierre Jeunet: - Nem voltak tervbe véve. Különös, mert mikor azt a jelenetet forgattuk, amiben az étteremmel szemben koplal, Charlie Chaplin ugrott be, és mondtam neki: „Chaplinre emlékeztetsz”, ő pedig azt mondta: „Ó, igazán? Úgy gondolod?” Nem ez volt a cél, de gyanítom, hogy utána elgondolkodott ezen és tovább folytatta. És Buster Keaton – Azt hiszem, ő inkább szóba került, pl. az ágyújelenetben.

Don Simpson : - Mi hozza izgalomba egy új munkával kapcsolatban?

Jean-Pierre Jeunet: - Szeretnem kell mindent, amit forgatok. Nem tudnék filmet rendezni a 70-es évekről, mert nem szeretem azokat az autókat, frizurákat vagy szekrényeket, nem szeretem azokat a színeket. Nem tudnék olyan filmeket rendezni, mint Martin Scorsese. Az a Párizs, amit én bemutatok, az az én Párizsom. Egy csomó helyszíni felderítést végzek a robogómmal. Mindent szeretnem kell – a történetet, a jellemeket, mindent. Ez az oka annak, hogy nagyon nehezen találok új témát. Ahogy öregszem, természetesen egyre nehezebb. Eddig hat filmet készítettem, mi mást kéne mondanom?

Az eredeti interjút Don Simpson készítette, 2010. június 22-én jelent meg: http://smellslikescreenspirit.com/2010/06/jean-pierre-jeunet-micmacs-a-t...
A fordítás Tonka Zoltán munkája.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2012. 11. 27. - 06:37 | © szerzőség: Gelka