A Szépművészeti Múzeum idén megújult grafikai kiállítóterében ismét régi mesterek alkotásainak társaságában mutatunk be kortárs műveket. A jelenlegi, második tárlaton a tájképművészet nagy klasszikusainak grafikáit Hollán Sándor faábrázolásaival állítottuk párbeszédbe. A tárlat az ember és természet kapcsolatát és a fa szimbolikus értelmezési lehetőségeit vizsgálja a különböző korokban.
A fa a legtöbb kultúrában önmagán túlmutató motívum, amely szimbolikus jelentéssel is bír. Az eredetmítoszok szerint a világ tengelyét testesíti meg, amely összeköti az univerzum régióit, az alsóbb és a felsőbb világokat. A kultikusan szentté avatott fa a halhatatlanság és a tudás hordozója, az ember rajta keresztül kapcsolódhat a transzcendenshez. A fák és az ember szimbiotikus kapcsolata költői módon fogalmazódott meg már az ókori mítoszokban és a legkorábbi természettudományos munkákban is. Míg a klasszikus ókorban a különböző fákat istenségekkel és az állhatatos héroszokkal társították, a Zsoltárok könyve a boldog embert hasonlítja a fához: „Olyan, mint a víz partjára ültetett fa, amely kellő időben gyümölcsöt terem, és levelei nem hervadnak. Siker koronázza minden tettét” (Zsolt 1,3). Id. Plinius Természetrajza (Naturalis Historiae) szerint a fák és az erdő a legnagyobb ajándék, melyet a természet az embernek adhatott. (Tovább a Szépművészeti Múzeum cikkére)
