Amikor néhány éve körbelőtt minket a Lebanon Hanover, a szerencsésebbek Bécsben és Pozsonyban vigasztalódhattak, gyógyír sebeinkre stílusosan ősszel érkezett idén; kicsit megkésve már és ezt nem csak az idő fonalán értelmezve gondolom. A lényeg, hogy már nyár elején tudhattuk, a műfajában jelenleg legerősebb bástyának tartott duót a NegativeArt elhozza, mellé pedig legfényesebb szinti-exportcikkünk, a Black Nail Cabaret társul.
Az elmúlt időszakban elmondható, hogy a honi nagyobb feketébe bújtatott megmozdulásokon a Tatabányát erős bázisként kezelő (Fekete Hullám) Black Nail Cabaret rendre húzónév, ami azért is szerencsés, mert érzek némi tudatosságot a kiadót is alapító duó jelenlegi fáradozásában. Megvan bennük az a spiritusz, ami megmozdíthat szunnyadó energiákat, és serkenthet fiatalokat is, közösséget építhet = végre komolyabb élet lehet ebben a synth/noir világban itthon is. Két ízben is írtam nem túlzottan rég koncertjükről, az önismétlésbe nem szeretnék belemenni. Ezen az estén inkább a háttérre koncentráltam, ezidáig kevésbé volt alkalma ennek a kiegészítő vizuális elemnek az általam látott élő fellépéseken érvényesülnie.
Ezúttal sikerült benne elmerülnöm. Az elsősorban fekete-fehér hangulat a mandala-szerű struktúráktól a ragadozó élővilág látványos momentumait (is) sorakoztatta, érzésem szerint remekül passzintva egy-egy szám ütem és érzésvilágához. Én más koncepciót találnék ki, de szép munka, jó érzés volt "beleszállni". Előzenekarként természetesen a sikerdalok pörögtek, de a Pseudopopból is csepegett előhang. A közönség szellősen ugyan, de a nagyteremben kétharmados érzést keltett (a műfajban nagy szó ez szerintem), láthatóan nem egy, hanem mindkét zenekarra érkezett; kicsit voltak csak többen a némi átszerelés után színpadra lépő Lebanon Hanoveren.
Nem egyszer méltattam Larissa Iceglass és William Maybeline formációját. Az idő szubjektum, nekem most kevésnek tűnik a hat esztendővel ezelőtti remek album óta eltelt idő. A The World Is Getting Colder sokakban megmozgatott valami torokszorítót, jelmondatuk /Sadness is Rebellion/ tucatnyi fesztiválon köszönt vissza rám grufti és goth palánták öltözetén. Kevés volt ez a hat év vagy sok a Lebanon Hanovernek? Azóta két lemez forgácsolta egyre inkább meg bennem a kialakult tiszteletet, William szólólemeze csak hab volt a keserű tortán. A frissiben megjelent, tavaszi fuvallatként felfogható Let Them Be Alien olyan gyorsan szellőzött át a hallójárataimon, mintha meg sem történt volna. Nem volt vele túl nagy baj, csak untam, hiányzott valami szikra, ami felperzsel kint és bent mindent.
Ezekután az a bizonyos bakancslistás 'hanover koncert már nem az volt, mégis reménykedve indultam neki a Dürer Kertnek egy izgalmas lestrapáló hegyi munka után a Dunakanyarból. Hát... mit is mondhatnék? Ez a koncert egészen biztosan rendesen megosztó marad a közönség körében (előhangokat olvastam is az eseményben). Az amúgy szokványosan rövid előadás számomra nem egy sebből vérzett, nyilván betudhatóan annak is, hogy a márciusi album turnéja nem lesz "egyre hidegebb világ". Mint kiderült, sajnálatosan betegséggel is küzdött a brigád, de az előadásmód, ami néhol Eldritch és az Irgalmas Nővérek irányát nem először húzta elő cilinderéből, kicsit sem volt szám íze szerint.
A hangszeres tudás sem brilírozott, jobb volt amikor inkább a gép adta a függönyt. Nyilván nehéz erre választ találni az érintettek megkérdezése nélkül, de mi romolhatott el alapvetően? A nagy siker ilyen hirtelen, vagy kiégés az oka? Fogalmam sincs, boncolgatni se nagyon szeretném látatlanba. Ez nem az én koncertem volt többünkkel egyetemben, az Ice Cave szerencsére azt az emléket hagyja bennem, mintha egy észak német lepattant klubban 2012-ben elcsíptem volna Őket. Dehát időutazó nem vagyok, bár erősen gyúrok rá, addig is nézzünk előre, hamarosan Téli Zaj.
fotók: Valovics Tímea (további képek hamarosan!)
