A Sunn O))) 1998-ban Seattle-ben alakult kísérleti drone/ambient metált játszó zenekar. A gyakran változó line-up mellett alapító és máig állandó tagjai: Greg Anderson (Goatsnake, Engine Kid) és Stephen O'Malley (Khanate, BurningWitch), visszatérő vokalistájuk Csihár Attila (Mayhem, VoidovVoices)
***
Az estét a kanadai poszt-metál/ritual trió, a BIG ‡ BRAVE nyitotta. Effektektől súlyos, agresszív dobbal szaggatott, kitörésekkel, illetve lefojtott átvezetésekkel ötvözött kompozíciójuk számomra talán a Swans legújabb albumainak stílusához áll legközelebb. Az időnként folkos, időnként death metal elemeket felmutató női vokál tette különösen egyedivé a zenekar fellépését.
***
A Sunn O)))-t csak stúdiófelvételek oldaláról ismerve metodikus, a hangszobrászat masszáját lehengerlő magabiztossággal kezelő, de egyfajta arctalan formációként képzeltem el. Kicsit nehéz volt elképzelni, hogy a zenekar szerzeményei hogyan menthetők át az élő produkció terébe. Az élő koncertekről számos legendát (és rémtörténetet) hallva is arra számítottam, hogy egy emberekkel zsúfolt, nyitott tér és az elkerülhetetlen interakciók elvesznek a teljes befelé fordulást, minden inger kizárását indukáló hangélményből. Szerencsére nem lett igazam.
Szoktam Sunn O)))-t hallgatni, csak úgy, vacak telefon-fülesekkel is (mely szentségtörésért valószínűleg a fekete inferno egyik bugyrában érdemelnék tartós szállást). Így elébe is mennék a gyakori észrevételnek: „ez nem zene”. Nem vagyok olyan mértékig zeneértő ember, hogy hozzászólhatnék ahhoz, hogy per definitionem mi a zene, de a szcénában töltött pár (dobhártya-károsodásos) évtizedem talán megengedi azt az észrevételt, hogy mennyire visszás elvárás a zenei élményt közvetlen összefüggésbe hozni az élvezeti értékkel. Igen, a legtöbb zenei élmény jutalmaz: forma, arány és ritmus keresésre programozott tudatalattink az ismerőst és kiszámíthatót várja a zajrengetegben. A zenész oldaláról az igazi kihívás az amorf zaj és minta arányát eltalálni. Minél nagyobb a rés a kettő között, annál nagyobb a kockázat, annál komolyabb érzék szükséges ahhoz, hogy az alkotás kifejtse hatását. Ez a drone metal lételeme, manipulálni a hangot, bekapcsolni azt, ami a tudat alatt van.
Sok tévhit kering az infrahang pszichés és biológiai hatásáról, de tudományos bizonyíték még sincsen arra azonban, hogy az ultramély frekvenciák extrém hangerővel párosulva kiszámítható tudatmódosító, pszichés vagy biológiai hatást váltanának ki ez emberben. A mély frekvencia és a decibel házasságát manapság amúgy is aprópénzre váltja a multiplex-élmény a modern tánczene.
A Sunn O))) ezért jóval több, mint mélyen hangolt gitárok és egy kamionnyi erősítő. Ez utóbbi persze nagyjából nélkülözhetetlen az előbbihez, a dobhártyarepesztő hangerő nem puszta nüansz, egyszerűen ez a teljesítmény kell ahhoz, hogy kellő erővel lökje át az akusztikus masszát magasabb frekvenciákhoz idomult hallásunkig. A Sunn O))) számára ez csak a nyersanyag, a lényeg annak tudása, hogy lehet mindezt valami felfoghatóvá formálni. A Sunn O))) nem játssza a zenét, hanem megidézi: a kompozíciók működésére nincs empirikusan megfogható magyarázat, a hatásmechanizmus rejtve marad, misztériumként, rítusként működik. A hangok onnan jönnek, ahol a démonok laknak. Hogy mi ebben a jó? Az a jó, hogy nem „jó”, hanem más, zavarba ejtő és megmagyarázhatatlan...
A Sunn O))) élőben nem hasonlítható semmihez. Akár pozitív, akár negatív élménnyel távozunk a koncertről, az este lenyomata örök marad. A produkció nem is pusztán akusztikus nyomot hagy, a vizuális arculat ugyanolyan kiszámítottsággal és szigorral megkomponált, mint a hangzó. Az A38 koncerttermét a kezdés előtt 30 perccel módszeresen elkezdték sűrű füsttel feltölteni. A zenekar megjelenésekor a felgyűlt füst és a homogén fényfalak különös, földöntúli illúzióba burkolták a színpadot, hatalmas teret sejtetve a zenészek körül, így a dezorientált néző nehezen tudta megállapítani, hogy pontosan milyen messze állnak tőle. A sötét csuklyás alakok szürreális lassúsággal mozogtak a színpadon, időnként el-el tűntek, egymásba olvadtak a háttérben. A koncertet Csihar Attila magányosan kezdte: a monoton sámán-idézés basszusa kíméletlen éllel hasította a homályt, egyfajta figyelmeztető felkészülésként a hangszerek megszólalása előtt. Furcsa érzés volt az időnként torokénekbe csapó, mormolt-hörgött vokálból alkalmanként magyar szavakat kihámozni. Mikor végül csatlakoztak a hangszerek is a vokálhoz, a néző-hallgató úgy érezte magát, mintha egy vulkánkitörés centrumában állna. A hang a fül helyett a gerincvelőben szólt, a közönségben mellettünk állók nyomtalanul eltűntek a ködben.
Itt jegyezném meg, hogy a zenekar kifejezett kérése volt, hogy közönsége mellőzze a telefonok és kamerák használatát. Visszatekintve sokkal jobb lett volna, ha a jelenlevők tiszteletben tartják a kérést. Nagyon zavaró volt, mikor a fény és zaj homogén masszájából időnként az orrunk előtt tűnt fel egy telefon-képernyő, megzavarva a hangulatot.
A közel kétórás koncert második felére a szervezet akklimatizálódott a hangerőhöz, a tompa fény és a füst elegye megnyugtatóvá vált, meditatív, szinte megnyugtató transzjellegű állapotba transzportálva a hallgatót. Volt, akinek ezen a ponton már sok volt: a tűréshatáron átesettek mocorogtak, a földre kuporodtak, vagy elhagyták a termet. A végső rituáléra Csihar Attila csuklyáját gyönyörű obszidián-szerű tüskékkel tarkított vértezetre cserélve adta elő az utolsó invokációkat. Majd a gitárok a levegőbe emelkedtek, az utolsó zajfoszlányok csapkodtak még pár percig a teremben, s végül a zenészek levették csuklyájukat: visszatért a hétköznapi világ.
