Szerda este ünnepeltünk az A38 hajón, sokadíziglen látogatott hazánkba David Eugene Edwards és a lóerőtől duzzadó Woven Hand, a szakrális rock, a death-country, vagy ha úgy tetszik a southern gothic alapvetése. Már most érzem, az év egyik koncertjéről maradt le, aki nem tette tiszteletét, mégis vegyes érzelmek kavarogtak bennem a szeánsz végeztével hazafelé. De kezdem valahonnan messzebbről.
A Woven Hand visszajáró vendég, hangsúlyos szerep jut ebben a Muzsikás együttesnek. Annak idején Eugene a Betyárdalra és a magyar népzenére rátalálva hidakat épített, ennek Szigetes, Müpás koncertek sora köszönhető. Ezen időszak egyik emlékezetes pillanatának én is részese lehettem 2009-ben a Millenáris Parkban, ahol a zúzós alterrock és a magyar folklór karöltve simított belém barázdákat, nagy örömömre a sokat hallgatott Mosaic (2006) nótáiból gazdagon merítve.
Több, mint négy esztendő telt el, bár a Fekete Zajon belenéztem, de szervezőként nem lett volna lehetőségem elejétől végéig JELEN lenni, a félig üres pohárnak pedig ez esetben sok értelme nincsen. A szorgalom azonban megmaradt, ennek a zenének időről-időre szólnia kell itthon, hogy az új album megjelent, a levegő is besűrűsödött hirtelen. Az új album (Refractory Obdurate) ismét felkínálta a katarzis lehetőségét, szilajabban szól, a delejező erő minden pillanatában tetten érhető.
"Egy olyan karizmatikus személyre, egy profétára várt a műfaj, aki teljesen új erővel tölti fel a stílust: David Eugene Edwards-ról van szó. A southern-gothic country-ból , ami csak szövegvilágában és vallásosságában tért el az alt-countrytól, egy új műfajt teremtett. Egy sötétebb, misztikusabb, túlvilági hangzást. A dark-country-t, de nevezik még death-countrynak is. Edwards megmutatta zenéjében, azt a sötétebb világot a southern-gothic-ban, amivel előtte csak a könyvekben, filmekben találkozhattunk. Egy olyan Amerikát, ami mindvégig jelen volt, egy Európából hozott misztikus, mondákkal és nem evilági lényekkel lakott Amerikát, egy olyan Amerikát, ahol az indiánok szellemei a mai napig jelen vannak. A bevándorlók hozták magukkal a saját babonáikat, saját démonjaikat, vallásukat, az indián kultúra virágzott, később a feketék hitvilága jelent meg, mind keveredett és egy új elegyet hozott létre, ebből áll a southern-gothic-americana." A Woven Hand műfajteremtő szerepéről, Eugene spirituális erejéről részletesen itt folytatódik keretes bekezdésünk, nézzük mi történt ezen az estén.
A Kaldera megtekintése nálam elvérzett abbéli kíváncsiságomon, hogy a ködös 90-es években megismert Úzgin Űver a fedélzeten adott párhuzamosan koncertet, a rakpartról hallgatva nem kopott ereje, jó döntés volt haveri körben ezt a ráhangolódást választani.
A hajó gyomrában sűrű tömeg, átvergődni régen volt ennyire nehéz 40 méteren, nagyjából sikerült elérni azt a közelséget azért, ahonnan kézzel foghatóbbá válik a zenészek jelenléte - kockában állva még így is nehéznek tűnt ezen az estén az elvonatkoztatás. Úgy gondolom a hajó ezúttal túlárulta a jegyeket, a kevesebb-több alapján az élvezhetőség lehetőségén erős csorba esett - amikor az előtérben 20-30 ember nem a WC-re vár, az már jelent valamit. Máshonnan megközelítve nagy öröm, hogy óriási érdeklődés övezi az esőtáncos emelkedett-súlyos előadásait. A nagyjából másfél órás történet pillérei az áprilisi lemezre és a megelőző The Laughing Stalk (2012) szerzeményeire építettek. Ugyan közhelyszerűen a Woven Hand élőben egy nagy hangulatfolyam, a közönség érezhetően mélyebb levegőt vett az olyan daloknál, mint a Long Horn, Good Sheperd, vagy a King O King. Előzetesen csepegtetett klipek alapján is kitapinthatóan progresszívebb anyagra számíthattunk a megjelenés előtt, a friss tíz szerzemény beváltotta ezt; valóban több vihart idéz, villámcsapásokban és tűzerőben nem szűkölködik. Ennek megfelelően formálódott a koncert is - néhol meghökkentően kemény gitárszólókkal - csapatták istenesen (a Field of Headon gyomrosa volt a legkeményebb). Ez azonban egy fikarcnyit sem rombolt az ihlet és szenvedély által mélyen átitatott összhatáson. Két szám ráadásként (Glistening Black, Kicikng Bird) ennyi volt ez, csoda is volt, még kéne rögtön jövő héten újra... De nem így letaposva és kitakarva, szárnyaszegetten levegőre vágyva. A Woven Hand varázsolt szerda éjjel a színpadon, egy csipetnyi gyakorlati mágia azonban elkelt volna a nézőtérre is.
koncertfotók: Walch Márton