A Gébicsben
Kalamáris a bárpulton támaszkodott egy pohár málnapálinka mellett, melybe dísznek kicsiny zselészarvasbogarat raktak. A bogár néha megpróbált kimászni a pohárból, de cukros lábacskái minduntalan visszacsúsztak, nyálkás csíkokat hagyva az áttetsző kristályon.
Kalamáris mindezt észre sem vette, fejét könyöklő keze tenyerében temetve, bambán bámult a szemközti üvegfal előtt sorakozó színes italosüvegekre, melyek különböző trópusi állatokat formáztak, zsiráfot, elefántot, vízilovat, ezek mind erős likőröket tartalmaztak.
Mellette a Harang plébános ücsörgött egy forgós bárszéken, búzasört ivott, hozzá ananászkockákat falatozott korcsolyának. Mosolygós, pecsenye képe hol társára, hol Misikére, a Gébics szorgalmasan pakolászó csaposára villogott, mint a nyugvó telihold.
- A kellemetlen délelőtti ébredésekkor gondolkodjunk el azon, - kezdett Kalamáris egy monológba, szigorúan összevont szemöldökkel, setéten prófétáló költőre emlékeztetve - mi az ami miatt repülősapkánkra rajtszámot ragasztva, nekilódulunk félhülyén, lelkesen, annak a süteménybe illő, édesbús masszának amit kicsiny életünknek nevezünk. Mi miatt érezünk vad kényszert, hogy nemlétünk felcseréljük, felcseréljük arra a gubancosan hernyózó visszintes vonaglásra, amit, személyes létezésnek nevezünk. Mi volt az a lépesméz, melyre rászimatolva, nyúlva, nyáladzva kitolódtunk, ordítva, levegő után kapkodva bemutatkoztunk a minket és Anyánkat körülvevő, szőrös karú, fertőtlenítő és arcvíz szagú kövér orvosok, rutinos ápolók, nyers bábák népes, nyüzsgő hadának. Tettek, vettek, tessék, működj, te kis gané, lélegezz, teljesíts, már most azonnal ukázra tegyél-vegyél. Jé, de édes! Mars a futószalagra újkrumpli, gyerünk, funkcionálj, zabálj, kakálj. Cseperedj, tanulj, dolgozz, szaporodj, kavard-keverd a lét és a létezés zavaros levesét. Majd később csalódj egyre többet, betegedj, hervadj, hullajts fogad, pótoltasd sok pénzért, kellesd magad. Később omolj egyre betegebben, terhére másoknak kölletlen rokonok hadának, ha vannak még. Végül légy oly drága: minél nagyobb felhajtás nélkül dögölj meg gyorsan!
Harang plébános pecsenyeképe felvidult:
- Édes fiam! Isten az oka, és megmondhatója ennek az egésznek. Mi kérdezünk, Ő hallgat, ezért szerintem kár ezen enni magad, gyermekem. Nem csak kínlódás, kukacok, vonaglás van ám abban az édes-bús süteménymasszában. Vannak ott mazsolák, gesztenyedarabkák, ánizs, jóféle török pipa, zeneszó. Ezekre harapva édes lé csurran, ízlik ám. Ne is tagadd Kalamáris, mikor a polgármesteri hivatalban jegyzővé ütöttek, neked is jutott fogösszeragasztó, törökméz dicsőség!
- Igen ám, de ott van véle az árnyék is. Egérszar a törökmézben! A megvesztegetés, melyből egy hétre három, tán négy is kijut. Először még izgalmas és jövedelmező volt, de egy ideje olyan érzésem van ilyenkor, mint a amikor a gőzben valaki váratlanul hideg kézzel tapintja meg a mogyoróim. Bizalmasan tolakodó fokhagymaszag a vállam felett fülembe suttogja:
három telkem van a Bodzás mentén, méltóságos uram. Ha építési telekké nyilvánítaná, hát én csudát tennék ám magával, és a kedves nejével!
Nos nem mondom jó ez, örül az asszony is. Kell a pénz, jönnek az ünnepek, a gyerek egyetemre jár, csak a tankönyv jelentős összeg, nem is beszélve a kollégiumról. A családi ház is kell előbb utóbb.
Míg Kalamáris kesergett, Harang plébános rendelt még egy búzasört Misikétől, most szárított epret kért hozzá.
- Kurblizzad fel a lelked édes gyermekem – csócsálta az epret Harang – Nagy a figyelem a megyén, rád irányul. Dzsippel jöttek az urak a múlt héten, öltönyösen, illatosan, mint a Római Pápa. Szép volt a pulóverük, zakójuk makulátlan, mind feketében, mint ha Szent Mihály kocsiját hajtanák. Hajuk tüskés, zselézett. Csupa ügyvéd, jogtanácsos, szavukat alig érteni, pedig nem deákul beszéltek. Nyomukban apródok, szelindekek hada, érkezésük fanfár kísérte, nem győztük sütni a pogácsát. No meg aztán, ugyi, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyé!
Ropni kell a táncot fiam, nem lehet megállni, mert aki megáll az zuhan.
Kalamáris izzadt homlokát törölgette kézelőjével, nyelvére vette a zselés szarvasbogarat, egy határozott mozdulattal szétrágta.
- Légy átkozott! - nyögte a kis cukros bogár, mielőtt eltűnt a gumós zápfogak mángorlójában.
- Én akkor is aszondom, elvisz az ördög minket, meglássa a plébános úr. Rosszul alszom, berzenkedik a lelkem. Álmomban építési vállalkozók állnak sűrű sorokban, irodám előtt. Hurkás testük vadul tekereg, izzadt arcuk fénylik, torz tükörben gömbszerűen duzzadt. Szemükben kétségbeesett indulat, sipító gőz hangján ezt éneklik:
Csak tenéked élek én,
Vállam felett sót dobok.
Vágyam kútja nagyon mély,
Teli rakni, hogy fogod?
Üres markuk felém nyújtják, szemükben építési engedélyek láza ég.
Ilyenkor mindig felnyitom saját koponyám, homlokom magasságában. Fejem csontkelyhéből cukrozott, vajas, mazsolás túrót veszek elő és marokszámra kenem a kérelmezők tátott szájába.
- Még, még nagyúr! - mondják ilyenkor boldogan, vajtól fénylő pofazacskójuk elégedetten gömbölyödik, szemükben üdvözült extázis.
- Adj nékünk magadból, jegyző urunk! Mennyi manna a Te drága fejed gyümölcse!
Miután kielégítettem a kérelmezőket, titkárnők hada pótolja a túrót. Ezután zöld viasszal visszapecsételik koponyám. Maroktelefonom megszólal, és vidáman csengi a Még egyszer karjaidban lennék, meghalnék én Jenő című sláger dallamát.
Harang tiszteletes megitta a sörét és lassan feltápászkodott a bárszékről.
- Ezt már csak az öreg Frajd Zsiga bácsi fésülné helyre. Nekünk pedig más szakmánk van, ugye! No, Isten áldjon!
Slusszkulcsát keresgélve búcsút intett a tépelődő Kalamárisnak, Misikének, aki egy újba hordó sört vert csapra éppen.
- Sajnos ezzel még nincs minden megoldva! – folytatta Kalamáris a tépelődést.
- Nem beszéltünk még a Halálról. Amikor megáll a gépszíj, elfogynak a patronok a sejtekből, melyek a szénsavat adagolják életünk szódavizébe. Megáll a szervezet működése, mint a tolató tehervagon az ütközőbak előtt. És hol van olyankor a sok üzletfél, a sok jó barát, megetetett, jóllakatott kérvényező. Életszódájuk köti le ilyenkor figyelmük, vajon nékik hány patron van még vissza. Ezen gondolkodnak riadtan. Akkor már mindegy a hivatal is. Másnak fő a kávé!
Misike, Kalamáris felé integetett egy félig elfogyasztott melegszendviccsel.
- Ne búsuljon a jegyző úr! Eljön majd egy pont, amikor már nem érdekli az élet tölteléke, akkor majd nem számít, elfogy a beigli fehérje, kapaszkodik, kapaszkodik csak porcukor morzsák maradnak. Meg a végén az egerek, aki elrágják a cukros madzagokat. Ekkor végre elszáll majd, nyamvadt pilótasapkáját újra a fejébe nyomhatja. A Torony felszállási engedélyt ad és aztán uzsgyi!
- Lehet, barátom, lehet, hogy ez a lényeg, a Torony! – mosolyog a jegyző, utána fizet és csendben távozik.
Misike a jégszekrényhez lép, elfordítja a hatalmas acélkereket. A polcokon sorakozó rumos golyókból kivesz egy tucatot és felrakja a bárpultra a főtt tojásokat tartalmazó üvegtál mellé.
Később, már a raktárban elgondolkozva, egy régi táncdal utolsó sorait dúdolja:
Piros ló fut, lába nincs,
Véres fején tépett toll.
Édes élet, drága kincs,
Vigyázz, nehogy elbotolj.
Bor és vér
Vér és bor.
A pusztában, széltől cserzett, filces hajú, büdös aszkéta, szájába homokot töm marékszám.
Felvágott ereiből a vér spriccelve prófétálja a versengő kort, felakadt szemmel üvölti látomásait. Ezerféle gerjedt, sivító zajjal őrjöng a Sátán! Városok zuhannak az egekből beton robajjal, azbeszt sivatagok talajára. Komputerek processzorai számolják a hullámzó időt és a vonagló pénzt.
Vér és bor.
A hatalom vastag nyakú követei tömlőkbe gyűjtik erőmet. A kádakban, melyekbe ömlesztik könnyeim, gázfejű tirannusok fürdenek. Milliárd élet tanulsága lerotál az óriási lefolyórózsákon, egészen a pokol fenekére. Szívverős hajnalon izzadtan számot vetek az eddig éltekkel. Csalódás vagyok, fenyőfából szánalmas bábbá farigcsáltam magam, de a rettegésen nem léphetek túl! Önmagam hóhéraként fekete hegyormon állva bűnhődöm.
A völgyben, mint őrült gyermek-flagelláns, menetelek. Korbácsként önmagam véres hátán csattanok.
Bor és vér.
Szépnek álcázza magát a részeg táj. Ragyog a napfény, szörnyű gyanúm, hogy festett díszlet az egész látkép. Ott, távolban a kisváros, templomtornyával csak festmény. Nem tudom milyen messze van, öt, esetleg tíz méter lehet a táv. Ha nem húznák odébb mindig, mikor a közelébe érek, megtapogathatnám, érezném a festék terpentines illatát. Talán sikerülne lekaparni! Mögénézhetnék!
Miért mozog itt minden? Minek ez az egész színház? Minek a felhajtás egy nyomorult fenyőfabáb kedvéért???
Bor és vér.
Keringek, keringek saját magamban, vonalak és színfoltok körül. Kell, hogy legyen elég időm megszemlélni belső szerveim, még ebben a nagy száguldásban is! Magam vagyok, hiába üvöltök, csak a saját nevetésem rá a válasz!
A Teremtő ezért sokszorozza idegenként önmagát, vákuumának gyógyírjaként???
Szőlőszemként kezdtem, borrá lettem,
Önmagam ittam meg, lerészegedtem.
A domboldalban
Micsoda gyönyörű nyár! Sárga sok búzafej, lelkesen összekoccan, acélos magjuk csendben pereg. Izmos tarkójú, barnára cserzett parasztok özönlöttek a táblába. A távcsövön keresztül látni lehet, ahogy kaszát fognak, megfenik. Húznak egy demizsonból, savanyú borszagot lehelve aratni kezdenek. Egyszerre lehet csodálni és gyűlölni azt az elszántságot és helyénvalóságot, ahogy monoton munkájukat végzik. Komótosan megfenik élét a szerszámnak. Déltájban ebédelnek, kenyeret, szalonnát. Persze újra, meg újra bort és vizet is isznak. A rend, ami ilyenkor rászáll a végtelen sárga táblákra végül megadásra kényszeríti a kalászokat.
Bambuszrügy fejű, zöld madarak riadnak fel, fészküket fákra rakják át, minél gyorsabban. Bennük mákszemnyi sárga és kék tojások serege. A lombok között veszélyek leselkednek. Jól lehet látni, szintén a távcsövön keresztül, hogy zöldjük színes papagájcsapatokat rejt.
Ha megunom a látványt, hanyatt fekszem a fűben a domb oldalán. Ilyenkor apró kolibrik lepik el az arcom. Pirosak, zöldek, ónszínűek, némelyik narancs. Félig gyümölcs, félig állat mindegyik. Sokszor belélegzem őket, mikor kifújom, finom mandarinlé permetet lélegzek ki.
Az aratás végén csendesen készülnek a télre a munkások. Vastag prémekbe halmozva szállítják el a magokat a messzi kastélyok tornyaiba, melyek raktárként szolgálnak évezredek óta. Fektemben most az eget nézem, melyen repülő szerkezetek sokasága hemzseg. Vékony szalmaszál vázakon szivárványos szappanbuborék hártyák tartják a magasban őket. Léggömbök és a könnyű szálú vitorlák lebegnek, mindegyig mesél, intelligens, tudatos létező. Pilótát csak egy-két masinán látok, vékony, nagyorrú kerékpárversenyzők. Színes mezekben, sisakokban vezetik a gépeket. Nem emberek, inkább pillangók ők.
Eltöltök egy telet, így fekve a fűben, mely perceken belül havat harmatozik. Tejes, kókuszos ízű a hó, eszem. Szemlélődő, amolyan mindenre csodálkozó telet rendezek. A nehezebb napokat békák segítenek átvészelni, hideg lábukkal beborítják izzadó homlokom
Arcom zöld és barna, mert tavasz van ismét. A fű és a talaj egy lett velem, pedig nem haltam meg. Talán nem is tudnék igazán, mert újra és újra megjelennek az aratók, újabb nyár következik. Kiáltoznak, bolondozásuk nem engedi meg, hogy beleolvadjak a domboldal növényeibe. Minden egyes daluk kihúz a földből, mint egy borsóindát.
Apró és ügyes kezű kicsiny emberek méhek hátán érkeznek, testem darabjaiból viaszt visznek kaptáraikba. Őszre elfogy a viasz, de a télutón kinövök újra, távcsövemmel a kastélyok tornyán károgó varjakat figyelem.
Egy szép és örök délután telik el évek óta, itt a domboldalban.
Gyermekkor
Halványkék, ragyogó vízben, fénypászmák terelgetik a piciny polipokat, medúzákat, rakétaforma haltesteket.
Kevergő piros rajokban úsznak el szemtestű tengeri lények.
Gondolataik nagyon lágyak, mint a fluoreszkáló selyemcukor.
Keresztezik egymást a száj alakú szivacsok ezreivel kik a falak mentén rakódtak le a tenger mélyén. Furcsa, régi falak, emlékezet előtt emelték őket. Rajtuk a minták, sorban végtelenbe vesznek. Gondolataikat nem fejtik meg soha, mert annyira más jelekkel beszélnek.
Csak az Erők, az Elemek bíznak egymásban oly nagyon, hogy elértik eme kódok rengetegét.
Csillogó buborékban utazó vékony erezetű szerkezetekben, piciny fejű lények ülnek.
Dülledt szemükkel bámulják a sok színes csodát, melyeket a víz alatti Napok világítanak meg.
Üvegkolosszusok vándorolnak a tenger fenekén, ami végtelen pusztának tűnik.
Gyantaszerű, áttetsző testük ormótlan szájakkal koronázódik, morgásuk rezgéseket kavar mérföldeken át.
Hosszú, szakadozott sorokban, menetük a távoli homályba vész.
A csillogó buborékok utasai kiszállnak járműveikből és a kolosszusok tátott száján beúszva megsemmisülnek.
Milyen kedves áldozat, cukros lé lesz belőlük, a hosszú úton tápláló eledel.
A fenék homokjába befúródva meghatározhatatlan alakú roncs hever.
Oldalán még kivehetők az ismeretlen hieroglifák a barna rozsdában.
Tenger alá süllyedt városok, egykor volt pompás metropoliszok languszták tanyái.
Sem edény, sem csont nem maradt, csupán a kő.
Tengeri hagymák erdejét elhagyva óriási gömbök csoportja emelkedik lebegve.
Különösen erős ragyogást árasztanak magukból.
Vékony algák lógnak mindenhol, hullámos vonaglással térnek tova.
Mennyi lény, cél, értelem, lehetőség: az univerzum egy hatalmas tenger.
Lélegző lények milliárdjai jönnek és jönnek a végtelenből, újra elfoglalják a hatalmas mezőket. Gázballonokat és hatalmas tengelyeket gyártanak, amik pumpáló gépekké állnak össze. Ezek átemelik az óceánt egy másik térbe és időbe, ahol gáznemű világok keverednek aranyszínű spirálkarjukat egymásba öltve.
Minden idejüket különböző valóságok építésével töltik, majd szétbontják azokat, újakat teremtve helyettük.
Amikor a gáz és hallények végképp megoldják idejük és terük összes problémáját, óriási tölcséreket formálnak magukból. Ezeken áttranszformálják önmaguk hanggá.
Csak gondolati úton érzékelhető ez a hang, nem tudjuk merre, hogyan ér el hullámzása.
Ám idővel válasz érkezik rá a végtelen terekből. Először csak vékony ezüstszálakon kezd csepegni, később egyre bővebben ömlik az ismeretlen áradat. Finom éterből szőtt óriási ernyők fejtik le a távoli lények válaszát. Ezek csatolják vissza a hangokat a víz univerzumába.
Itt, lebegő, tarka mintákkal díszített óriási planktonok úsznak, csillag, rombusz, spirális alakjuk sokáig táncol még a víz alatti világ hatalmas korallvárai között.
A már hanggal gazdagon visszatérő lények boldogan várnak arra, hogy lángokká alakuljanak.
Zöld, kék és fehér lángnyelvek küzdenek a határtalan víztömeggel.
Nincs más választásuk, össze kell fonódniuk és harang alakú mintázatot adva a mélység felé irányulva úszniuk kell. Mindaddig, míg teljesen hővé nem alakítják önmaguk.
A hő-világok sűrűsödnek, ritkulnak mindaddig, míg önmaguk létezésének értelmét végleg felgombolyítják.
Végül belépnek a pontszerű nemlét állapotába, ahol megpihennek, igazán, kiterjedés nélkül, megnevezhetetlenül.
Kimondhatatlan boldogság végre levetni a létezés terhét.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
