A fagyott hal
A táncoló kolbászkerék-szoknyás balerina , fagyott zsírban ülő közönsége elé, kerengő kurbli-zenekére sikkesen betántorog a füstös kicsi szobába. Rezgőszájú ősz, fecsegő konyhafazekak, ide-oda surranó szürke egértestek mindenhol, gőgös főbérlőként pöffeszkednek az ablak alatt robogó villamosok tompa zajának előterében. Mind a sok népség, bohócruhás fura alak, itt lakik minálunk, itt legelöl, a Téboly úti gangon. A sok szürke kabát, sál, kalap, ide-oda, ide-oda egész nap, festett szájuk nevet, költözködnek! Jönnek-mennek rendületlen, körbe-kasul. A huzat húzza a sok madzagra akasztott, lebbenő ruha kékjét, fehérjét. Lengő zászlók, fehér vitorlák rendje, ezen a helyen, itt az albérletben békét többé nem lelsz sehol már. Szemeddel hiába lesed, követed táncuk, a Téboly úti gangon, itt veszted el, józan eszed, talán itt és most. Remegő, erőszakos fák alatt mélyen, a büdös benzingőzbe beletemetkezve. Verődik a hang, zeng, dúl-dörög belül, minden bohóc és mutatványos azon mesterkedik, hogy levegye rólam, az eddig szorító, gyötrő határt. Pendülnek forró acélzsinegek, belül a lázas fejem jajdulva fáj! Rajta ferde sipka billen, minek jöttem én ide, minek? Pilóták, levegő lakosai, csak ti értitek meg mi az: felüllépni. Gördülő gumik, fékek égett szaga, Hamar múlik, fenn már csend van, gyógyító, hangtalan néma csend. Az életre való alkalmatlanság, amiért bűnhődnöm kell most! Vesszen, aki falja, s nem adja fel éljen soká! Csak az, aki csinálja az álmot, csak az kell most.
- Adj ennem valamit! – ordítom. - Hozzá, majd iszom tejet vagy porteát. Állva, mint azok, akik a hivatalba sietnek, csörrenésre várva gyomruk sava ömlik. Vegyél vért tőlem! Azzá tegyél, mi nem voltam még, kötéltáncos, biciklis artista, zsonglőr, életem bűvésze próbálok lenni. Egyszer, kétszer! Fagyott hal is leszek, konténerben, hallgatásom szimbólum, nézésem tanítandó, példája leszek mindannak, mi illik.
Látod-e már? - Kedvedért varázslom magam százzá, hogy ne dögöljek éhen, szomjan. Hogy megfeleljek, végre-valahára! Megfeleljek annak, mit elvár tőlem, már régóta e világ, melyet egy szép napon majd látok, romjaiba összedőlni, ha szerencsém lesz - talán…
Egy szörnyű reggel arra ébredtem, hogy jönnek brókerek, üzletemberek, lánchajuk zselésen nyikorog. Ingük ciklámen, kell nekünk kék is bele, ibolyakék, ha nyakkendőjük ásófeje odamutat, övükben pisztoly gyanánt, csokoládé telefonok. Pici szemük vizsla, csillogó, mohó szájuk piros, álluk borostakék és szép. De jó lenne közéjük tartozni! Érkezéskor heroldok szava köszönti őket, odoruk hetyke, lovuk vidáman galoppozik. Szavaik: szájuk sarkán cukor, méz, ha kell puskapor, szikra, erély. Műanyag gépezetben ülnek, puha kattanás, míg plexi fedelük a helyére csusszan. Mindennek friss amperszaga van! Vidámak, esznek, nevetnek! Szeretnék én is értékes ember lenni, puha kattanással a helyemre csusszanni. Villanyfényként világítani sokaknak, friss amperszagot árasztani, csendesen.
Egyszer a piacon, mikor hetekkel a történtek előtt vásárolni voltam, egy rossz külsejű kofa galléron ragadott és elmesélt egy bizarr történetet:
- Látta-e már uram, itt járt a múltkor a Csirketáncot Járó Ember! Hóna alá szorított ökle, könyöke égnek, feje a válla között, térdeit kapdosta fel, így táncolt csirkemód! Ez addig tartott, míg a fáradtságtól lerogyott a kőre, itt a standom előtt. Ám akkor valahonnan hangszórókon át üvölteni kezdtek rá ismeretlen tettesek: - Kelj fel, táncolj, Csirkeember! Magot máshogy nem kapsz, csőröd hiába tátod mennyekbe. Nincsenek is mennyek, mi vagyunk itt, túl a hangszórókon. Mi vagyunk neked a Csirkeisten, élni még, miattunk élsz, vigyázz!!! Úgy kapkodd hát fel, egyre magasabbra pikkelyes lábaid! Végül levesbe végzed úgyis, te oktalan, buta, becsapott állat!
- Micsoda hihetetlen történet, motyogtam, és szabadulni igyekeztem a kofa kellemetlen leheletétől! Engedjen már kérem!
Érzem, csak olyankor és akkor élek igazán mikor a csarnok végében lévő vasútállomáson bejön a vidéki vonat, ömlik belőle, lépcsőkön hernyózva, bután tódulva, villanyfényes téli tömeg. Egymás sarkában arcszesz, kávé, pálinka, Bőr, szövet, gumi, borosta, hajcsat, szőrkucsma. Mindez eltűnik az éhes város gyomrában.
Metrón nyomódik egymásnak, néző szemgolyó, cserepes száj, alvó nyál. Ingyenújság, ingyenhír, melyet régen, Oly régen megfizettünk már, rajtunk él, belőlünk, kifizettük saját tébolyunk bőven. Már csak az a csepp kell, cseppenjen hát! Csörög a telefon, marokra fogjuk, Rajta keresztül életünk fogva, forgatva van, az agy fékez, kiszór mindent, felejt. Volt régen valami, amit csendnek neveztek, meg volt nyugalom is néha, engedtük. Korszerűtlen dolgok, régi rozsdás élet. A kalauz egyedül ül a restiben, előtte csikkes, teli hamveder, centes pohár:
- Bárhol lenni, csak ne itt Vasországban, vasruhában, vasszívvel vaskeréken száguldozva…
Ismét a konyhában ülök, a hideg, meredt zsírba ujjammal ősi ábrákat rajzolok, előttem még van egy fél pohár fehér bor, amiben ott látom a borostás képem. Szemem kialvatlan, táskás, zavaros és üres, mint a fagyott halé…
A kinevezés
A madzagok a csorba hangú csengő rekedt kolompolására megfeszültek. A fa csigasor porosan moccant, a rugók feszültek a kis szerkezetben. Tűk kezdtek kopogni a sárgult papírokon, melyek előkígyóztak a rozsdás pléhhengerekből.
Egy idétlen bádogmajom gyors ütemben összeverdeste cintányérjait, festett arcán vicsorgó mosollyal. A sárgaréz fűszerdaráló fedele felpattant, majorána és bors illata áradt belőle. A daráló lakója fürgén előmászott kicsiny szobájából. Apró gnóm volt, kopasz fejét sárga haj koszorúzta, mint az antik császárokét a babér. Savószínű szemei piros lében úsztak. Arcbőre olvadt sajt, öltözete kopott bársonyzakó, piros csíkos matrózpulóver.
A sárgaréz peremen billegve nyújtózkodni kezdett:
- ÁÁÁÁÁhhh! Ki az uraim, ki az, ki alunni merészel eme sorsdöntő időkben?!
Tücsök úr felébredt! Mindenki, aki némi érzelemmel, akár jó, akár dühödt rosszallással viseltetett, és még mostan is viseltetik irányában, az ébredjen!!!
Cuppanóra csücsörítette ajkát, kihívóan, szeme félig hunyva, oldalvást kémlelt.
Ezután száját tágra tátotta, gyomra mélyéből zeneszó harsant, mintha egy magnetofon lenne elrejtve ott. Bécsi keringő szólt, irgalmatlan hangerővel, miközben fakó szemét huncutul legeltette körbe.
A zsinegek ismét megkezdték pendülő madzagtáncukat, keskeny farámpákon acél söröshordó gurult le egy mocskos vaskádba hangos döndüléssel. A hordó megállapodott, teteje felemelkedett, majd fémes koppanással ért földet. Piszkos fekete frakkban, borostás arcú vénember mászott elő belőle. Jelentős barkója göndören, csapzottan, tapadt sovány arcához. Vizenyős tekintete kopott cilindere karimája alól haragosan villogott.
- Ne ordíts már! Egy órával előbb keltesz, mint a kivégzésekkor szoktak! Egyébként is, nem bírom a kiszámíthatatlan ébredés okozta sokkot. Micsoda dolog ez? Ilyenkor megakadnak az álmaim, nem a rendes ütemben szivárognak vissza az éterbe. Ebből már voltak óriási problémák! Kell nekünk egy ellenőrzés?
- Szörnyű, ordas érzelem járja által eresztékeim! Mit érdekel a te ébredésed, tőlem aztán jöhet a Bizottság! Mától szabad vagyok, mostan, aszondom néked, Moszjő Krumplipálinka. Kell nékem a szabadság!
Tücsök eközben felkönyökölt a daráló kopottas peremére, úgy próbált öles taglejtéssel álmosan pislogó társába életet vezényelni. Krumpli eközben egy áruházi lopás utáni üldözéses álomfoszlányt próbált egy mandzsettájából kihalászott kockás zsebkendővel beledörzsölni a hordó acélfalába.
- Tudod is te, mi az a szabadság! Éjt nappallá téve hódolsz, hogy megtarthasd spájzfőnöki pozíciód, és a fűszerdaráló is a tiéd. Arról nem is szólva, mit művelsz, mikor a Direktor úr lefárad a pincébe, te azonnal sietsz beszámolni neki minden eseményről, ami itt történt az elmúlt időben.
- A Direktor úr józan, tudja amit tudnia kell néki. Megasztán forró mézet csurgat, csak vakarni kell a hasát, és ebből jó származik – szívogatta taknyos orrát Tücsök, miközben szeme felakadt a nagy igyekezetében, hogy megtalálja a megfelelő ódát a Direktor dicséretére.
- Csurgat, csurgat a te bolond kopasz fejed tetejére. De aztán asztán rád csapja a daráló fedelét is ám!
- Csapja, de igaza vagyon! Aki ilyen méltóságos, biz a csaphassa!
Bütykös ujjaival vakargatta elálló lapát füleit, sunyi réveteg volt ilyenkor tekintete.
- Mán majd csapja a tiédre is azon rajta leszek – szűrte fogai közt alig hallhatóan.
- Gyufásskatuját és Spulnit is miattad vitte el a Bizottság! – nézett vádlón Krumpli a hordó széle fölött. – Addig muzsikáltál a fülükbe, míg elkezdtek álmodni össze-vissza mindenfélét. Csak idő kérdése volt, mikor fogják meg őket.
- Háború és egyéb tettek esetén megengedett a fortély – bölcselkedett kínai módon Tücsök – Mától viszont elér hozzám a szabadság madara! Telegráfos hírt kaptam. A Bizottság tagjai közé választott, karriert folytatok le a spájzon kívüli univerzumban.
Ekkor varázsütésre a falon sorakozó petróleumlámpák mennyei fényt kezdtek ontani. A polcokon sorakozó megannyi tojás, tartójából angyali kórust kezdett énekelni. A liszteszsákok fehér lisztfelhőket, a gyufásdobozok színes tűzijátékokat eregette ünnepélyesen.
Krumpli meghökkenve nézett a megrészegült Tücsökre, majd fáradtam legyintett, ezután visszabújt sörszagú hordólakásába.
Igen, ez volt az a reggel, mikor megérdemelt szerencse rámosolygott egy tiszteletreméltó teremtményre!
MERT A KITARTÓ MUNKA, A TISZTESSÉG ÉS HATÁROZOTTSÁG MINDEN ESETBEN MEGHOZZA GYÜMÖLCSÉT!
Meztelenek és nyulak
Fagyal kurta, bicegő karikalábait aránylag erős kutyatest emelte nyakáig. Mindezt csak azért, hogy kicsiny, hunyorgó malacszempárral, sörte bajusszal és kockaszemüveggel ékesített ősz fej teljesítse be a csodát. Eme fej tetején, hetykén odacsapott zöld vadászkalap díszeleg, rajta ezüst vadkant ábrázoló kitűző. Mert, hát, tudja meg a világ: Fagyal büszke vadász.
Javában tartott az idény, hősünk ment nyúlra, fácánra, közben ritkítva a nemkívánatos róka állományt. Lövései megfontoltak, pontosak és kegyetlenek voltak, a feladat nagyságához mérten. Segítőtársa Ferke, aki egyben kollégája volt – a közeli autótelepen, ahol mindketten biztonsági őrként dolgoztak – serényen töltötte újra a vadászpuskát, szaladt az elejtett vadért, ahogy Fagyal kurtán odavakkantott parancsai megkívánták. Dél felé egy les alatt fekvő kivágott tölgyfa törzsén, egymás mellett ülve költötték el jóízűen ebédjük.
- Sanyi bácsi, eszik paprikát? – kínálgatta csámcsogva Ferke, a szalonnához hozott csípős zöldpaprikát. – Egyen má! Biztosan egyen!
- Jó van, Ferke, jöhet, csak elébb add mán ide a kulacsom – rágott Fagyal egy bőrkét buzgón dülledt pofával, ezután jót húzott az útra hozott pancsolt házi borból. - Hát benn a telepen mondják milyen szemét ember vagyok! Hát, ha aszongyák, ne mongyák hiába! Én ilyen vagyok és kész! Ha aszongyák szemét vagyok, akkor az is leszek! Szemét! Fogat fogér!
Eközben dühtől vöröslő fején alaposan bepárásodott a szemüvege. Le kellett venni, hogy megtörölhesse egy kockás zsebkendővel, amit még a felesége készített be mellénye zsebébe előző este.
Ferke eközben centis tüskehaját vakargatta erősen kiugró szemöldökcsontja felett.
- Úvan, Sanyi bácsi! Legyen is! Meglássa, hogy úvan! Ezek olyan szemetek, hogy megérdemlik. Főleg az öreg Czibele! Milyen vót mán a mútkor is. Tuggya, hogy akko’, amiko, izé... Mer én tisztességes ember vagyok! Tudhassa mindenki a telepen, node, akko’ nem vagyok, ha más se az!
- Jó van, Ferke – nézett rá oldalról sandítva Fagyal, miközben összecsomagolta az ebéd maradékát, a kulacsból pedig nem kínálta meg társát a borral – kár belé – gondolta – csak még hülyébb lesz!
Feltápászkodtak ültőhelyükből és elindultak a közeli erdőszél felé.
- Gyere má’, ne piszmogjá! – nógatta Fagyal Ferkét – még a Lapos mellett is ki kell lőni pár nyulat. Anyádnak is vigyé, meg az asszonynak. Majd megcsinyájja paprikásnak. A digók is eszik a nyulat. Exportra lőttünk tavaly vagy százat. Jó péz vót!
Durrogtak a lövések, szállt a lőpor füstje, Fagyal minden egyes találat után megnyalta szája szélét nyelvével.
- A kurva anyját! – mondta ilyenkor kéjesen rekedt hangon és élvezettel gyönyörködött a nyúl rángó testű agóniájában. - Így kéne minden köcsögnek is megdögleni – szűrte fogai közt.
Ezután újratöltötték a puskákat, összeszedték a tetemeket és elindultak a Bodzás felé az egyre sűrűbb ködben.
Gyógyír
(komédia egy felvonásban)
Szereplők:
RÉZMOZSÁR (patikáriusmester, a patika tulajdonosa)
LAKMUSZ (tisztiorvos, a mester barátja)
Helyszín:
A patika hátsó szobája, ami műhelyként is szolgál.
RÉZMOZSÁR
(nyújtózkodva)
Micsoda szép napra virradt, a kakas nem hiába erőltette magát, érdemes volt.
Ma ismét összetörök, mert ez vállalkozásom fundamentuma, nos összetörök sok jóféle patikaszert magamban.
LAKMUSZ
Mit végzel, jó Mozsár uram?
RÉZMOZSÁR
Gyógyszert készítek lankadt, sivár létem kúrálására, melyet holmi bágyadtság mételyez.
Kerítek néhány balekot a bőven termő fákról, kik a szer alapját képezik majd.
Ők lesznek a hordozói aljasságom tortájának.
LAKMUSZ
(nevetve)
Ez nem lesz akármi, úgy éljek!
RÉZMOZSÁR
Méltó lesz hozzám! S lesz benne krém, mit a sok cirmos aranytallér alkot majd, lebegtetem, kenegetem a sok barom arca előtt. A jólét krémje, mit rákenek cukros fenekekre, hogy azután, egy életen át kergesse, mint bolhás eb a lombos farkát.
LAKMUSZ
És mi lészen a tinktúra, Réz uram?
RÉZMOZSÁR
(napraforgómag héját köpködve)
Jóféle élvezetek folyadéka, mit csupán, és ritkán adagolok hozzájuk, nehogy túl laza legyen a fegyelem oldata. Mikor lankad már a kíntól a sok görbe hát, cseppentek a pipettából néhány cseppecske mézet!
Mindezt fáradhatatlan buzgalommal töröm-zúzom, nem csekély megelégedésemre. Mely szemcse nem tetszik, bármi okból: hát úgy éljek, kivágom hengeres testem melegéből, örök kárhozatra taszajtva azt!
LAKMUSZ
(hízelkedve kunkorodik)
Látom már, jó uram, szépen kifundáltad mindezt. De mi lészen azokkal, kik mángorlód megunván szökni próbálnak?
RÉZMOZSÁR
(büszkén kihúzva magát)
Mikor az egész elegy, pépes mézgából, kitartó munkálkodásom áldásaként puha fehér púder lészen, butéliába töltöm, nehogy kitörjön a rebellió.
Itt fogva vagyon minden vágy, gondolat és minden pofa.
Végül, ha az erőlködést meguntam, hát versenyt hirdetek, így mindenki önmagát zúzhatja porrá saját erejéből.
Ímhol, végre megszületett a csoda. A barom magát igájába befogja, lelkesen kering körbe-körbe malma körül.
LAKMUSZ
(felsóhajt)
Már csak egy kérdésem van Mester!
Mi lenne eme készítmény neve, mit a patika polcaira méltán helyezhetünk, mint orvosságkészítő tudásunk dicséretét?
RÉZMOZSÁR
A címkén a következő áll majd:
Piacorientált Plurális Demokrácia!
(függyöny)
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
