Mizutama írásai

- Miért keresett fel engem?
- Mert maga tudja, amit senki más nem tud.
- Ugyan, nem tudok semmit, de ha tudnék, akkor sem mondanám meg.
- De igen, meg fogja mondani. Mert kell, mert szükségem van rá, mert az enyém, mert nekem jött létre, nekem alkották meg.
Az őszes hajú nő végig simogatta fürtjeit, majd mélyen a jövevény szemébe nézett.
- Miért olyan biztos ebben? - kérdezte.
- Mert az utolsó lángocska is kialudt, minden emberi kiveszett belőlem. Csak bolyongok a világban, de értelme semminek nincsen.
- Túl sokan jöttek már ezzel ide, s én mind annyit elküldtem.
- Igen, mert rám várt, de most itt vagyok.
Kacagás harsant fel.
- A kitartása mindenesetre becsülendő, bár tudnám mire jó.
- Tegnap álmomban született az egész. Olyan voltam, mint a pohár tele vízzel, csak én szeretettel voltam tele. De fellöktek. A víz mind kifolyt és én kicsorbultam, persze a víz a padlón is víz maradt, mint ahogyan a szeretet mindenhol szeretet. Az üresség azonban elviselhetetlen volt. Most olyan vagyok, mint a gyártásiszám és lélekrecept nélküli ember a nagyvilágban.
Azon a szomorúságtól csöpögő, nyirkos őszi délutánon... fürödtem a fájdalomban, mely azóta nincs már hatással rám, mert a részemmé vált. Ezért jöttem ide, mert túl hideg a szívem, megfagyasztja a vérem is, a legjobb lenne hát, ha szabadulhatnék tőle.
- Na lássuk csak, - az idős nő szemüveget tett fel - a bal kezét nyújtsa kérem!
Hosszasan bámulta a kusza vonalakat a tenyérben, néha megfordította, s a kézfejet nézte, tapogatta, vizsgálgatta a csontocskákat, az ujjak hosszát, majd ismét a tenyeret fürkészte.
Az óra egyre hangosabban kattogott, miközben a szoba lassan szétmállott. Újabb kilenc perc telt el.
A nő leengedte a törékeny kezet, majd közömbös hangon kérdezte:
- Kér egy csésze teát?
- Azt hiszem igen.
- Na látja, ez magával a baj, a bizonytalanság. Még mindig bizonytalan, fogalma sincs róla hova tart és miért. Azért jött ide, hogy felmentsem a döntés kényszere alól, de nem teszem. Talán azt sem tudja mit készülne magára venni.
Az öreg nő kiballagott a konyhába. Nehéz csend ülte meg a szobát, melyet a teáscsészék csörömpölése tört meg.
- Elkeseredett az igaz, de hogy fagyott lenne a szíve, badarság. Hogy min ment keresztül? És vajon ki nem? Ki az, akinek csupa öröm az élete, akit nem csapnak be, nem hagynak el, nem kell átélnie azt a szomorúságot, hogy elveszít valakit? Hazugság, igazság egyik sincs. Ez a világ féligazságokban vergődik, és ez így lesz amíg létezik. Most menjen kérem!
Az ajtó éles nyikorgással zárult mögötte.
Egyedül, egyedül, örökké csak egyedül, fájdalom és öröm nélkül, hideg magányba dermedve.
Áldás vagy átok?
Nem választhatsz, mert ők választanak téged.

határrr

Ide már nem kell semmi belső vágy, vagy álom, vagy agyhalál. Nincs helye, jól mondták az eszementek, hogy már nem kell imponálni, mert úgyis mindenki szétrakja a lábát, ha kap cserébe egy leveskockát cserépbe, bár vannak esetek, mikor még ez sem kell. Valóban ez szomorú, nevetni azonban mégis jobb félni mint megijedni. Tehát féljetek, mert ilyenek itt mindenkik. Önkritikát is lehet gyakorolni egyet előre felet fordítva. Az irónia szó az angol 'vasból' származik, abba kell tenni a fejesjeget. A félelem határrr-ozza meg a létet, az egyébként szépnek tartottból úgyis sok van, önmaga ellensége tehát (Twrtk tétele). Ezen nem nevetni hanem sírni, és a hogy aludtál.
Az őszinteség mindig nagy feneket kerít magának. Ők már túlkorosak, túlegósak, túlokosak, túlönteltek, saláta (tudod úgyis hogy ide mit akartam írni) sajátja. Ők sem fogadnak be. Az ömlengések mind mosódottá lesznek, mézes mártásban tartják a szerelmet, de csak ha igazi. Borszag.
Agypörgető, pörög, most ezen pörög, most azon, most pörgeti magát, most így pörög, aztán szépen néz. Már annyi sincs benne, mint a tömör fémekben, ez az irónia, nem a vércsepp a pengén és a hogy szerettelek. Eléd lökött, széttrancsírozott, megcukrozott sütit mosolyogva megenni és észre sem venni, az már valami, az már valami. Az ingerületszállító pályáknak, és felfogó receptoroknak egyre több kell, szépből, vérből, nőből, drogból, jóból, akcijóból. Ide már nem kell semmi belső vágy, szemétdombra vele, zaj helyett is zene, zene helyett zaj. Felelősséget érezni? Nem! Bújjatok el, a sorok közé, ott senki nem keres. Mások is félnek, mindenki fél, aki nem fél az egész, aki nem él az enyész. Egy CD-s paródia. Érezni nem kell mert csak a telefon csörög. Ha érezni akarnál, nem mondom meg mit csinálnék, mert csúnya, ebben a részben meg a szépről van szó. Nem értik, hogy mernek ilyen nyíltkritikusak lenni, ehhez bátorság kell vagy más, ami nem elég jó, az másnak sem elég jó, miért adják akkor el? Ez a nézőpont kérdése, és ne mondják meg, hogy mi a jó neki. El hát!