- 2008. december 17-18. -
Még 2008 januárjában megígértem magamnak (afféle újévi fogadalomként), hogy az év során mindenképp megnézem a New Model Armyt, akiket kb. 16 éves korom óta szeretek, és utoljára sok-sok éve, még a Szigeten láttam koncerten. A pesti fellépést persze nem láthattam előre, úgyhogy jegyet rendeltem a karácsonyi londoni és párizsi koncertre, és vártam türelmesen. Aztán kiderült a novemberi Ráday-s buli, ahol 40 fokban, 2 kilót leizzadva magunkról hallgathattuk végig a régi klasszikusokat, a High számait meg persze a három új nótát, amelyek közül nálam az Autumn az első számú kedvenc ("Everything is beautiful, because everything is dying" – ennél jobban nem is summázhatná Justin a lényeget). Bevallom, végigmosolyogtam a koncertet, nemcsak mert annyira jólesett újra élőben hallani az ismert dallamokat, hanem mert – öregedő zenészek és öregedőnek titulált zene ide vagy oda – ott volt az a rengeteg pozitív energia és őszinte, még mindig punkos-odamondós rock zene, amiért szeretjük az Armyt. És most már még jobban vártam a december közepi koncerteket.
A londoni koncert egyben jó alkalom búcsút inteni az Astorianak, ennek a belvárosi, 2000 fős koncertteremnek, ahol rengeteg rock, goth és metal zenekar fordult meg 1976 óta. Január közepén kezdik a bontást, állítólag egy pályaudvar épül a helyére… Az este első fellépője Leon Gill, a NMA gitáros Marshall Gill testvére, aki egy szál akusztikus gitárral (és egy basszusgitáros segítővel) próbálja megalapozni a hangulatot. Némi átszerelés után Rose Kemp áll a színpadra. Néha haragos és agresszív, néha doom metalosan lelassult és lebegős zenéje ugyan kellemes, de pár szám után unalmas kiszámíthatóságba süpped számomra, úgyhogy inkább megnézem a merchandise pultot. Mire Sullivanék negyed 10-kor a színpadra lépnek, a földszinti dühöngő és az erkély is szinte teljesen megtelik. Kezdésnek pont jó is a „Here comes the war”, hiszen előrevetíti a koncert lényegét: szinte felrobbanni látszik a színpad az elszabadult energiától. Aztán a nehezen feladható függőségekről szóló „Nothing dies easy” jön és a sodró lendületű „Island”. A hátam mögött pedig hullámzani kezd a tömeg, és innentől rámtelepszik a varázs, elvesztem az idő- és térérzékem. És már itt is a személyes múlt súlyát feszegető, a számonkérést elutasító „No mirror, no shadow”, aztán az egyik új szám, a „2day is a good day”, ami zeneileg szinte játékos, de szövegét tekintve ott a helye a korai Army frusztrált, dühhel teli, ébresztő-jellegű nótái között. Justin leginkább – ha épp nem szuggesztívan magyaráz az arcunkba – eltorzult fejjel szaladgál a színpadon, felrúgná a nem létező korlátokat. Meredten néz, de igazi szemkontaktus nincs. Látszik, hogy ő máshol jár. (A párizsi koncert után be is vallja, amikor a fotózásról beszélünk, hogy ez valóban így van, és hogy pont ezért nem is szokta megnézni a róla készült koncertfotókat, mert nem szereti olyan állapotban látni magát.) A koncert a lírai High-jal folytatódik, majd elhangzik a politikai töltetű „States radio” (Justin az iraki újságírónak, Muntadhar al-Zaidinak küldi a számot, aki cipőjével illette Bush elnököt) és a robbanásig feszülő „Get me out”. Justin és Marshall látványos gitárcsatákat vív, szikrázik a levegő. A vikingszakállas Marshall – aki nem mellesleg egy Crosswire nevű remek hard rock/blues formációban is játszik – amúgy is produkálja magát, folyamatosan kommunikál a közönséggel és a fotósokkal, látszik, hogy imádja az egészet. Eközben Nelson kissé elszigetelten, magányosan penget a színpad másik végében, néha zavartan fókuszál valahová a távolba, máskor elmosolyodik, vagy győztesen a feje fölé emeli basszgitárját. A „Get me out” után megint egy rövidebb lírai, melankolikus blokk jön a már említett szomorkás-vidám „Autumn”-nal és a kék fényben fürdőző, andalító, aztán felmorajló „Ocean rising”-gal. És hát persze nem maradhat ki a két New Model Army örökzöld: a „Purity” és a „Vagabonds” Marshall zseniális, hegedűkompenzáló gitárszólójával, köztük meg kis kizökkentésként a „High” album talán legerőteljesebb szerzeménye, a vallási fanatizmust boncolgató „One of the chosen”. A szám lassan átfolyik a „No rest for the wicked”-be, csodálkoztam is volna, ha pont ez kimarad. Végül aztán kapunk még néhány "I love the world" üzenetű nótát: az egyik a pörgős, életerőtől duzzadó „Wired”, amit "teliholdkor kell hallgatnunk", amikor minden olyan "furcsán ezüstösnek tűnik", a másik a „Wonderful way to go”. Rövid időre eltűnik a zenekar, hogy aztán a ráadásban előkerülhessen a „Rivers”, a „Master race”, a „White coats” és persze a koncertzáró „Green and grey”, amikor hirtelen mozgolódni kezd a tömeg, emberi piramisok nőnek, ahogy a rajongók egymás vállára állnak, és mindenki Justinnal együtt énekel (én meg Robert Heatonra gondolok). Aztán lecseng az utolsó akkord és vége.
Másnap, útban Párizs felé a vonaton azon tűnődöm, hogy vajon lehet-e ez még jobb, és – mivel a francia főváros először került a karácsonyi koncertállomások közé – lesz-e valami változás a setlistben. Aztán az este folyamán kiderül, hogy "kénytelen vagyok" beérni egy repetával, csak a ráadás egyik számát, a „Master race”-t cseréli le a zenekar, helyette az „Orange tree roads” hangzik el, de ezt a cserét nem bánom. Ez a klub, az Elysee Montmarte amúgy kisebb, mint a londoni, kevesebben is vagyunk: kb. 600 ember kíváncsi Sullivanékre. A goth beütésű előzenekart, a helyi ACWL-t szépen lekésem, épp az utolsó számukat játsszák, hiába, nem szoktam a korai koncertkezdést. Mindenesetre az este így is jól kezdődik, mert a bárpultnál ácsorgó Nelson megismer, aminek köszönhetően a koncert után belecsöppenek a zenekarral utazók társaságába. A koncert pedig tényleg a londoni mása, a zenekar ma este is remek formában van, Justin még kevéske francia tudását is megvillogtatja. Aztán hozzáteszi angolul, hogy tisztában van vele, hogy a franciák nem szeretik, ha egy külföldi az anyanyelvükön próbál beszélni. Persze erre hatalmas fejrázás a közönség válasza, de mégiscsak őszintébbnek tűnik az a moraj, amivel akkor jutalmazzák, amikor váratlanul egy Noir Desir riffet kezd el játszani. Sajnos gyorsan elrepül a másfél óra, a klub lassan kiürül, én még beszélgetek egy keveset a zenekar sleppjével (mindenki hihetetlenül kedves és közvetlen), aztán minket is kidobnak, mert aznap éjszaka egy másik rendezvény is van. Ezután szürreális élménybe torkollik az este, amint a Pigalle környéki szex shopok és bárok között egy goth pubot keresgélünk, de ez már egy másik történet.
A fotós passzért és a felejthetetlen élményért köszönet Tommy Tee-nek, a zenekar 2008. december 23-án, tragikus hirtelenséggel elhunyt menedzserének. Nyugodjék békében.
Aki esetleg videót is nézne, a párizsi koncertről itt talál néhány remek felvételt.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
