Mese a Buddha szoborról, ami nem is szobor...
A rongyos öltözetű kisfiú bokáig állt a rizsföldet elárasztó vízben. Saját tükörképét tanulmányozta a tükörsima felszínen, miközben gyötrő gondolatok doboltak a fejében. Szüleihez hasonlóan őt is földművesnek szánták a felsőbb hatalmak, bár titkon kacérkodott a gondolattal, hogy mire eléri a férfikort, meg tanul írni, és visszaszerzi a dicsőséget családjuk számára, melyet néhány generációval korábban vesztettek el. Apja a születésekor, 12 nyárral ezelőtt, ragaszkodott ahhoz, hogy fia olyan nevet kapjon, amely felvértezi őt, a családjukon belül évszázadok óta apai ágon öröklődő és kísértő átok ereje ellen. Így lett a neve Zhijian, mely „rendíthetetlen lelkierejűt” jelent. Az apáról fiúra szálló, szájról szájra terjedő legendák szerint őseik a császári családot körülvevő nemesség soraihoz tartoztak, nagy vagyonnal és ranggal rendelkeztek. Ezért is vehették fel, a császár áldásával, a Hong, vagyis a "hatalmas" nevet. Aztán a történetek szerint a családból az egyik fiú beleszeretett egy egyszerű parasztlányba, amikor az a haját mosta a Yin patak partjánál. Annyira elbűvölte az egyszerű nő természetes szépsége, hogy ezért felbontotta a jegyességét előkelő menyasszonyával. A szintén nemesi családból származó hölgy ekkor dühében átokkal sújtotta hűtlen szerelmét, miszerint is a Hong család fiú sarjai soha ne leljék örömüket a szerelemben, de a nőkhöz más módon fűződő viszonyuk is átkozott legyen, még ha a saját anyjukról vagy lányukról is volna szó.
És az átok megfogant. Az utódok nem csak a szerelemben, de még az anyagi helyzetükben is szerencsétlenné lettek. Jian (így becézték a fiút a vele egykorú gyerekek a faluban) nagyapja nagyapjának a fivére a család teljes vagyonát vesztette el a szerelem miatt. Egy go játszmára tette fel minden értéküket, hogy választottja kegyeit elnyerje riválisától. De mivel nem tudott fogást találni ellenfelén, megfogadta, hogy a játszma végéig sem ételt, sem italt nem vesz magához, nehogy bármi is elterelje elméje figyelmét a lépésekről. Végül annyira legyengült, hogy mire rájött volna arra a lépésre, amivel megnyerheti a meccset, már a karját sem tudta megmozdítani, hogy a követ a nyertes mezőre tegye. Ott is halt meg a tábla mellett, tágra meredt szemeiben a rémület és a kudarc egyvelegével. Fiútestvére vitte tovább a család nevét, de immáron vagyon nélkül, egyszerű földművesként élve. De utódaikat is sorra sújtotta az elhagyott hercegnő átka. Jian nagypapája beleőrült a fájdalomba, és pár évvel később a vízbe ölte magát, miután szeretett felesége belehalt a szülésbe. A fiú pedig, ki így anya és róla gondoskodni tudó apa nélkül nőtt fel, maga is egy boldogtalan házasságban kötött ki. Egy zsémbes, rosszindulatú nőt vett el, így büntetve magát, azért amiért akaratlanul elvette saját anyja életét.
Ezzel a terhes múlttal volt kénytelen szembenézni, mikor a rizsföldeken dolgozva a hideg vízben gázolt. A vízfelszín fodrozódni kezdett, szétzilálta Jian tükörképét, és egyúttal nyomasztó gondolatait is elmosta, amikor felfigyelt a hátulról érkező kedves köszöntésre. A csilingelő hang tulajdonosa a szomszédjukban lakó vele egykorú kislány volt. Mei-nek hívták, és neki volt a leghosszabb, legfényesebb haja, a legcsillogóbb a szeme, a legsimább a bőre, és a legkedvesebb mosolya az összes lány közül, kiket eddigi élete során megismerhetett. Ha őt megpillantotta, még inkább meg akarta törni az átkot. Vívódott magában sokat, hogy meg merje e mondani neki, mennyire szereti, de az átok miatt inkább magában tartotta, és napról napra reménykedett, hogy a nyomasztó múltbéli kötés megtörésére talál majd módot. Jian rámosolygott a lányra, és hogy lenyűgözze, csinált egy mókás mozdulatot, felemelte az egyik lábát, mintha darumadár lenne, aztán úgy csinált, mint aki elveszti az egyensúlyát, és komikusan kapálózni kezdett. Ezzel mindig meg tudta nevettetni a lányt, aki elpirult, és a szája elé tett kézzel kuncogott, majd gyorsan eltipegett, nehogy anyja megrója neveletlen viselkedéséért.
A fiú munkája végeztével eltett egy marék rizst, és egy tálka vizet, majd a falujuktól néhány-száz méterre lévő buddhista szentély felé vette az irányt. Minden este vitt magával egy kis áldozatot a szentélyben elhelyezett szobor lábához, és arra kérte az isteneket, hogy oldozzák fel őt az átok alól, valamint áldást kért Mei-re is. Mikor elhaladt a lány otthona előtt nagyot sóhajtva nézett az ablak felé, hátha megpillantja őt. De ma este nem volt szerencséje, így hát tovább bandukolt a kis ösvényen a Buddha szobor felé. A szentélyt néhány szerzetes tartotta rendben, ha épp nem meditáltak, akkor tudott velük beszélgetni. Köztük mindig kicsit felnőttnek érezte magát. Azok pedig mindig mosolyogva fogadták Jiant, és a legidősebb szerzetes még bátorította is arra, hogy mélyedjen el a tanaikban. Segített nekik tisztán tartani a szobrot, és a szentély piciny kertjét, ezért cserébe írni tanították őt. Bottal rajzolták a szavakat a homokba, amivel a padlót szórták fel, és Jian mohón szívta magába a tudást. Úgy érezte, minden egyes írásjegy megtanulása közelebb viszi őt a szabadsághoz, és a lányhoz, akit szeret.
Teltek az évszakok, Jian egyre nőtt, szálkásodott a munkától, fejében a tudás csírája is szép hajtásokat növesztett, egyre több dologgal ismerkedett meg a világból, és önmagáról is egyre többet tudott meg. Mei is nagylány lett, mind kapósabb a falubéli fiúk közt tetszetős külseje és szerény viselkedése révén. Emiatt anyja, ki korábban szomorú volt, hogy nem fia született, egyre büszkébb és kevélyebb lett. Fejébe vette, hogy Mei-vel megcsinálhatja a szerencséjét, ha jól adja férjhez, ezért aztán el is zavarta a lánya körül sündörgő egyszerű, vagyontalan falubéli fiúkat. Azt sem szerette, ha Jian a házuk körül ólálkodik, és ha csak egyszer is rajtakapta, bambuszbotjának végével nagyot suhintott a hátára. Ennek ellenére a fiatalok megtalálták a módját, hogy titokban találkozzanak. A fiú kódolt kis üzeneteket hagyott fehér kavicsokból a lány ablaka alatt, amit csak Mei tudott értelmezni. A kövek számából, és helyzetéből tudta Mei, mikor és hol vár rá a fiú.
Többnyire a szentély közelében lévő kis csermelynél találkozgattak, szigorúan napnyugta után, mikor már a szerzetesek is aludni tértek. Találkáikon a fiú megtanította a lánynak az írásjegyeket, amiket aznap megtanult az öreg buddhistáktól, bár a szerzetesek szigorúan a lelkére kötötték, hogy a tudást ne adja tovább senkinek, főleg nőneműeknek ne, mert tanaik megzavarhatják az amúgy is csapongó, gyenge jellemüket.
Egyik éjszaka, mikor a telihold fénye élesen rajzolta kőrbe a fák árnyékát, a fiú megtanította a szerelem szó írásjegyét a lánynak és torkában dobogó szívvel kérdezte meg, amit évekig titokban tartott.
- Mei, te szeretsz engem?
- Erre nem válaszolhatok - felelte a lány szemlesütve. Ő is hallott a Hong családot sújtó átokról és bármennyire is kedvelte Zhijiant, nem akarta, hogy bármelyiküknek is baja essék.
- Ha megtörném az átkot, és nagy ember lennék, akkor hozzám jönnél feleségül? - faggatta őt tovább a fiú. Mei felkapta a fejét, megragadta Jian kezét, és úgy válaszolt.
- Akár a világ végére is követnélek! Még akkor is, ha nem leszel nagy ember, de félek az átoktól és nem akarok rontást hozni rád! Te ennél sokkal többet jelentesz nekem! Tanítóm vagy és a barátom. Ennél többet egy ember sem kívánhat magának!
- Akkor megtöröm az átkot, ha a világ végéig is kell rá várnom. Te is várni fogsz rám?
- Nem tudhatom mi fog történni a jövőben, de szeretetem irántad sosem fog elmúlni. – majd felállt és saját vallomásától megrémülve elszaladt.
Zhijian legszívesebben utánaszaladt volna, hogy többé el ne engedje, de füleiben ott csengett a szerzetesek figyelmeztetése a vágyról. „A szenvedés oka a vágy és a sóvárgás.” Már tudta, ősei miért szenvedtek az átoktól. Mert a vágyaik szerint cselekedtek. Ettől megnyugodott, és úgy érezte megtette az első lépést az átok megtörésének útján. Aznap éjjel nagyon nyugodtan aludt, és másnap elhatározta, elhagyja faluját és addig vissza nem tér, míg méltóvá nem válik arra, hogy Mei férje legyen. Búcsúzóul beköszönt Mei anyjához és közölte vele, hogy miután visszatér, a lányát fogja feleségül venni. Ming mama csak nevetett rajta és azt mondta, a lánya csak azé lesz, aki előtt csodálattal adóznak, nem csak a kínaiak, hanem a föld más népének tagjai is. Erre Zhijiant nem tartotta méltónak.
Apja ellenben megértette fia szándékait és büszke volt rá, hogy az a nevéhez méltóan szilárd akarattal látott tervei megvalósításához. Csomagolt neki rizst útravalónak, majd óvatosan szedte elő a kis bambuszládikát, amiben az apáról fiúra szálló kerámiatálkát tartotta és melynek aljába a család jelképét vésték bele évszázadokkal ezelőtt a császár kézművesei.
- Erre az edényre nagyon vigyázz! Legyen ez a szimbóluma mindannak, ami vagy. A tál, mint tested hüvelye, amivel megtöltöd, annyit ér majd. Kívánom, mindig annyi legyen benne, amitől sem csömöröd, sem hiányod nem támad majd. Ne hagyd összetörni, mindig tartsd tisztán és becsüld meg, éppúgy, mint saját magad.
Jian mély meghajlással vette át a tálat apjától. Gondosan egy vászondarabba csomagolta, a rizzsel együtt és a szentély felé vette az útját. Együtt meditált a szerzetesekkel, megfogadta, hogy útja során alázatos lesz, segít a nála gyengébbeknek, és minden útjába akadó templomban meditálni fog, míg el nem éri azt az állapotot, amely a szenvedélyét világossággá változtatja. Nem tudta még ő sem, hogy ünnepélyes fogadalmait milyen nehéz lesz betartani. Mi lesz vele abban az ismeretlen világban, mely felé az útját vette. Mennyire gyötörni fogja a gondolat, hogy évekig nem tud majd semmit sem a családjáról, sem Mei-ről, sem a barátainak tartott szerzetesekről.
Mivel erős és jó kiállású fiú volt, könnyedén kapott munkát az útjába eső házaknál, volt ahol tetőt javított, volt ahol a kertet gondozta, kosarat font, vagy épp vizet hordott. Sok mindent megtanult és az írást is gyakorolta amilyen sűrűn csak megtehette. Végül két év alatt eljutott egy városba. Ekkor már 19 nyarat látott, és bármennyire küzdött a vágyai ellen, egészséges férfiként néha megbámult egy-egy selyembe öltözött leányt. Ilyenkor gondolatban felidézte Mei tiszta arcát, arról az utolsó holdfényes estéről és halkan elmormolt magában egy mantrát, hogy vágyait megfékezze. Bár írástudását igyekezett titokban tartani, egy nap a főtéren kőrbehordozott feliratos zászlót látván akaratlanul is betűzni kezdte az írást. Mellette egy öreg észrevette ezt, majd finoman arrébb taszigálta az ifjút, és csendesen faggatni kezdte, hogy honnan tanult meg olvasni. A fiú végül elmondta, hogy a faluja közelében élő buddhistáktól tanulta meg az írásjegyeket. Így ismerkedett meg a város egyik kis közösségének vallási vezetőjével. Kapott náluk szállást, ételt, ő pedig kisebb nagyobb fizikai munkával hálálta meg, és pár hónap után üzenethordózóvá léptették elő. Rá bízták a szigorúan lepecsételt üzenetek szállítását egyik templomból a másikba. Nem volt egyszerű dolguk, mert a helyiek többsége más vallási ágat gyakorolt és ezért gyanakodva méregették a buddhistákat. Zhijian egyszerű, hétköznapi ruhában sokkal könnyebben mozgott a városiak közt, mint bármely szerzetes társa a kolostorból. Később pedig másolhatta is a szent tekercseket a könyvtárban, ahová amúgy csak a beavatott szerzetesek léphettek. Másolás közben tovább bővült a tudása. Néha eszébe jutottak apja szavai a csömörről, mert úgy érezte sok neki az a rengeteg felhalmozott bölcsesség, amelyeket nap, mint nap másolt a merített papírokra. De nagy örömmel csinálta, és ha a feje teli volt a szavakkal, meditálással rakta helyre gondolatait a templom szépen karban tartott udvarán. Csakhamar azon vette észre magát, hogy vonzza őt a szerzetesi élet, bár Mei arcát továbbra sem tudta elfeledni.
Négy éve már hogy elhagyta otthonát. Ez idő alatt semmit nem tudott meg apjáról, sem bárki másról a falujukban, és bár igyekezett a gondolatait kordában tartani, néha nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy otthon nem vár már rá senki. Egyre türelmetlenebbé vált és égette a vágy, hogy útra keljen, de hálátlan sem akart lenni az őt befogadó közösség irányában. Végül engedélyt kért a távozásra a kolostor vezetőjétől.
- Ne aggódj fiam, mi visszavárunk. - bólintott az idős szerzetes. Megkérte rá, hogy vigyen el magával egy tekercset, ajándékba Jian korábbi tanítóinak.
Jian így már nagy örömmel a szívében vágott neki az útnak. Újabb hosszú hónapok teltek el, de minden egyes nappal közelebb került a céljához. Már csak egy napi járásra volt falujától, mikor gyötörni kezdte a gondolat, hogy mit tud felmutatni Mei mamájának. Sem vagyonra, sem címre nem tett szert. Habár magáénak tudhatta néhány nemesi család bizalmát és támogatását, hála írástudásának, amivel számukra családi históriákat írt, vagy nemesi leveleket és üzeneteket másolt, alapvetően semmit nem tudott felmutatni, amivel reménybéli anyósát elkápráztathatta volna. Ezért úgy döntött, cselhez folyamodik. A tekercs, amit ajándéknak szántak, eléggé díszes volt és éppúgy megtette megbízó levélnek, mint szent írást tartalmazó tekercsnek.
„Szereznem kell egy lovat is, meg méltó öltözéket”, folytatta magában a gondolatmenetet, „csak így győzhetem meg Ming mamát, hogy hozzám adja a lányát”. Mei hozzáállásától nem félt, hiszen ő megígérte, hogy akkor is hozzámegy, ha nem lesz vagyonos ember. Így nem érezte bűnnek, ha kicsit megvezeti az asszonyt.
Megszállt az egyik útszéli fogadóban, ahol elhitette a fogadóssal, hogy titkos küldetésben jár. Elmesélte neki, hogy útja során tolvajok fosztották meg lovától, értékeitől és méltó öltözékétől. Felajánlotta a fogadósnak, hogy amennyiben biztosít számára egy rend ruhát és egy felszerszámozott lovat, dolga végeztével busásan megjutalmazza érte. Itt is felhasználta a tekercset, mint császári kinevezést, amivel sikerült is meggyőznie az amúgy gyanakvó természetű, olvasni nem tudó, de annál kapzsibb fogadóst.
Nagyon elégedett volt tervével és bár a lelke mélyén tudta nem helyes, amit tesz, úgy érezte ennyi év szolgálat után ez a legkevesebb, ami kijár neki.
Másnap magára öltötte a csodás, gazdagon díszített selyem köntöst, melyet évekkel korábban, egy ott éjszakázó nagyúr hagyott fizetség fejében a szállásért. Majd az urakéhoz hasonló hajviseletet fésültetett magának az egyik ügyes kezű szolgálólánnyal. Még egy kardot is sikerült szereznie, az apjától kapott értékes agyagtálkáért cserébe, és isteni jelnek tekintette, hogy beceneve; „Jian” is kardot jelent. Ez megerősítette abban a hitében, hogy így kell cselekednie, ahhoz, hogy az átkot megtörhesse. Mikor egy rizsföld mellett haladt el, megpillantotta tükörképét a víz felszínén. Roppant mód elégedett volt külsejével. Eszébe jutott az a hosszú évekkel ezelőtti nap, amikor szintén a tükörképét vizsgálta a vízben. Közben arra gondolt, hogy egy igaz hitű, emelkedett szellemű ember számára a tárgyak semmit nem jelentenek, így számára is csak eszközök voltak, amivel céljait elérhette. Szándékában állt a kölcsönvett értékeket visszajuttatni a tulajdonosuknak, és remélte, hogy egyszer tényleg beválthatja ígéretét a busás jutalommal kapcsolatban is. Felült hát a lóra, kit eddig száron vezetett, és egy pillanatra pont olyan volt, mint valamelyik nemesi őse évszázadokkal ezelőtt. Senki meg nem mondta volna róla, hogy egyszerű napszámosként nevelkedett, hiszen a kolostorban töltött évek, és a város nemeseivel folytatott kapcsolatainak köszönhetően eltanulta azokat a magabiztosságot kifejező mozdulatokat, és kisugárzást, amelyekkel az igazán nagy emberek rendelkeznek. Hangosan is kimondta saját nevét, ezzel is megerősítve a saját magáról alkotott gyermekkori elképzeléseket felnőttkori önmagáról. „Hong Zhijian vagyok, a kard mely elvágja az átok fonalát”.
Ezzel a lelkesítő gondolattal vágtázott szülőfaluja irányában, és úgy érezte semmi nem állíthatja meg.
Nagyot dobbant a szíve, mikor az első házakat meglátta. Menet közben elhaladt a szentély közelében is. Bár lelke felderült a sziluettek láttán, nem akart terve megvalósítása előtt találkozni volt tanítóival, akik előtt szégyellte volna fondorlatos tervét bevallani.
Bármennyire is szerette volna már megpillantani Mei-t, a belső hang azt súgta, először a szülői házat látogassa meg. Szinte vágtában ugrott le a lóról, hogy apját láthassa. Belépve a piciny házba, a gyékényen fekve találta apját, szinte aszottan, gyengén, és betegen.
- Apám! – kiáltott fel rémülten - Mi történt veled? – majd térdre rogyott a földön fekvő alak mellé, és megragadta kezét. Az révedő tekintettel nézett fel rá: „Tán álmodom? Melyik ősöm szelleme jött el értem, hogy magával vigyen?” De csakhamar átlátott lázálmán, és mikor rájött, hogy a fiatal, jó kiállású férfi nem más, mint a fia, boldogság sugárzott szét megtört arcán, szeméből örömkönnyek csorogtak.
- Jian, hát te vagy az, visszatértél! Jó erőben és büszkén! Hogy vártam ezt a napot. Tudtam addig nem halhatok meg, míg vissza nem térsz. Kérlek, hozz innom! Sok mindent kell elmondanom neked.
Jian ösztönösen a tarisznyája felé nyúlt, melyben a tálkát tartotta, mikor még úton volt, de keze a kard markolatát tapintotta csak, amire azt elcserélte. Erről eszébe jutott, hogy mit mondott apja a tálról: becsülje meg és úgy vigyázzon rá, mint saját magára. Nagyon elszégyellte magát. Gyorsan keresett egy edényt, amit megtöltött vízzel, és megitatta apját. Az, mikor sikerült szomját oltania elmesélte neki, hogy nem sokkal azután, ahogy ő elhagyta a falut, járvány ütötte fel a fejét a lakosok közt. Nagyon sok áldozatot szedett és még azok, akik túlélték, sem tudtak teljesen talpra állni. A falu élelmiszerkészlete így rohamosan csökkent, hiszen nem volt, aki dolgozzon a földeken és learassa a termést. Jian anyja is ebbe a járványba halt bele, és bár kisfiúként sosem kötődött hozzá igazán, az apjával való bánásmódja miatt, most szívét mégis keserűség járta át. „Sosem lesz vége ennek az átoknak felettünk?” Gondolatai azonnal átfordultak Mei-re: vajon él-e, nem esett e baja? Tudta nem helyén való erről faggatnia beteg édesapját, akit a jobb erőben lévő falusiak felváltva ápoltak, nem lévén más családtag, felesége halála után, aki gondoskodni tudott volna róla. Jiant még inkább furdalta a lelkiismeret, de mit változtatott volna az, ha marad? A járványt ő sem állíthatta volna meg, sőt, talán ő sem élne már. Most megint választania kellett: beteg apjával maradjon, kinek lehet már nincs túl sok hátra az életéből, vagy szembenézzen végzetével, annak a lánynak az oldalán, aki miatt évekkel korábban útnak indult?
Apja, mintha csak meghallotta volna fia aggodalmas gondolatait, magától folytatta.
- Értem ne aggódj, én már éltem eleget, és nem változtathatok a sorsomon. Mei miatt se légy szomorú, anyja azelőtt eljegyeztette egy nagyon jó nevű család sarjával, hogy a járvány kitört volna. Most két napi járásra innen, a Wang család birtokán él, biztonságban és egészségben. A nászt még nem tartották meg, mert, Mei nem hajlandó szóba állni lelendő urával, sőt egyenesen némasági fogadalmat kötött, minek zálogát senki nem ismeri. A vőlegény egy nagyon kedves, művelt és jóravaló ember, aki nem akarja megtörni Mei-t, de így egyikőjük sem boldog. Én tudom fiam, hogy Mei számodra nagyon fontos. Kérlek, végy erőt magadon, és oldozd fel őt, ezt csak te teheted meg!
Zhijiang vegyes érzelmekkel a szívében hajtotta álomra a fejét. Nem akarta elhagyni beteg apját, de a mellkasát feszítő érzelmek Mei felé húzták. Tudta, hogy a lány a neki tett ígéret miatt makacskodik, kétségek közt őrlődve, hogy valamikori barátja egyáltalán visszatér e hozzá?
Apja látta rajta a vívódást és bátorította, menjen, teljesítse be sorsát, hisz ő sem tud nyugodtan pihenni a másvilágon, ha fiát kétségbeesett boldogtalanságban hagyja itt. Végül Jian megacélozva lelkét újra útnak indult a Wang család birtoka felé. Ismerős volt neki a családnév, bár nem emlékezett honnan, vagy kitől hallott felőlük. Az úton volt ideje gondolkozni, erről, illetve arról, hogy mit kéne tennie ebben a helyzetben. Arra a következtetésre jutott, hogy bármennyire is együtt szeretne lenni Mei-vel, figyelembe kell vennie a körülményeket is. Évek óta nem látták egymást. Talán csak a gyermekkori lelkesedés emléke él mindkettejükben, meg egy homályos kimenetelű ígéret. Bár lelke mélyén számolt a lehetőséggel, hogy a lányt már kiházasítják, mire visszatér, valójában maga sem gondolt bele, mi van akkor, ha ez tényleg megtörténik? Mi van, ha a Wang fiú is legalább annyira szereti Meit, mint ő? És mi van, ha a lány csak azért nem megy hozzá kérőjéhez, mert köti őt adott szava, miközben talán az érzelmei megváltoztak az évek alatt? A Wang család tudna biztosítani olyan lehetőségeket, amiben a lány kiteljesedhet. Tanulhat művészeteket, kultúrát, fejleszthetné titokban tanult írástudását, nemesi származású utódok boldog és büszke anyja lehetne. Ellenben ő nem tudná magával vinni a lányt. Eddig romantikus víziókat dédelgetett arról, hogy ketten a világ végére is elmennének, de szembesülve a faluban történtekkel, be kellett látnia, hogy a gyermekkori képzelgéseit a valóság árnya színezi sötétebbre. A kolostorba nem mehetnek, a saját falujában pedig nem vár rá fényes jövő. Eszébe jutottak a napok a kolostorban, hogy milyen boldog is volt a könyvtárban, iratok másolása közben vagy a szerzetesekkel együtt meditálva. Elhatározta, elengedi Mei-t. Beszél vele és feloldja fogadalma alól, akkor őt sem fenyegeti tovább az átok. Mikor a birtok határát megpillantotta, már nem voltak kétségei. Nevéhez méltóan, ősei szellemét magába fogadva, egyenes háttal lovagolt be a kapun.
Szolgák siettek elébe, látván a szépen felszerszámozott lovon érkező urat. Nevét tudakolták, valamint azt, hogy mi járatban van.
-Hong Zhijian vagyok, Mei kisasszony régi barátja és tisztelője. Szeretném tiszteletemet tenni, valamint áldásomat adni rá és leendő házasságára.
A szolgák bejelentették, majd kis idő múltán bekísérték a fogadóterembe. A pompásan berendezett szobában ült a család feje, az idősebb Wang Chan, mellette unokája, Wang Chang, a leendő vőlegény, arcán kíváncsisággal és a másik oldalán Mei, kinek arcán meglepetés és őszinte öröm tükröződött.
-Üdvözöllek Zhijian, megtisztelő számomra látogatásod. Hallottam rólad, és ismerem családod történetét. Tudok nemes célodról, hogy megtörd a családodat sújtó átkot. Fogadd hát mindehhez őszinte jókívánságaimat, mint amilyen tiszta szívvel fogadom én áldásodat unokám esküvőjére. - szólalt meg a tiszteletreméltó, ősz szakállú öreg.
-Üdvözöllek Wang Chan és téged is Wang Chang, valamint a jelen lévő többi családtagot is. Mei kisasszonyt jöttem feloldozni némasági fogadalma alól és arra kérni, engedjen utat szívében a boldogságnak. Szeretném átnyújtani eme díszes kardot nászajándékként és jelképként, elvágandó a múlt által ránk terhelt kötelékeket. - Zhijian elméjében az ide vezető úton éledt fel az emléke annak a mesének, amit megőrült nagyapja regélt el neki az egyik tisztább pillanatában arról a Go játszmáról, ami egy hölgy kegyeiért folyt. Ebben a játékban vesztették el a családi vagyont és ennek a játszmának a végén halt meg az ő nagyapjának a nagyapjának a testvére. A győztes ellenfél nem volt más, mint Wang Cheng, aki Wang Chan nagyapja. Ekkor értette meg, hogy az embert nem a sorsa, hanem annak elfogadása teszi tiszteletreméltóvá. Mei felé fordult és arra kérte, törje meg némasági fogadalmát és mondjon igent a leánykérésre. Ő pedig visszatér a kolostorba és buddhista szerzetesként az emberek elméjét mérgező félelmek, irigység, kapzsiság, féltékenység és a kevélység megtöréséért fog imádkozni, valamint a tiszta szívű szerelmesek boldogságáért, Buddha útját követve.
Mei ekkor kitörő örömmel szegte meg fogadalmát és hangosan mondott köszönetet Jiannak, földig hajolva, homlokával a padlót érintve. Mellkasát elengedte a szorító bilincs, amit azóta érzett, hogy megpillantotta Chang-et, hiszen első látásra beleszeretett. De mivel nem tudta elfeledni azokat a szerelmet valló szavakat, amiket Jiannak mondott azon a holdfényes éjszakán, mardosta belülről az önvád. Ezért fojtogatta bánat a torkát, melyet többet nem hagyott el szó, egészen a mai napig.
Zhijian, immáron megvilágosodott lélekkel boldogan kelt újra útra. Lemondásával valóban megtörte az átkot és önmaga lelkét is felemelte a sötétségből.
Az életének eme epizódjának lezárásaként elvitte a tekercset a kis szentélybe. A rég látott szerzetesek őszinte örömmel fogadták. Mikor elmesélte, mi célból látogatott haza és mik a további tervei, még ajánló levelet is írtak Zhijian beavatásához.
A Wang családtól kapott igen finom selymet a fogadósnak ajándékozta, visszaszolgáltatta a lovat és a díszes köntöst is. Wang Chan megígérte, hogy rendszeresen fog rizst és egyéb élelmet küldeni beteg édesapjának, valamint egy szolgálót is küld majd hozzá, hogy ápolja őt élete végéig. Az apa, aki a gondoskodástól jobban lett, beleszeretett az idősebb és alázatos szolganőbe. Boldogan élték le együtt hátralévő éveiket. Jian visszavásárolta a családi ereklyeként őrizgetett tálkát és élete végéig abból fogyasztotta szerény ebédjét, mely nem volt sem túl sok, sem túl kevés.
Beavatása után töretlen energiával gyakorolta a megvilágosodáshoz szükséges mantrákat. Minden erejét latba vetette, hogy a hozzá forduló kétségbeesett embereknek lelki támogatást nyújtson. Végül 40 éves korára elérte a meditációnak azt a legvégső, mély és tiszta formáját, amely csak minden ezer szerzetesből csak egynek adatik meg.
Halálát követően, mely állapoton a nyugalom és a megbékélés lótuszülés pózában esett át, testére ügyes kezű kézművesek alkottak selyemből, agyagból, aranyból és értékes lakkbevonatból - a porhüvelyét az enyészettől megóvó - Buddhát ábrázoló borítást. A szobornak később a Wang család egyik leszármazottja építtetett templomot, abban a kis faluban ahol az a kis szentély állt, amit Zhijian rendszeresen látogatott. A templomba főleg az ifjú szerelmesek látogattak el áldást kérni magukra és megnyugvást találni szívükben. De ahogy híre járt a szobor áldó hatásának, messzi földről is érkeztek bölcsességet és nyugalmat keresők, hogy a szilárd akaratú szerzetes földi maradványai előtt tiszteletüket tegyék. A falu így egyre gyarapodott, hála az odalátogatóknak, mígnem a lakókra a bőség időszaka köszöntött. Így törte meg az átkot az a kisfiú, kinek tiszta lelkéből jövő sugallatok a tanulás útjára, a lemondásra és végül a megvilágosodás állapotához vezérelték őt. Testét mai napig értékként őrizve, az előtte megállókat csodálatra késztetve hordozzák körbe a világon, jelképeként és bizonyítékaként annak, hogy a lélek képes önmagán felülemelkedni.
