Pető Zoltán | Ragnarökkr

hommage á Neil Gaiman

Ahogyan az emberek mondják: a világ még fiatal volt, és az idő még nem létezett - én azonban öregebb voltam a világnál és az időnél, öregebb az embereknél is. Hatalmas voltam, s egyedüli királyként uralkodtam középső világ népein. Azonban fél szememet adtam a tudásért mikor a bölcsesség kútjába pillantottam - s megláttam a sorsomat.

Mikor a felső világból először leszálltam az emberek közé, csak kacagtam nevetséges játékaikon. A termékenység ünnepén, a betakarítást követő áldozatokon, azon, ahogyan a démonokat és az alsóbbrendű szellemeket próbálják kiengesztelni terménnyel és agyagfigurákkal, borral és füsttel. Szánalmas kis sárkunyhóikban aludtam, amikor esett a hó és egy évig nem látták a napot, a tüzüknél melegedtem a kunyhók nyirkos homályában. Feleségeikkel háltam és gyermekeket nemzettem, vadásztam és földet műveltem, együtt vándoroltam velük tavasszal, amikor a jég elolvadt és zöld fű tengere borította el a pusztákat. Azután a papjuk lettem, még később pedig a királyuk. De miután már sokszor meghaltam és újjászülettem a középső világban, eluntam ezeket a kezdetleges játékokat és valódi mivoltomban megnyilvánultam.

Azok az ostoba, csúszómászó szellemek és démonok, akiket tiszteltek - a nevüket már ha akarnám se tudnám felidézni - férgekként takarodtak el az utamból, s menekültek le, egészen az alsó világba. A föld megremegett, és új teremtés vette kezdetét, amelynek az ura én voltam egyedül, a Leghatalmasabb Isten. Miután egyedül maradtam, teremteni kezdtem. Minden isten belőlem származott és minden isten; Thor, Loki, Tyr és Heimdall – akiket az emberek gyermekeimnek neveztek - én magam voltam.

Miután magamat megsokszoroztam, megismertettem az emberek legérdemesebb harcosaival, hogyan kell a föld gyomrából kibányászott ércből fegyvert kovácsolni, királyaikkal az acélt és a mágiát, hogy csatába vezethessék harcosaikat az én dicsőségemre. Átadtam papjaiknak a rúna tudományát, hogy megismerhessék az akaratomat. Eltöröltem a termény és füstáldozatot és bevezettem a véres emberáldozatot. Az akasztófák tövében jártam, s a halottak számomra élők voltak és az élők halottak. Mindenhol megjelentem, ahol frissen ütött sebből vér fröccsent, és gyakran részeg lettem a sok vértől, amelyet megittam. Ilyenkor ragyogtam belülről, feketén, mint az éjféli nap, s én voltam a pusztító, aki bekebelezi magába a teremtést. Emlékszem, hogyan csorgott a fekete vér a páncélomon, hogy a szakállam egész vörös volt s hogy nyilak fúródtak a torkomba. Ilyenkor táncot jártam és minél többet és többet öltem, annál részegebb lettem, és annál jobban őrjöngtem. Bezúztam a koponyákat, karok és lábak repültek el mellettem, nyelveket téptem le, szemeket toltam ki, torkokat haraptam át. Mindegy volt, ki győzött, hiszen a viszályt én támasztottam, és mindig csak én lehettem az igazi győztes.

Akik kegyetlennek tartottak és ellenem prédikáltak, valójában szánni valóan ostobák voltak – hiszen nem tudták, hogy kegyetlenség nélkül mit sem ér az irgalom, erőszak nélkül nincsen értéke a békének sem. Azt hitték, hogy a halál az élet ellenpólusa, és ők minél hosszabb életet akartak a középső világban. Úgy hitték, hogy a jó és a rossz szemben állnak egymással, sőt, egymástól független létezést tulajdonítottak e fogalmaknak. Azt hitték, hogy szüntelen halál, borzalom, pusztítás nélkül, betegség nélkül lehetséges élet, szépség, növekedés, boldogság, és egészség. Hogy a kettő nem mindig egy végső soron, hanem az egy az ami szüli a kettőt. Azt hitték, hogy én és Loki ellenségek vagyunk, és hogy Loki az elpusztításomra tör. Nem tudták, hogy én és Loki egyek vagyunk.

Ismertem minden gondolatukat. Amikor nem harcoltam, palotámban lakomáztam a Hősökkel, akik a csatában haltak meg, és megdicsőülve Istenek lettek. Hallgattam a hollókat, akik elmondták nekem, mit gondolnak a halandók a középső világban, minden gondolatukat, minden tervüket ismertem. Éreztem, ahogyan reszketnek, ahogyan féltik az életüket a halálos csapásra várva, és ilyenkor kacagtam, teli tüdőből, úgy, hogy a palotám falai megreszkettek belé, és a harcosok felemelték vérrel telt kupáikat, amit a halottak koponyáiból faragtak lányaim, a Valkűrök, és a Hősök éltettek engem, a Teremtés és a Pusztítás urát. Tudtam mindent, hiszen halottakkal voltam körülvéve, - s a halottak mindig bölcsebbek az élőknél. Tudtam, azt is, hogy el fog jönni Ő, aki letaszít engem a trónról.

Személyesen sohasem találkoztunk. Én és hasonmás-testvéreim megborzongtunk, mikor hírét vettük a születésének. Azt mondják Ő is a felső világból jött, s élt a középső világban, majd leszállt az alsó világba. Azt mondják Ő is tudta, - nincsen különbség élet és halál között. Megölték, de a sírja üres volt. Magam is csak az üres sírt láttam és az elfordított követ, amely a szikla bejáratánál feküdt félrelökve. Amikor belenéztem a bölcsesség kútjába, akkor láttam mindezt, és fél szemem kiégett attól a fénytől, amely a sírból áradt. Ő azt tanította – légy irgalmas, és ha megtámadnak, ne védekezz. Ez a métely lassan megfertőzte a világomat. Képmutató volt, én tudom - mert birtokolta mindazt az ismeretet amit én, de ő nálam is hatalmasabb akart lenni. Én erős voltam, számtalan harcos lélek ura, egyetlen gondolatomra vasba öltözött seregek mozdultak, de Ő még rajtam is túltett, mert az Ő ereje a szelídség volt. És az emberek nem értettek semmit abból, amit mondott, de érezték a hatalmát, azt a hatalmat, amitől mi is megborzongtunk ott az Asgardban. Leghűbb követőim, a harcos királyok sorra borultak térdre Előtte, s a lányaim már egyre kevesebb hőst kísértek véres lakomára. A középső világ nem lett békésebb, de az emberek egyre kevésbé hittek már a háború megváltó erejében, abban, hogy a bátorság Istenné teheti őket – hogy Istenülhetnek a vér által. Abban kezdtek hinni, hogy ez a hatalom, amely Belőle sugárzik erősebb, mint az a hatalom, amely az összetörő csontok zajában, amely a halálhörgésben és az én kacajomban visszhangzik. Egy napon aztán, csendesen eltávoztam a palotámból. Testvéreim és lányaim önként vetettek véget életüknek, és én néztem, hogyan lángol az Asgard. Csak a hollók követtek.

Nevetnem kell, amikor arra gondolok, hogy minek állítottak be engem az új tanok féreg-szolgái. Azt mondták én vagyok az alsó világ fejedelme, aki a pusztában megkísértette Őt. Uppsalát lerombolták és az áldozati köveket bemocskolták tömjénnel és valamiféle vízzel, amelynek mágikus hatást tulajdonítottak, amelyről azt hitték elkergeti az „ördögöt.” Sosem fogják megérteni, hogy Gonosz sohasem létezett, mert ők azt akarják, örökké nappal legyen, addig, amíg ki nem ég a szemük a világosságtól, ahogy nekem kiégett, amikor a kútba tekintettem, és megláttam az Ő nyomát.

A templomukban csodálkoztam, micsoda bálványt csináltak Belőle, és láttam az ördög ábrázolását is. Az egész olyan szánalmasnak tetszett, hogy nevetnem kellett és gúnyolódnom, ismeretlen és érthetetlen szertartásaik közepette. Aznap éppen egy öregasszony képét öltöttem magamra. Még akkor sem hagytam abba a kacagást, mikor a máglyára vittek és éreztem sülő húsom szagát, élveztem látni a megdöbbenést az arcukon, ahogyan a keresztet hányták magukra, míg csak hamuvá nem perzselődtem.

Persze, egyébként elvonultan éltem, egészen északon, egy barlangban, amely egy fjord sziklafalába mélyedt. Olyan voltam, mint a nap, amely hosszan rejtőzködik a sarkvidéki éjszakában. A Hősök már mind megöregedtek és meghaltak, - csak én voltam még mindig itt – az istenük. Én azonban tudtam, hogy így lesz, mert mindenről tudomást szereztem, mikor a bölcsesség kútjába pillantottam.

Tavasz idején lementem a völgybe és a parasztokkal beszélgettem, a termésről, jó vagy rossz időkről, hogy mennyi halat fogtak. Igen, tudták, hogy ki vagyok, felismertek fél szememről és a két hollóról, amelyeknek szemével láttam, s akik mindenhová követtek. Ott voltam mindenhol, ahol a parasztok ekéje elesett hősök csontjait forgatta ki a földből. Amikor a falvakat jártam, az emberek rendelkezésemre bocsátották az asszonyaikat, s volt, aki titokban nekem áldozta elsőszülöttjét. Egy menyegzőn a vizet vérré változtattam, hogy Őt kigúnyoljam. Aztán – a következő ezer évben – egyre ritkábban látogattam az emberek közé. Nem akartam látni, mi lett belőlük. A középső világ már egyre kevésbé érdekelt – ugyan a hollóim szemén keresztül mindent láttam és mindenről tudomást szereztem, semmi sem keltette fel igazán az érdeklődésemet.

Egészen addig, míg nem találkoztam vele. Hajóval érkezett, a világ másik végéből. Az arca olyan volt, mint egy hősnek – ha szerencsésebb korba születik talán magam mellé emeltem volna az Asgardba. Szőrcsuhában volt, mezítláb, csak a szeme lángolt. Egyetlen pillantásommal kiolvastam belőle életének egész történetét. Spanyol nemes volt, és tudtam, hogy a szíriai sivatagban harminc évig élt csalánlevélen és rovarokon, a ciliciumot még mindig a dereka körül hordta. Az amazóniai őserdőben négy törzset térített meg az Ő hitére. Azt beszélik róla, megkapta a stigmákat. Emberi mértékkel már nagyon idős lehetett, mégis úgy tartotta magát, mint egy harcos.

Éppen akkor talált rám, mikor a jeges folyóparton rőzsét gyűjtöttem. Azonnal felismert fél szememről, és a vállamon ülő hollóról. Csupán ennyit mondott nekem:

- Isten meghalt.

Hosszú idő óta először kacagtam úgy, ahogyan király koromban. Úgy kacagtam, hogy a halottak megborzongtak a sírjaikban, és a régi fegyverekről, melyek eltemetve feküdtek a föld mélyében lepergett a rozsda. Mert láttam, tudtam ezt is előre.

A következő évben a világ újra lángba borult.