Pilinszky János

A tengerpartra kifekszik a tenger,
a világ végén pihen a szerelmem,
mint távoli nap vakít a szívem,
árnyéka vagyunk valamennyien.

(Pilinszky: A tengerpartra)

„Ha megkérdeznék, mi is az én költői nyelvem, igazság szerint azt kellene válaszolnom: valamiféle nyelvnélküliség, valamiféle nyelvi szegénység. Az anyanyelvet édesanyám szerencsétlenül járt, beteg nővérétől tanultam, aki alig jutott túl a gyermeki dadogáson. Ez nem sok. Persze a világ hozzátett ezt-azt, teljesen találomra, véletlenszerűen, nagyon különböző műhelyekből. Ezt kaptam. S mivel az anyanyelvben épp az a szép, hogy kapjuk, nem is akarunk hozzátenni semmit. Ezt sérelmesnek éreznénk. Olyan lenne, mint szépíteni a származásunkat. Viszont a művészetben az ilyen szegény nyelv is - ezt a szegények büszkeségével kell, hogy mondjam - megváltódhat. A művészetben a süketek hallanak, a vakok látnak, a bénák járnak, minden fogyatékosság teremtő és magasrendű erővé válhat.” (interjúrészlet 1969-ből)

Pilinszky János 1921.nov.25-én született értelmiségi családban Budapesten. A piarista gimnáziumban érettségizett; jogot, majd m. irodalmat és művészettörténetet hallgatott, de egyetemi tanulmányait nem fejezte be. Első verseit 1938 végén a Napkelet, az Élet és a Vigilia közölte - ezeket később nem vette fel kötetbe. Nevét joggal sorolják ugyan az Újhold köréhez, de hasonló erős szellemi és érzelmi kötődések fűzték más csoportosulásokhoz is, így a Vigilia és a Válasz köréhez. Első kötetét a Trapéz és korlátot a Szent István Társulat adta ki, e vékony kötettel nyerte el 1947-ben a Baumgarten-díjat. Pilinszky első korszakát, a Trapéz és korlát-ban írt verseit az egzisztencializmussal rokon világkép jellemzi. A „tanúk nélkül dolgozó pokol” megszólaltatói; magányosságra ítélt és kárhoztatott lélek szólal meg bennük, akit a szenvedés nem válthat meg; bűntelenül is bűnös, akinek a bűnhődése is céltalan. Még a szerelem is „kegyetlen néma torna”, kettős magány, közös elítéltség. Eszmevilágával, költői módszereivel mégsem sorolható egyértelműen a meglevő ismertebb stílusirányzatok követői közé. „Első versei méltán keltettek feltűnést - írta róla Sőtér István -, mivel fölényes és mégis természetes könnyedséggel olyan nehéz és bonyolult feladatokat oldottak meg, aminőkre érett költők is csak verejtékező gyakorlatok, keserves megújulások, veszélyek szerzette tapasztalatok után mernek vállalkozni.”

A magyar költészetben Füst Milán „kozmikus szomorúsága” és a „világhiánytól” szenvedő József Attila áll Pilinszkyhez legközelebb. 1949-től nem publikálhatott, az irodalmi élet perifériájára szorult. Ekkoriban verses meséket írt; a meséket tartalmazó kötetével lépett a kényszerű hallgatás után először a nyilvánosság elé.(Aranymadár, 1957) A világháború utáni m. líra egyik legnagyobb teljesítménye a Harmadnapon (1959) c. kötet. Eredetileg ez a Senkiföldjén címet viselte, de kénytelen volt megváltoztatni, mert megjelenését ehhez kötötték. Szemében a költészet tetőpontja a Szent Ágoston-i soliloqium: a lélek magányos beszélgetése Istennel. „Költő vagyok és katolikus” - mondta magáról, elhárítva a katolikus költő címkéjét. Rembrandtban, Hölderlinben, Emily Bronteban, Van Goghban s mindenekelőtt Dosztojevszkijben és József Attilában ismerte fel a szellemi rokonságot. A hatvanas évek végén eljutott az elnémulás küszöbére, a Nagyvárosi ikonokkal lezárult nagy periódusa. a Szálkák versei lávaömlésszerűen születtek, saját vallomása szerint két vagy három hét alatt írta meg őket, míg az egész előző életmű több mint húsz esztendő termése (verseinek egyik első értő olvasója nővére, Erika volt, akinek öngyilkossága jóvátehetetlen űrt hagyott a költőben, s talán szerepet játszott abban, hogy nem írt több verset). Legnagyobb költeményei - mint a Harbach (1944), a Mire megjössz (1948), a Négysoros (1956) és az egész pályaszakasz szintézisét nyújtó Apokrif (1956) - apokaliptikus látomások, amelyekben az idő megállt, örökös jelenné lett a múlt. Míg az ötvenes években viszonylag szűk körben ismerték, a hetvenes években már általános elismerés övezte - 1971-ben József Attila-díjat kapott-; ám a feléje forduló figyelem részben megzavarta, fokozta szorongásait. Önéletrajzaim címmel „vertikális regényt” készült írni, ennek egyik fejezetéből filmet rendezett volna, Kocsis Zoltán társaságában operát akar írni. E terveiből semmit sem tudott megvalósítani, alig egy hónappal az Ingrid Ficheux-vel kötött házassága után elhunyt. Viszonylag csekély terjedelmű életműve minden bizonnyal az utóbbi fél évszázad egyik legérvényesebb, legmaradandóbb magyar művészi teljesítménye.