A tündérek asszonya
Napok óta rémálmok gyötörtek, izzadságban fürödve ébredtem, s nyomasztott minden és mindenki. Próbáltam felidézni, hol jártam az Éj országában, de nem nagyon ment, hiába erőltettem. Így hát hagytam, hadd sodorjon magával a nappal. Ahogy kinyitottam a szobám ablakát, szinte lándzsaként repültek felém a nap sugarai - lüktetett a tavasz. A kastély kertjében már serényen dolgoztak apám kertészei. Épp kezdtem elfelejteni, milyen rosszul aludtam - ismét -, de aztán eszembe jutott, hogy ma vendégek jönnek, anyám unokatestvérei távoli földről. Már előre fortyogtam magamban, hogy fel kell vennem az illedelmes, jó kislány maszkot, akinek nincs véleménye, csak bólogat. Kopogtattak az ajtón - a szobalány hozta a ruháimat, s utána anyám is megjelent, nagyon be volt sózva. Szegény lányra is rárivallt, mert sokáig kínlódott a fűzőmmel - ő maga vette kezelésbe az ügyet -, s majdnem kiszorította belőlem a szuszt is. Közben próbált oktatgatni, hogy viselkedjek, s fogjam vissza magam, mert előkelő család jön hozzánk. Kérdeztem, mikor várható az érkezésük, hogy tudjam, hány óra körül kell nyomtalanul eltűnnöm - imádtam ezzel bosszantani anyámat.
Dél körül lódobogást, s a hintók zaját hallottam. Nagy levegőt vettem, s elindultam, hogy szembenézzek a szörnyű, unalmas délutánnal. Amikor kiértem az udvarra, apám, anyám, s a szolgák vigyázban álltak, s várták a közeledő rokonokat. Megálltak a kocsik, kinyitották az ajtajukat, s fintorogva szállt ki belőle egy idős úr, majd a kényes felesége. Körbenézett, s a cipőjét vizslatta, nem lett-e poros. Gondolom, a vörös szőnyeget hiányolta… A formaságokon való túljutás is örökkévalóságnak tűnt, s még csak ezután következett az ebéd. Csillogott-villogott az asztalon a porcelán, s a szolgák egymás után hordták be a finomabbnál finomabb fogásokat - kitettek magukért a szüleim. Legszívesebben elszöktem volna, folyton elbóbiskoltam. Anyám néha megbökött az asztal alatt, s akkor föleszméltem egy kicsit.
Késő délután volt, végre kiszabadulhattam a levegőre, mert a vendégek visszavonultak, hogy kipihenjék az út fáradalmait. A kertben sétálgattam, szerettem a fák között bolyongani. Enyhe szellő mozgatta a leveleket, a fűszálakat, s a madarak is önfeledten csicseregtek. Nem bírtam megállni, hogy le ne heveredjek a fűbe, s ne ringassam gondolataimat ebben az idillben. Amint lehunytam a szemeimet, léptek zaját hallottam. A rekedtes hangról felismertem „finnyás” urat és hitvesét. Leültek egy közeli padra - nem vették észre, hogy ott vagyok. Nem akartam tudomást venni róluk, csak visszazuhanni a kábulatba. De valami megütötte a fülemet - az apám neve. Elkezdtem figyelni, hallgatóztam.
Visszarántottak a valóságba a vénember szavai. Undorító tervüket szövögették: bérgyilkost fogadtak, hogy megöljék az apámat. Ha meghal, a most kötendő üzletük egyedüli nyertese ő lesz, mert a szerződést is meghamisították. Anyámmal semmit sem kapnánk, mivel nem ismerjük a részleteket - ezért maradhatunk életben. Pár pillanat kellett, mire felfogtam a hallottakat, de nem mozdulhattam, mert észrevettek volna. Elöntött a harag és a gyűlölet, ha lett volna nálam egy tőr, elintéztem volna ezt a két szörnyeteget! Apám tanítgatott titokban, hogy anyám ne tudja meg, milyen jól forgatom a fegyvereket. Végighallgattam mocskos kis tervük minden apró részletét: a vén feleség milyen ürüggyel foglalja majd le anyámat, a „megbízó” hogy vezeti a merénylő kezére apámat. Végre elmentek! Felálltam, s dühtől részegen rohantam vissza a kastélyba.
Árkon-bokron keresztül, a rövidebb úton, miközben őrülten szaladtam, furcsa, nyüszítő hangot hallottam. Megálltam. A hang erősödött, s szomorú, gyászos zokogássá változott. Elindultam abba az irányba, ahonnan hallani véltem. Egy vadrózsabokor állta el az utam, de nem tántorított el, átkínlódtam rajta magam. Kicsit szétszaggatta a ruhámat, s a karomat is felsértették a tüskék. Amikor átértem, földbe gyökerezett a lábam. Az egyik fa tövében, hatalmas kövön ült egy asszony. A hosszú haját fésülte az ujjaival, s fekete ruhájának alja a földön gomolygó ködbe veszett. Ő sírt - véres könnyeket. Csak álltam, nem bírtam mozdulni, megmerevedtek a tagjaim, s a hátamon futkosott a hideg. Amikor rám nézett, meghűlt bennem a vér. Úgy láttam, szóra nyitja ajkait, de szavak helyett gyötrelmes, túlvilági sikoly szakadt ki a torkán. Megrezzentem, sarkon fordultam, s a rózsabokron ismét átvágva futottam - csak el onnan. Még mindig hallottam a sikolyt, ami vérfagyasztó vonításba ment át.
Amikor a kastélyba értem „viharverten”, anyám éppen a virágokat rendezgette a vázában. Alig tudtam beszélni, nem nagyon sikerült formálnom a szavakat, mindent el akartam hadarni egyszerre. A történetem végére érve anyám arcára kiült a rémület. Ilyennek még sosem láttam. Eszelősen járkált, s csak azt ismételgette, hogy „banshee, banshee”. Ismerős volt a szó, hallottam már régebben, talán nagyanyám szájából. Kislánykoromban sokat mesélt különös dolgokról. Próbáltam rávenni anyámat, hogy beszéljen végre, de nem is figyelt rám. Rákiáltottam idegességemben, s ekkor kitisztult a tudata, és magához szorított - reszketett a félelemtől. Végre megeredt a nyelve, s elmondta, hogy „kivel” találkoztam az erdőben. A banshee-vel, a „tündérek asszonyával”, aki megjelenik a nemesi családoknál, ha valaki meg fog halni. Gyászénekét soha nem hallja az, akit hív az árnyékvilág. Jön, hogy elsirassa a távozó lelket. Már emlékszem, erre a vonyításra riadtam fel az utóbbi reggeleken, őt hallottam álmomban - vagy talán nem is álom volt… Mindketten tudtuk, apám miatt jött, az ő halálára figyelmeztet. Egyszerre ugrottunk fel, s lélekszakadva rohantunk lefelé a lépcsőn, hogy megkeressük, és megmentsük. Út közben magamhoz vettem egy tőrt, s amikor kirobbantunk az udvarra, majdnem összeütköztünk apámmal. A nyakába omlottunk, s ő értetlenül nézett ránk, de gondterhelt arcán láttuk, hogy baj van.
Már sötét volt odakinn, a parkban sétáltak a kuzinnal, amikor egy haramia előugrott az egyik bokorból, s hátba szúrta „finnyás” urat, apámat pedig leütötte - gondolom, így volt megbeszélve, hogy ne legyen feltűnő a dolog -, majd eltűnt a fák között.
Elmeséltük apámnak, hogy őt akarták megölni, s a banshee-vel való találkozásomat is. A vénasszonyt átadtuk a törvényszéknek, s próbáltuk megemészteni a történteket.
Forró fürdőt vettem, bekötözték a sebeimet, s lefeküdtem az ágyamba. Sokáig még nem oltottam el a gyertyákat, csak a kísértetasszonyra tudtam gondolni, de nem volt bennem félelem, vagy rossz érzés. Vajon miért engem szemelt ki? Miért költözött bele az álmaimba? Azt hiszem, sosem fogok választ kapni ezekre a kérdésekre…
Nemsoká találkozunk...
Körülöttem fáklyák lobogtak. Az emberek nagyon lassan mozogtak, a zsivajt is alig hallottam. Néztem őket, ahogy mutogattak rám és egymásnak meséltek képtelen dolgokat erről a "démonról". A nőről, aki éjszaka férfiakat csábít el és kiszívja a vérüket. A nőről, a vámpírról, aki én vagyok. Egyre nagyobb lett a tömeg, gyülekezett a pórnép a kivégzésemre.
Éreztem, nemsokára pirkad, s akkor végre jön a megváltás. Túl gyenge voltam ahhoz, hogy széttépjem a láncokat, melyekkel körbetekerték a testemet és hozzákötöztek az oszlophoz. Nem is volt kedvem megpróbálni, már nem érdekelt, mi történik.
Ködös tekintetemmel egy hintót pillantottam meg a távolban. Hirtelen felélénkültek érzékeim és tudtam, Te is a kocsiban ülsz. A lovak megálltak, s kinyílt a hintó ajtaja. Kiszállt az apád, majd a pap. Mindenki levette kalapját a nagy földesúr előtt. Rám nézett és köpött egyet. Kezdett eluralkodni rajtam a düh és erőm is visszatérni látszott. Végül a Te alakod sejlett fel a kocsi ajtajában. Lehajtott fejjel követted útitársaidat. Nem mertél a szemembe nézni. A pap félve megállt előttem, remegve tartotta a kezében a keresztet, s szorította a Szent Bibliát. Elkezdett imádkozni - bár semmit nem ért vele, látta is a keresztet a nyakamban, amit Tőled kaptam.
- Atyám, mindenkit így büntet az Istened azért, ha szeret valakit, akit nem kellene? Valaha én is emberi lény voltam, de a lelkemet nem vették el. Az éjszaka gyermekei is tudnak szeretni…
Nem válaszolt az atya, hisz nem szólhatott, ha élni akart. Befejezte az imát és átadta helyét a hóhérnak.
Végre fölnéztél és egybefúródott a tekintetünk. Éreztem, milyen hevesen ver a szíved, láttam, ahogy könnybe lábadt a szemed, a gyomrod összeszorult, s az ájulás környékezett.
A hóhér bőrbe tekert kínzóeszközeit kiterítette elém és eszelősen vigyorgott. Rothadó fogainak bűze megcsapott. Egy karóval hadonászott a szívem felé. A tömeg hullámzott, vadul üvöltöztek. Tetszett nekik a "műsor"! Az apád elégedett arca és a tehetetlenséged csak fokozta haragomat. Örült a kegyetlen földesúr, hogy ezzel a nyilvános kivégzéssel kedvezhet a népnek, s addig is elfeledkeznek éhes gyermekeikről, a kemény adókról és a lázadás gondolatáról. Te nem szóltál semmit soha. "Én halandó kedvesem, Te is halott vagy!"
A hóhér közel hajolt hozzám, s a fülembe súgta: "Nemsoká megsülsz!" Felé kaptam a fejemmel és rémülten ugrott vissza, amikor meglátta hegyes szemfogaimat.
- A te véredre, nyomorult, még akkor sem fanyalodnék, ha az összes vadállat elpusztulna, amiknek a nedveit szívom!
Tovább vagdalkozott a levegőben a karóval, majd elkezdett keresgélni "szerszámai" között. Előhúzott egy fogót. Két segítője odaugrott hozzám, lefogták a fejemet és szétfeszítették a számat. A szemfogaim addigra már visszahúzódtak. Ezt látva, kínzóm elrohant a hintóhoz és a kardjával levágta az egyik lovat, a kiömlő vérét pedig egy faedényben felfogta. Tudta a semmirekellő, hogy rég nem ittam, és ösztöneimnek nem tudok ellenállni. Odahozta az edényt és az orrom alá nyomta. Elborult az agyam a szagtól, annyira kívántam! Most könnyű dolguk volt az állkapcsommal, pár pillanatig csak a tálka létezett számomra, s a tartalma. A hóhér elhajította, s immár kivillantak szemfogaim. A fogóval elkezdte rángatni, majd kitépte mindkettőt. Iszonyúan fájt, s a vér már a nyakamon folyt lefelé. Az emberek eufórikus hangulatban voltak.
Mozdulatlanul álltál és még most sem szóltál semmit. Ez jobban fájt, mint a sebeim! Beletörődtem sorsomba, és vártam az első napsugarakat. Már el is felejtettem, milyen gyönyörű a hajnal! A hegy mögül hirtelen vakító fény tört elő. Néztem a szemeidbe, s a fehérségbe – nemsoká találkozunk…
Piros temetés
A bokrok alatt rejtőztem. Az éj sötét takarója egy ideig biztonságos lepelként rejtett el az emberek elől. Világosan él bennem az emlék, s anyám szavai ma is visszhangoznak a fejemben. Szigorúan megtiltotta, hogy utána menjek a temetőbe.
Még hallom az ág reccsenését, majd érzem az erős marok szorítását a karomon, és az a lány, aki a koporsóban feküdt… Az arca hófehér volt, de bőrének tiszta szépségét sebes hólyagok foltjai csúfították el. Fekete ruhájának csipkéje előkelővé tette a lélektelen testet.
Kiabáltak körülöttem, de én csak bámultam a fiatal nőt, nem tudtam róla levenni a tekintetemet. Anyám a többiekkel hadakozott miattam, akkor még nem értettem, miért…
Hazaindultunk, de még egyszer visszanéztem. Piros kendőt terítettek a halovány arcra, s örökre eltemették őt, és átadták az enyészetnek.
Mindig visszatér ez a rémkép, mely talán jövőmet akarta láttatni velem… Húsz év telt el azóta, és rá kellett jönnöm, hogy mindig a sötétség jegyese voltam. A menedéket nyújtó éjszaka minden gyermeke hű barátom lett, és jobban tudtam tájékozódni az árnyak világában, mint bárki más a faluban.
Anyám egy eső áztatta tavaszi napon halt meg, mert nem bírta elviselni a fájdalmat, hogy a lánya „más”, mint a többiek. Az embereket oly éltető napfény égető sebeket szaggatott a bőrömön, és szemem világát is majdnem elvette. Nem mehettem ki játszani a gyerekekkel, és a szomszédok féltették is csemetéiket a „boszorkány fajzattól”, mert így neveztek.
Amikor egyedül maradtam, elkergettek a háztól, és napokig bolyongtam az erdőben étlen-szomjan. Anyóka segített rajtam, s magával vitt a rengeteg mélyére. Már akkor is öreg volt, amikor megtalált, és hazacipelt a házába, hogy gondoskodjon rólam, de az idő mintha mit sem fogott volna arcának, termetének szelíd erején.
Ő tudta, miért vagyok… más. Azt mondta, nem mehetek többé az emberek közé, mert megölnének. Félnek tőlem. Azt hiszik, a sátán mennyasszonya jött fel a pokol legmélyéről, aki nem állhatja a napfényt, mert elpusztítja szépségét. Ennek megtorlására vérrel áztatott éjjeleken áll bosszút a „fény lakóin”. Ehhez hasonló történetekkel rémisztgették egymást a tudatlanok, és élték mindennapjaikat a romlatlanság álarca alatt.
Azzal a sorssal születtem, hogy testi betegségem áldozata legyek? Nem tudtam beletörődni, én is olyan akartam lenni, mint a többiek. Nem bántottam senkit! Miért hittek mégis vámpírnak, akinek vérre van szüksége, és ellenük tör?
Anyóka néha titokban elment a faluba a jó ismerőseihez, hogy beszerezze erdei életünk nélkülözhetetlen kellékeit – sót, cukrot, lisztet, fűszereket és ruhákat hozott. Amikor hazajött, leültettem a székre, s nem hagytam békén, míg töviről-hegyire el nem mesélt mindent, amit látott és hallott. Egyszer rémülten tért vissza. A főtéren hatalmas máglyarakást emeltek: ott égették meg a boszorkányokat. Az elöljáró emberei házról-házra jártak, és kikérdeztek mindenkit, nem ismernek-e kétes hírű személyeket, akik bűnös, túlvilági üzelmeket folytatnak. Hajtóvadászat indult egy nem létező ellenség ellen, s olykor a természet erejét is fekete mágiának vélték.
Meghúztuk magunkat az erdőben, csak néha hozott el a szél egy-egy távoli sikolyt a falu felől. Az én öreg anyókám csak engem féltett, napról napra idegesebb lett. Egyik éjszaka, amikor visszatértem a rőzsegyűjtésből, a tűz előtt ült, és csendesen potyogtak a könnyei. Egy fekete csipke zsebkendőt szorongatott. Megrezzent, amikor észlelte érkezésemet.
Halkan beszélt, a hangja néha elcsuklott. A lányáé volt a keszkenő. Az üde szépség bőrére a perzselő nap rányomta bélyegét, s miután kiderült az enyémhez hasonló betegsége, a vőlegénye elhagyta, és ijedtségében beárulta a papoknak, akik titokban megölették. Fekete csipke ruhában temették el. Az arcára piros kendőt tettek, mert azt hitték, hogy vámpír, s a vért idéző színnel biztosították bűnös lelkének a megnyugvást, majd átdöfték a szívét, hogy testét a földhöz szegezzék.
A gyönyörű hófehér arcú lány, akit kiskoromban láttam a temetőben, tényleg mennyasszony volt, de nem az ördögé… Anyóka nem szólt ezután, lefeküdt aludni, de a csipkét erősen szorította vékony, csontos ujjaival.
A düh, mely bennem tombolt, az egész világot egy utálatos bábszínházzá változtatta a lelkemben. Ezt nem hagyhatom! Nem vagyunk a másvilágról szalajtott démonok! Az ártatlan áldozatokat sorra ölő inkvizítorokat meg kell állítani…
Anyókát néztem. Békésen aludt. Némán búcsúzkodtam. Felvettem a legszebb ruhámat: a fekete csipkéset. Megfésültem a hajamat, melynek hamu szőke színe még jobban sápadttá tette az arcomat.
Kiléptem a kis ház ajtaján. Lámpás sem kellett, mert telihold volt, s így világosan láttam utamat. Nem gondoltam semmire, üres voltam már régen legbelül. A lábaim mintha maguktól tudták volna, hová kell tartaniuk.
A templom előtt álltam. Kisvártatva bekopogtam a hatalmas ajtón, és lenyomtam a kilincset. Egy pap sietett elém, akivel hidegen közöltem, hogy az inkvizítort keresem. A szolga visszakozott, ily késői órán, de végül sikerült meggyőznöm. A szentség álarcát viselő kegyetlen úrhoz kísért.
Ahogyan beléptem az ajtón, álmosan tekintett rám az egyház hűséges szolgája, és sürgetett, mondjam, mit akarok, kit szeretnék beárulni… Nem szóltam semmit, csak álltam ott hűvös szívvel, mely hirtelen lángra lobbant a gyűlölettől. Szemeim oly élesen szúrták keresztül az övét, mint a tőr, melyet szívébe mártottam. Gyorsan kilehelte lelkét, s lám, az angyalok nem álltak bosszút a bűnös álnokért.
Senki sem tudta, mit tettem. Észrevétlenül hagytam el az épületet. A falu mély álomban szendergett, egyetlen gyertya sem világított a házakban. Az üres utcán sétáltam, és hamarosan a főtérre értem, ahol a máglyarakás magasodott előttem. Leültem a tövében, és élveztem, amint a holdvilág simogatta az arcomat. Vártam a hajnalt, mely elhozza a megváltást, s kiszabadulhatok testem börtönéből…
A pillanat
A hajnal pírja átderengett a nehéz függönyök közötti réseken. Nem jól húzta össze az az átkozott szolgáló! Erzsébet csak feküdt az ágyban, és nézte az egyre megnyúló fénycsóvákat a szobában. Egy újabb nap. Egyedül. Oldalra fordult, s beletemette fejét Ferenc párnájába, mely hosszú hónapok óta hevert kihűlve. Hideg volt a nászi ágy, és levél sem érkezett már hetek óta a harcmezőről.
A csejtei vár termei hangosak voltak a gyerekzsivajtól, dadák és szolgálólányok hadai tüsténkedtek az Úr és az Úrnő utódai körül. Erzsébet mégis magányos volt, hiányzott a vele egyenrangúak társasága. Látogató sem érkezett már régóta. A könyveket unta, az erős koncentrálástól hasogatott a feje. Gyengeségét nem láthatták meg, nem engedhette meg magának, hogy ez a primitív szolgasereg pusmogjon róla.
Nádasdy Ferenc felesége, gyermekeinek anyja, fél országnyi földbirtok Úrnője büszkén viselte sorsát, mely hatalmas súlyként nehezedett a vállára. Erős Asszony hírében állt, s a tudatlan parasztlányok versengtek azért, hogy a várba mehessenek szolgálni.
Báthory Erzsébet a tükör előtt ült. Derékig érő, sötét haja a hátára omlott. Fáradtság tükröződött a szemeiben, s az apró ráncok barázdái mintha napról-napra egyre csak mélyültek volna. A legszebb nő széles e vidéken! Miért nem érzi ezt most? Mi történik? Miért hasít már megint az éles fájdalom a fejébe? Ilonáért kiáltott, aki már az ajtóban várakozó leányokkal együtt belépett a helyiségbe. Felöltöztették, megfésülték, ékes kontyot készítettek gyönyörű hajából. Még ekkor sem volt nyugodt. A páni félelem járta át minden porcikáját. Nem értette az okát. Hogy elterelje figyelmét, elindult a várban, hogy ellenőrizze a munkát.
Mariska két napja került az Úrnőhöz szolgálni. Az otthoniakra gondolt, az anyjára, aki büszke volt lányára, hogy bekerült a cselédek közé. A konyhában dagasztotta a tésztát a kenyérhez, miközben elmélázott azon a fiún, akivel együtt kerültek a várba. Szép szál legény volt, egyszer rá is nézett. Hirtelen kiabálás ütötte meg Mariska fülét. Eszeveszetten tépte fel az ajtót Margit, a szakácsnő, hogy szorgoskodjanak, mert az Úrnő ellenőrzést tart. Mindenki megkétszerezte erejét, gyorsabban kopasztották a tyúkokat, szelték a disznóhúst, kavargatták a kondérban fővő levest.
Mariska alig mert felnézni a munkájából, de azért egyszer lopva felpillantott, hogy megláthassa a tündöklő szépségű Úrnőt. Szebb volt, mint ahogyan képzelte! A ruháján akadt meg a tekintete. Milyen csodálatos volt… Hálálkodott Istennek, hogy szemeit az Asszonyra vethette. Feléje közeledett. Egyre hevesebben vert a szíve. Elkezdett remegni a keze, és zavarában felborította a lisztes zsákot, ami az Úrnő ruhájára borult, fehér felhőbe borítva Őt.
Erzsébet mérhetetlen dühöt érzett. Arca kipirult, és olyan erő szállta meg, amely végig borzongatta az egész testét. Ez a semmirekellő! Körbenézett, szikrákat szóró tekintettel, és hirtelen egy sodrófa akadt a kezébe. Az az átkozott fejfájás, már megint előjött! Ez is ennek a parasztnak a hibája! Felemelte a sodrófát, és a fojtogató indulatot a lányra zúdította. Teljesen elborult az agya. Csak le és fel, így mozogtak a karjai. A sikoltozást és jajveszékelést elnyomta valami tompa gyönyör, amelyet érzett. Amikor elmúlt, fáradtság lett rajta úrrá. Leengedte a kezét. A lábai előtt valami véres emberi roncs hevert, ami már alig mozgott. Síri csend honolt körülötte, de ezt már megszokta. Ez is csak egy volt a sok közül…
Félredobta a „fegyverét”, majd intett az Őt követő szolgálóknak, hogy indulhatnak. Hogy mennyi gond szakadt rá ezzel a sok szerencsétlennel?! Még megnevelni is neki kellett Őket!
Egy ekkora uradalom Asszonyának minden ház, állat, erdő, mező és paraszt a tulajdonát képezte. Szokványos volt, ha az Úr vagy az Úrnő megbüntette szolgáját, bármilyen eszközzel, ami általában a verés volt.
Erzsébet a szobájában ült, nézte a naplementét. Vajon Ferenc merre járhat? Kopogtattak az ajtón. Ilona jött egy lánnyal. Erzsébet felállt a helyéről és a tükör előtti székre ült. Nyugodtan tűrte, amint a lány kibontotta a kontyát, leengedte a haját és a fésűért nyúlt. Rá sem nézett, mind ugyanolyan volt. A tükörben saját szépségét csodálta. Bőre nem volt már olyan feszes, mint ezelőtt, de íves szemöldöke, gesztenyebarna szemei, vörös ajkai a régiekként tündököltek. Egyenes tartással ült a székben, igazi Úrnőhöz méltóan, aki felsőbbrendű az ocsmány parasztoknál.
Hirtelen éles fájdalom hasított a fejbőrébe. A szolgáló meghúzta a fésűvel a haját. Megint csak mélyről jövő düh tört fel a testéből és úgy képen vágta a lányt, hogy felhasadt az arcbőre. Elkezdte puszta kézzel ütlegelni a névtelen senkit, aki próbált az ajtó felé araszolni. A konyhában történt incidens kivette az erőt Erzsébetből, ezért hagyta, hogy a lány kitakarodjon a szobából. Leroskadt a székbe és intett Ilonának, hogy folytassa a haja kifésülését.
Amint belepillantott a tükörbe, meglátta, hogy az arcára csapódott a lány kifröccsenő vére. Hirtelen odakapott a kezével, hogy letörölje. A szűzi vér helyén, mintha rózsásabb lett volna a bőre. Megtapogatta a felületet, mely meglepően simának tűnt. Elkezdett hevesen verni a szíve. Mámorral és csodálkozással a szemeiben, a még megmaradt vért szétkente az arcán, majd behunyta a szemeit. Hagyta magát, belesüppedt az érzésbe. A vér, mintha áthatolt volna a bőre pólusain, és újult erővel töltötte volna el. Az illata pedig, kéjesen bódító volt. Ferenc… Ha majd hazatér, még gyönyörűbbnek kell látnia Asszonyát, mint eddig. Alig eszmélt a felismeréstől. Megrohanták a képzelgések, a vér ereje, hatalma. A szolgálatába kell, hogy állítsa ezt a hatalmas természeti erőt. A szépségéért létezik hát ez a sok mihaszna, kiknek ereiben gyógyír folydogál! Erzsébet nem tudott aludni aznap éjjel. A vér isteni erejére gondolt, s arra, hogyan hasznosíthatná felfedezését…
Engedj be!
Hallgattam az éjszaka hangjait. Már egy órája kucorogtam a faágon. A ház előtt. Nem tudtam elszokni e tevékenységemtől, hiszen annyira szerettem őket figyelni.
Végre felgyulladtak a lámpák. Az ablakokat távolról figyelve, mint megannyi apró fénypont az égen... Lassanként világosság töltötte be a sötét épületet. Hazaérkeztek. A hangversenyen voltak. Az élményeikről beszéltek... Nevettek...
A gyerekek, a fiú és a lány felmentek a szobáikba átöltözni. A szülők úgyszintén. Hamarosan vacsorához készülődtek. Mint mindig...
Elképzeltem, ahogyan ott ülök velük az asztalnál. De mit ennék? Nézném, ahogyan a sült csirkét ropogtatják? Kipirosodott arccal nevetnek, mesélnek egymásnak a napjukról?
Ennem kell... De nem akarok innen elmenni! Ha csak képzeletben is, de hozzájuk tartozom. Milyen lehet odabent lenni? A ház szaga biztosan olyan... jó... Otthonos... Mint a miénk volt... Régen...
El kell indulnom, muszáj... Érzem a vágyat, de holnap ismét visszajövök.
A parkban ilyentájt sok a szerelmespár. Kétnapi élelem. Ha ma kettőből iszom, holnap maradhatok a háznál egészen hajnalig.
Már meg is vannak, látom őket. Hevesen ver a szívük, s a vér is őrülten pulzál az ereikben. Mitől lehet ez? A szerelemtől?
A fiú elindult a bokrok felé, hogy könnyítsen magán. Tökéletes! Amint ezt kigondoltam, suhantam felé, és már a nyakába mélyesztettem a fogaimat. Finom, ínycsiklandó vérének íze jól esett, és éreztem, ahogyan erővel tölt fel az erőtlensége. Folyt az államon a fiú vére, amikor már a szerelméből ittam.
Csak a házra tudtam gondolni. Ezt értük teszem. Hogy holnap is ott lehessek velük. Mi lenne, ha bekopognék az ajtón, és megkérném őket, hogy engedjenek be? Hadd legyek egy kis időre a lányuk. Biztosan örülnek majd nekem, hiszen olyan kedves embereknek látszanak... Igen, ez az! Miért nem jutott eszembe eddig?
A rejtekhelyemen, egy régi gyártelep alatti csatornában, magamra csuktam a vasajtót, és beburkolóztam a takarókba, plédekbe. Szinte éreztem a hajnal eljövetelét, a pillanatot, amikor az első napsugarak a földet érintik. Milyen szép lehet...
Kipattant a szemem, s örömmámorban suhantam át a városon, a házhoz. Otthon volt mindenki. Égtek a lámpák, a gyerekek játszottak, a szülők pedig nézték a tévét és beszélgettek. A fáról figyeltem őket. Nem mertem elindulni az ajtóhoz. De muszáj! Ha most nem, soha sem fogom megtenni...
Unszoltam magam, s végül sikerült rávennem makacs elmémet, hogy leszálljak a fáról. Már a földön álltam. Haladás... Elindultam emberi léptekkel, lassan. Féltem. Régen éreztem ilyet.
Az ajtó óriásként magasodott elém, egy áthatolhatatlan falnak tetszve. Megérintettem remegő kézzel. Mintha napfénybe nyúltam volna... Elkaptam a kezem.
Nem tudtam megtenni. Pedig, csak egyszerű kézmozdulat lett volna. Lekuporogtam a földre és bámultam az ajtót.
Ott van benn a családom... Mert lehetnének... azok... A vágy, hogy ott lehessek velük, erősebbé kezdett válni a félelemnél.
Felálltam. Felemeltem a kezemet, kopogásra készen. És megtettem. Megtörtént. Földbe gyökerezve vártam. Földöntúli boldogság öntött el. Lépteket hallottam. Kinyílt az ajtó.
Az apa rémülten hőkölt vissza, majd kiabált valamit, de nem figyeltem oda, csak a kezeimet nyújtottam felé, és megkérdeztem, beenged-e. Eszeveszetten üvöltött, a felesége rohant felénk, a telefonnal a kezében. A mentőket hívta, és egy csupa koszos, véres, mezítlábas kislányról beszélt, aki nagy bajban van, és itt áll az ajtójukban.
Újra megkérdeztem, beengednek-e. Szaladgáltak össze-vissza, a nő rongyokkal futott felém, és elkezdett törölgetni az ajtóban, és nézte, vannak-e sebeim.
Mondtam neki, hogy ne aggódjon, ez nem az én vérem. Csak mondja ki, hogy bemehetek. Megijedt tőlem. Álltak ott, kiabáltak a gyerekeikre, hogy menjenek a szobájukba.
Kinyújtottam a kezemet feléjük, de nem jött válasz. Nem bírtam tovább. Átléptem a küszöböt. Benn voltam a házban. Nem tudtam, mi fog történni, de nem érdekelt.
Hirtelen azt éreztem, felbolydult az egész bensőm. Elkezdett szivárogni mindenhonnan belőlem a vér. Remegtem... A földre rogytam, és néztem, ahogyan egyre nagyobb vértócsa kerekedett körülöttem. Artikulátlan sikolyokat hallottam, de már nem tudtam sok mindent érzékelni a külvilágból.
Halványan láttam a szobát, ahová mindig vágytam. Itt voltam, benn... Végre...
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
