Simontornya

- a gyalázatos hírbe került Lackfiak vára -

A Sió mocsaraitól övezett szigeten álló várat a Döröcske nembeli Simon építtette az 1260-70-es években. Nevéből ítélve az akkori erősség meghatározó része egy nagyméretű lakótorony lehetett, melyet valószínűleg sánc és árok védelmezett.
1324-ben már mint királyi várat említik, melyet Hencfia János budavári rektor és fia kapott adományként.
1341 után I. (Nagy) Lajos királynak köszönhetően Lackfi István vajda és utódai tulajdonába került. A Lackfiak bővítették a várat, az ő építkezésük eredménye a palota és az északkeleti nagy torony.
A XIV. század végén a Lackfi famíliával szemben ellenséges érzelmeket tápláló Kanizsai család szemet vetett a simontornyai uradalomra. Kitartó munkájuknak köszönhetően Lackfi István nádor egyre mellőzöttebbé vált Luxemburgi Zsigmond udvarában (holott jórészt neki köszönhette trónját). A tragédiába torkolló nikápolyi csata (1396) után a megsértett nádor még inkább szembefordult a királlyal, sorsát azonban nem kerülhette el. Kanizsai János esztergomi érsek és királyi kancellár terve alapján a szlavóniai bánságból hazatérő Zsigmondot és kíséretét üdvözlő Lackfi Istvánt és unokaöccsét lemészárolták. Alig egy hétre rá a simontornyai vár és uradalom a Kanizsai család tulajdona lett (az adományozó oklevél használja a "gyalázatos hírbe került Lackfiak" kifejezést).
A Kanizsaiak 1424-ben Zsigmond kedvenc hadvezérének, Ozorai Pipónak adták csereként, majd a XV.-XVI. században több tulajdonosa volt. Simontornya történetében kiemelkedő fontosságú a Garai család birtoklásának időszaka, ekkor szinte teljesen átalakították a várat. Lebontották az öregtornyot és a régi védőműveket, átalakult és bővült a palotaszárny. Az építkezéseket a XVI. század elején itt birtokos Gergellaki Buzlay Miklós királyi főajtónálló és főudvarmester folytatta, az ő munkásságának eredménye a ma is látható öregtorony és kaputorony, az új reneszánsz szárny és a lovagterem.
Ekkorra Simontornya nem annyira erődítmény, mint inkább reneszánsz várkastély, kényelmes főúri lakóhely volt, így nem csoda, hogy képtelen volt ellenállni a török hódításnak. A törökök 1543-ban foglalták el és a budai vilajethez tartozó simontornyai szandzsák székhelyévé tették, mely a Sárvíz mellett vezető utat ellenőrizte. A szandzsák négy nahie-re oszlott, a simontornyaira, az ozoraira, a tamásira és az endrédire. Ezek közül a simontornyai volt a legnagyobb kiterjedésű, az 1563-83 közötti összeírások szerint 74-76 község tartozott.
A védelemre alkalmassá átalakított várban változó létszámú katonaság állomásozott.
1545-46-ban az őrség létszáma 191 fő volt, majd a környék erősségeinek török kézre kerülése után a létszámot csökkentették.
Az 1628-29. évi zsoldlajstrom alapján a létszám 136, ebből 8 dzsámiszolga, 18 müsztahfiz (janicsár), 12 topcsi (ágyúkezelő), 35 ulufedzsi (lovas) és 63 aszab, azaz sáncmunkás őr (Ozorán az összlétszám csak 17 fő).
A szandzsák várai között hadifelszerelés terén is a simontornyai állt az élen. 1565-ben 3 top (ágyú), 4 kolumburna (löveg) és 55 sakuluz (puska) szerepel az összeírásban, ugyanekkor Ozorán csak 1 ágyút és 22 puskát tartottak számon. Az 1660-as években erre járó Evlia Cselebi utazó - tőle megszokott török túlzással - így ír a simontornyai várról: "Hosszúkás négyszögalakú, erős építkezésű szép vár, külvárosa erős palánkú. Egy vaskapuja és az árok felett felvonóhídja van. A bég és a parancsnok palotája nagyon díszes épület. A belső várban van Szulejmán kán dzsámija és a hadiszertár..."
A törökök több mint száznegyven évig birtokolták a várat. Buda visszafoglalása (1686. szeptember 2.) után Badeni Lajos őrgróf serege a Dunántúl jelentős részéről kiszorította a megszállókat, Simontornyát szeptember végén szabadították fel. Egy szemtanú leírása szerint "...a lovasság és a dragonyosok elfoglalták a piacteret... és a hadifoglyokat a fellegvárba szállították... A piacon 35 mázsa puskaport és 1200 gránátot találtak... A parancsnokság 200 katonát hagyott itt Simontornyán és Veszprémből is küldtek ide másokat..."
1699-ben Simontornya lerombolását is tervbe vették, de új, császárhű tulajdonosának, a Styrum-Limburg család a közbenjárására megmenekült.
A Rákóczi-szabadságharc idején többször cserélt gazdát, a harcok megszűnte után ismét tulajdonosai lakták. A család kihalása után többször változtak birtokosai.
A XIX. században már nem törődtek a várral, egyre inkább gazdasági, míg a XX. század elején bőrgyári raktárnak és szükséglakások céljaira használták.