I.
Komolyan mondja, hogy gyanúsított vagyok? Hogy maga szerint nekem köszönhető a külvárosi kórház titokzatos leégése?
És mire alapozza a feltevését? Arra, hogy aznap én is ott voltam, abban az épületben? Igen, ez igaz, nem tagadom; de biztosíthatom önt, hogy az említett ügyben még annyira sem vagyok vétkes, mint az a lány... és azt hiszem, egyértelműen bizonyítani is tudom, hogy nem tettem semmi törvénybe ütközőt. Elég csak megkérdeznie a betegtársaimat; ők biztosan alá tudják majd támasztani az általam elmondottakat.
Látom, némi kétkedéssel fogadja a szavaimat. Rendben... de mondja meg, mit tehetnék, hogy higgyen nekem, és hogy minél gyorsabban véget érjen ez a számomra egyre kellemetlenebbé váló kihallgatás!
Meséljek arról, hogy kerültem be... oda? És milyen volt az a hely? Meséljek el mindent... részletesen? Természetesen megteszem, ha kéri... de akkor kezdjük az elején!
Tudja, afféle vizsgálatok miatt feküdtem be, melyeket azt tett szükségessé, hogy egy időben teljesen kilátástalannak tűnt az életem; örökös fáradtságban, továbbá depresszióban és változó erősségű mizantrópiában szenvedtem, ezek hatásaképpen pedig úgy éreztem, hogy semmi értelme a létezésemnek. Marokszám szedtem a különböző kedélyjavító gyógyszereket, de úgy látszott, hogy hiába; hatásuk még annyira sem volt jelentős, mint a literszámra magamba erőszakolt kávénak. A háziorvosnál aztán kiderült, hogy alacsony vérnyomásom van, és ez részben megmagyarázta a folytonos levertségemet; de csak részben... Mindemellett állandó fejfájás és hányinger gyötört, melyre senki sem tudott semmilyen gyógymódot. Javasolták ugyan, hogy pihenjek sokat, és foglalkozzak azzal, amelyben a leginkább örömömet lelem; de hát hogyan tarthattam volna be ezeket a tanácsokat, amikor egy nagy forgalmú irodaház fő titkárának számítottam? Nem engedhettem meg magamnak, hogy hiányozzak a munkahelyemről; számítottak rám odabent, nekem pedig ez volt az életem, az egyetlen olyan elfoglaltság, melyet szerettem csinálni. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a titkári állásomba menekültem a mindennapok fájdalmai és az egyre fokozódó depresszióm elől. Ráadásul, az sem mellékes, hogy az ottani emberek közül kerültek ki az egyedüli beszélgetőtársaim; igazából senki mással nem tudtam kijönni, csak velük. Ugyanakkor a lassan állandósuló, szűnni nem akaró fejfájás és a depresszió – melyek meglehetősen gátoltak a koncentrálásban – együttes ereje végül mégis arra kényszerített, hogy beláthatatlan időre szabadságra menjek, és befeküdjek az említett kórházba. Mondanom sem kell, hogy módfelett nehezen szántam rá magam erre, és hagytam ott az állásomat, ráadásul, a főnököm sem örült túlzottan a dolognak, sőt; később tudtam meg, hogy mivel az utóbbi időben egyébként sem volt megelégedve velem, a pár napos kényszerpihenőmet – mely lassan egy hétté duzzadt – használta fel arra, hogy eltávolítson a munkahelyemről. Egyszerűen keresett a helyemre egy másik, megbízhatóbb embert. Jobban belegondolva, nem is hibáztathatom ezért; kivált, hogy békében váltunk el egymástól, és még egy egész szép végkielégítést is kaptam tőle, a jókívánságai mellé.
De rátérve az épületre... szóval, mint már említettem, a külvárosi kórházról van szó. Ha nem is járt még arra, akkor is el tudja képzelni, hogy milyen állapotok uralkodtak ott; tudja, az egészségügy botrányos helyzete... A koszos, töredezett csempedarabokkal borított, homályos folyosók, a kivilágítatlan lépcsőházak és a higénia majdnem teljes hiánya jellemezte az épületet, legalábbis ott-tartózkodásom idején; és ehhez még vegye hozzá azt is, hogy technikailag szintén nem tartoztak a legfelkészültebb kórházak közé.
Összességében véve tehát, az a hely minden volt, csak kellemes nem. Pedig elméletileg négy teljes napra utaltak be oda, ami ráadásul előbb módosult öt, majd végül hat napra; az orvosok állítása szerint azért, mert a betegségem sokkal súlyosabbnak és összetettebbnek tűnt, mint amilyenre ők számítottak. Sőt, már a bekerülésemet követő második nap kijelentették; megvan rá az esély, hogy nem tudnak mit kezdeni velem; szerintük csak én segíthetek magamon, úgy, ha felülkerekedek negatív életszemléletemen. S bár gyógyszereket továbbra is adtak, és ellenőrzés végett a kórházban is bent tartottak, de ezen kívül semmit sem erőszakoltak rám; én pedig oda mehettem az épületen belül, ahová csak akartam.
Így találkoztam az ottani betegekkel, és megismertem a gondjaikat is; tudja, voltak ott páran, akik nálam sokkal rosszabbul érezték magukat... Mert nem egy hozzám hasonlóan depressziós ember feküdt odabent; olyanok, akik még ahhoz sem érezték kedvet és erőt, hogy felkeljenek a kórházi ágyukból; és akkor még meg sem említettem a háborús sérülteket és azokat, akik folyamatosan hallucinációkra és látomásokra panaszkodtak...
De látom a szemén, hogy a történet ezen része nem érdekli; és igaza is van, hiszen kicsit elkanyarodtunk az eredeti témától... De miért nem szól?
Nem számít. A lényeg az, hogy módfelett nehezen teltek a napok odabent. Az egyik ok talán a túlságosan is hosszú, nyári nappalokban keresendő, amelyekkel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Kivált, hogy a belém erőszakolt gyógyszerek módfelett élénkítően hatottak rám; orvosaim ekképpen akarták javítani kedélyállapotomat, de azt hiszem, nem nagyon kell részleteznem, hogy mi lett ennek a mellékhatása... igen. Mindvégig felfokozott idegállapotban voltam, s ennek következtében még éjszaka sem tudtam aludni.
A másik ok, amiért nehezen teltek a napok odabent, hogy teljesen magányosnak éreztem magam; senki olyan nem akadt ott, abban a kórházban, akivel hosszabb ideig el tudtam volna beszélgetni. A betegekkel – már amelyikük egyáltalán szóba állt velem – mindig csak az éppen aktuális eseményekről lehetett társalogni; ez pedig – talán mondanom sem kell – egyáltalán nem szórakoztatott; ráadásul, azt hiszem, hogy a társaságuk sokkal inkább negatívan, mintsem pozitívan hatott rám.
Az ápolók? Ugyan! A személyzetet mindig levernek és közönyösnek láttam, s nem is igen foglalkoztak velünk. De tudja... nem csodálkoztam ezen! Azokat az embereket már valószínűleg az is kikészíthette, hogy olyan mostoha körülmények között kellett dolgozniuk; érthető, hogy nem volt kedvük, energiájuk még a betegek lelkivilágával is törődni.
Egyéb szórakozási lehetőség? Viccel? Mire gondol? Tévére, rádióra? Ugyan... semmi ilyesmi nem állt ott a rendelkezésünkre.
Egy szó mint száz: a nappalok nagy részét – jobb híján – többnyire átaludtam; azt a néhány órát pedig, ami a délelőttönkénti rendszeres vizsgálatokat – a vér és vizeletvételeket, amelyeket mindig pontban hét és tizenegy órakor ejtettek meg a földszinti laborban – elválasztotta egymástól, a többi beteg között töltöttem, akiknek a társasága idővel módfelett unalmassá és fárasztóvá vált.
De térjünk rá az éjszakákra!
Mint említettem, változó erősségű alvászavarban szenvedtem, így időnek éppen nem voltam híján; és mivel kíváncsiságomnak sem tudtam gátat szabni, így alvás helyett többnyire a kórház sötét, többnyire kivilágítatlan folyosóit róttam. Szinte az egész épületet bejártam; kalandvágyam végigűzött az emeletek egyforma elágazásain át egészen a pincék rengetegéig: minden helyre bementem, ahová be tudtam jutni. Aki ilyenkor meglátott, az talán holdkórosnak gondolt, talán nem, ám minden bizonnyal megrémült; és ne is csodálkozzon ezen, hiszen a sápatag holdfénytől ragyogó folyosókon elsuhanó árnyam minden lehetett, csak megszokott nem. Mentségemre szolgál, hogy próbáltam senkire sem ráijeszteni; és egyébként is, kerültem a világosabb területeket – az olyanokat, ahol esetleg valaki szembetalálkozhatott volna velem –, s inkább az elhagyatott folyosókat és termeket részesítettem előnyben.
Mégis, az egyik ilyen sétám során ismerkedtem meg azzal a lánnyal; bevallom, mindenre számítottam akkor, a hosszú napok még hosszabb éjszakáin, csak egy ilyen nő felbukkanására nem...
Hogy meséljek róla? Tényleg kíváncsi rá? Rendben, ahogy akarja.
Hol is kezdjem... tudja, az ő személye, szépsége és közelsége volt az, ami feledtette velem környezetem keserű mivoltát; és bevallom, még mindig beleborzongok, ha rágondolok! Az az arc, az a tekintet... Szomorú volt, igen, de milyen szép, milyen rettenetesen szép! Emlékszem, fehér sapkája alól kilógtak dús, vörös hajfürtjei, melyek alatt ott csillogott az a delejes erejű, acélszürke szempár... És az a világos, halvány smink, mely kirajzolta kecses szemöldökét, vörös, telt ajkát...
Az alakja... igen, az alakja szintén elnyerte a tetszésemet... mert még abban a hosszú, kórházi köpenyben is tisztán látszottak finom, nőies vonalai; formás mellei, karcsú dereka és combjai, melyeken fehér harisnya feszült...
Most biztosan azt hiszi, hogy az a fiatal nő csak fizikailag hatott rám, de ez nem így van; nem csupán a külseje fogott meg, hanem a mozdulatai, a ruhája... a járása... És tudja... valahogy más volt... másabb, mint a kortársai... és ezt nem csak a szépségére értem. Igen, csendesebbnek, magának valóbbnak tűnt – igazság szerint sosem láttam beszélni őt –, de nem erre gondolok elsősorban... nem... egyfajta keserűséggel vegyes rejtélyesség tette olyan különlegessé és vonzóvá őt, amely szomorú arcvonásairól áradt.
Igen, én is azt hiszem, hogy egy kicsit elkanyarodtunk a beszélgetés eredeti irányától, de bocsássa meg nekem; azelőtt sosem tapasztaltam hasonlót, és úgy érzem, hogy még most, két héttel az eset után sem tudom kivonni magam az éjszakai nővér bűbája alól. Ez azonban nem is csoda, hiszen ő volt a legszebb lány, akivel életemben találkoztam. Igen, azt mondom, lány, és nem azt, hogy nő, hiszen fiatalnak és kívánatosnak tűnt, habár valahogy – ne kérdezze, hogy! – tudtam, velem nagyjából egyidős, azaz olyan 28-30 éves lehet.
Mindenesetre, mivel a vizsgálatok majdnem egy hétig elhúzódtak, így alkalmam nyílt alaposabban körülnézni abban az épületben, és minél jobban megismerni az említett lányt. Minél többet láttam ugyanis, annál jobban megtetszett, és igen... bevallom, közben akaratlanul is szerelmes lettem belé. Minden mozdulatából olyan nőiesség és báj sugárzott, mely egyszerűen... elvette az eszem. Már az első pillanattól fogva vágytam a közelségére: az érintésére, az ölelésére... de higgye el, a helyemben minden férfi hasonlóképpen érzett volna!
Az első találkozásunk? Az emeleti nővérszoba előtt futottunk össze; ő éppen kifelé jött onnan, én pedig arra készültem, hogy elosonva a helyiség előtt, a földszint és a pince felé haladjak tovább. Ez azonban nem sikerült, hiszen összeütköztünk, sőt, majdnem feldöntöttük egymást. Mint ahogy az ilyenkor lenni szokott, sűrű bocsánatkérésekkel próbáltuk leplezni zavarunkat, de az igazság az, hogy nekem ez nem nagyon sikerült; elegendőnek bizonyult egy pillantás az éjszakai nővér arcára, és rögtön tudtam, hogy el vagyok veszve... Az a szempár, az a tekintet!
Ő persze nem érzett, nem érezhetett hasonlóan. Láttam rajta; tudja, amilyen szép volt, olyan rideg is. Csak rámpillantott, elmosolyodott – de ez a mosoly is milyen kimértnek, milyen mesterkéltnek hatott! –, majd bocsánatot kért, és sietősen távozott. Döbbenten néztem utána, egészen addig, amíg el nem tűnt a közeli kanyarulatban. Ám még ekkor sem mozdultam; csak álltam ott, és hallgattam az isteni látomásként felbukkanó és ugyanolyan gyorsan elenyésző jelenés cipőinek egyre távolodó koppanásait. Mikor magamhoz tértem, már csak az üres folyosót láttam, és a bizonytalan erősségű holdfény táncát a töredezett csempepadlón.
Így... így esett meg az első találkozásunk, melyet egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből; akárhová mentem, akármit csináltam is ezután, az az álomszép női arc képe mindenhová elkísért. Így talán nem is fog csodálkozni, ha azt mondom, hogy a következő napok lázas kutatással teltek; megpróbáltam minél többet megtudni arról a lányról...
Nem volt könnyű dolgom, ami nem is csoda, hiszen pusztán a ruhája szolgált kiindulási alapul; egyértelműen kórházi alkalmazottnak tűnt ugyanis – nővérnek –, így először a személyzetnél érdeklődve próbáltam fényt deríteni kilétére. Fáradozásom azonban nem járt sikerrel: senki sem tudott róla semmit; homály fedte a nevét, a múltját, a családi állapotát... illetve, a nevét nem egészen, mert egy, számomra idegen hangzásúnak tűnő keresztnév – Catherine – a birtokomba jutott, igaz, máig sem tudom pontosan, hogyan.
De nem érdekes. A fontos az, hogy szerencsére mind többször láttam, leggyakrabban az emeleti folyosókon, a kórtermekben – tudja, gyakran állt a betegek ágya felett, s kezét a homlokukra téve próbálta vigasztalni őket; komolyan megindított, hogy mennyire szívén viselte a sorsukat, még úgy is, hogy minden bizonnyal neki is meglehetett a maga keresztje, hiszen sokszor szomorúnak és fáradtnak tűnt. Ettől függetlenül minden éjjel bejárt dolgozni; és igen, mint említettem, egyre többet láttam, de nem csak a kórtermekben, hanem a földszinten, a recepció közelében vagy a labor környékén is gyakran megpillantani véltem kecses alakját, amelyben – messziről, a folyosó árnyai között megbújva – sokszor hosszú percekig gyönyörködtem. Ezen alkalmak száma a napok múlásával egyre nőtt, ám ettől függetlenül a távolság végig maradt közöttünk; én nem mertem megközelíteni – megszólítani végképp nem! –, ő pedig természetesen nem is foglalkozott velem. Így a csendes szemlélődés, a plátói szerelem jutott nekem; s csak remélhettem, hogy Catherine egyszer majd talán felfigyel rám...
Aztán hirtelen egyik napról a másikra eltűnt... legalábbis a következő huszonnégy óra alatt egyetlen egyszer sem futottam össze vele. Emlékszem, már kezdtem azt hinni, hogy talán megbetegedett vagy elment szabadságra – sőt, már kis híján a gyógyszerektől felzaklatott agyam látomásának tulajdonítottam azt az istennői szépségű lányt –, amikor különös dolog történt, s nekem alkalmam nyílt felkeresni a nővérszobát.
Az egyik betegtársam ugyanis nagyon rosszul érezte magát valamelyik éjjel, és mivel közel- és távol senkit sem láttunk a személyzet tagjai közül, aki esetlegesen segíthetett volna rajta, így kénytelenek voltunk lépni az ügyben; pontosabban, valamelyikünknek gyógyszert kellett hoznia az emeleti nővérszobából. Azonnal magamra vállaltam a feladatot, hiszen mindez egy újabb lehetőséget jelentett arra, hogy találkozhassak a napjaim nyugalmát felborító lánnyal.
Azonban, amikor a félhomályos, kihalt folyosókon átvágtam, és elértem célomhoz, csalódnom kellett, mert az említett helyiséget üresen találtam; a lámpák ugyan égtek, és az ablak is résnyire nyitva állt, de a kis fémasztal körüli székeken senki sem ült. Beljebb léptem, de még így sem láttam mást, mint a teljesen elhagyatott szobát. Furcsálltam ugyan a dolgot, de körülnéztem a kérdéses gyógyszerek után kutatva, és szerencsére, nem kellett sokáig keresgélnem; a rácsos ablakok alatti fémszekrényekben találtam pár dobozt. Egy pillanatig tanácstalanul forgattam ujjaim között a műanyag üvegeket – hiszen fogalmam sem volt arról, hogy pontosan milyen orvosságra lenne szüksége társamnak –, s közben tekintetem akaratlanul is végigvándorolt a szekrénnyel egybeépített könyvespolc köteteinek gerincén; Paranormáis jelenségek az emberi szervezetben, Az elsősegélynyújtás szabályai, Álmok és látomások...
Bevallom, nem igazán értettem, hogy egy kórházban mit keresnek ilyen, főleg az okkultizmussal és a természetfelettivel kapcsolatba hozható kötetek, ám végső soron nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki; s már éppen zsebembe süllyesztettem volna a nekem szimpatikus gyógyszereket, amikor hirtelen Catherine lépett be a nyitvahagyott ajtón.
Ostoba egy helyzet volt, kétség sem férhet hozzá, hiszen rajtakapott, ahogy a szobájában keresgélek; zavartan hátráltam el a polctól, s összeszedve magam, kísérletet tettem arra, hogy megmagyarázzam a történteket. Ez szerencsére sikerült; legalábbis, Catherine egyáltalán nem tűnt mérgesnek; egyszerűen csak bólintott, majd elhaladva mellettem, az ablak alatti szekrényhez lépett. Éreztem parfümje bódító illatát és láttam csodálatos alakját; azt hiszem, nagyon uralkodnom kellett akkor magamon, nehogy valami olyasmit tegyek, amit később még megbánhatok...
II.
Az éjszakai nővérnek természetesen fogalma sem lehetett minderről; csak benyúlt a szekrénybe, adott nekem egy üveg gyógyszert, s elmagyarázta, hogy naponta hányszor kell használni azt; és tette ezt olyan tökéletesen érzelemmentes arccal, amit egyszerűen nem tudtam mire vélni. Mindenesetre – jobb híján – elmotyogtam egy köszönömöt, aztán már éppen kifordultam volna az ajtón, amikor eszembe jutott, hogy ha most – most, hogy egyedül vagyunk – nem próbálok meg közelebb kerülni hozzá, később talán sosem lesz alkalmam rá...
Összeszedtem hát magam, és megkérdeztem, hogy nem jönne-e el velem vacsorázni valamelyik este... Természetesen csak a kórház büféjébe szólt a meghívásom, a kantinba, és mivel nem igazán bíztam magamban, ezért nem sok reményt fűztem a dologhoz. Egyébként is: szánalmas, gyerekes módszer volt ez az ismerkedésre; és ráadásul olyan ostoba magyarázat-féleséggel támasztottam alá ajánlatomat, és olyan szavakat használtam, melyek csak egy tapasztalatlan tizenéves sajátjai lehettek volna...
Ő mindenesetre egy pillanatra megmerevenedett, s oldalra hajtva a fejét, kecses válla fölött kíváncsian rámnézett. Álltam kutató pillantását, közben azonban már ezerszer is megbántam, hogy szóbahoztam a dolgot; elég furcsán éreztem magam abban az egy szál köpenyben, és tudtam, hogy ajánlatom legjobb esetben is csupán enyhe fanyalgásra készteti majd a lányt. Ám ez végül mégsem történt meg, sőt azt mondta, hogy részéről semmi akadálya a vacsorának!
El tudja képzelni, milyen sokat jelentett számomra az, hogy álmaim nője elfogadta az ajánlatomat?
Egyszerűen magamon kívül voltam a boldogságtól, visszafelé pedig alig tudtam türtőztetni magam; legszívesebben ugráltam, nevetgéltem volna örömömben, annak dacára is, hogy az alig egy órával azelőtti, depressziós állapotomban még elképzelhetetlennek tartottam mindezt.
Egyébként magunk közt szólva, a mai napig sem tudom, miért mondott igent. Talán szimpatikusnak talált, meglátott bennem valamit, ami megkülönböztetett a többi férfitól? Vagy egyszerűen csak beszélgetni akart valakivel? Ki tudja.
Mindenesetre, a találkozóra a következő estén valóban sor került; és azt hiszem nem fog meglepődni, ha azt mondom, hogy egész nap lázasan készülődtem a nagy eseményre. Nem akarom untatni a részletekkel; legyen elég az hozzá, hogy megpróbáltam minél többet kihozni magamból, már ami a külsőségeket illeti. Többek között lezuhanyoztam, megborotválkoztam és engedélyt kértem az orvosaimtól, hogy mellőzve a kórházi ruhákat, utcai öltözetben mehessek el a megbeszélt találkozóra. Csak egy estéről van szó, hangoztattam, s azt is hozzátettem, hogy ez a vacsora minden bizonnyal jót fog tenni a kedélyállapotomnak is. Orvosaim szerencsére nem akadékoskodtak – igaz, nem tudták, hogy kivel is fogok találkozni –, így végül létrejöhetett az, amire már oly rég vártam.
Nos, talán már mondtam, hogy a kórház földszintjén található büfé volt az a hely, ahová a meghívásom szólt; emlékszem, én előbb értem oda néhány perccel, így alkalmam nyílt alaposabban is körülnézni ott. De hogy őszinte legyek... a kantin hagyott maga után némi kívánnivalót. Mint már említettem, az egész épület roppant mód elhanyagoltnak hatott; és sajnos ez alól a találkozóhelyünk sem képezett kivételt. Rozoga asztalok, gyér megvilágítás és mérsékelt tisztaság fogadott a helyiségbe lépve, a falak pedig sok helyen foltosnak, repedezettnek tűntek... és most, ahogy így belegondolok, azt hiszem, hogy az egész helyet méltatlannak éreztem ahhoz, hogy ott találkozzak azzal a gyönyörű nővel – az elmondottak fényében pedig talán nem is csodálkozik ezen.
Mindenesetre, az érkezésemet követő ötödik percben – ezt azért tudom ilyen pontosan, mert folyamatosan az órámat figyeltem – megérkezett Catherine...
Természetesen – mivel akkor nem teljesített szolgálatot – nem a már jól ismert kórházi ruha volt rajta; továbbá, úgy tűnt, hogy – hasonlóan hozzám – ő is mindent megtett azért, hogy minél csinosabb legyen az első közös vacsoránkon. Nehogy félreértse; nekem abban a fehér köpenyben is nagyon tetszett – soha nem láttam még nála szebb nővért! –, de bátran állíthatom, hogy az azon az estén viselt ruhakölteményében olyan gyönyörűnek tűnt, mint még soha...
Nem, természetesen még véletlenül sem neveztem volna hivalkodónak – ő egészen másfajta lány benyomását keltette mindig is –, hiszen azt a bő, fekete ruhát, melyet sötét csipkék szegélyeztek, és amely szinte az egész alakját beborította, nem lehetett éppen ezzel a jelzővel illetni; nekem azonban szinte még a lélegzetem is elállt, amikor belépett a helyiségbe. S ahogy halvány sminktől csillogó arcát felém fordította, valósággal elolvadtam a gyönyörűségtől; azok a szemek, az az érzéki, telt ajak! Nincs jobb szó rá; egyszerűen lenyűgözött, még úgy is, hogy szomorú arcán a mosolynak még a leghalványabb árnyéka sem suhant át...
Mindenesetre, kedvesen köszöntöttem, majd leültettem őt a velem szemben előzékenyen kihúzott székre. Rendeltem valamit – már nem emlékszem, hogy mit –, aztán beszélgetni kezdtünk. Azonban, azt kell mondanom, hogy ostoba, jelentéktelen témákról; semmi olyan nem jutott eszembe, ami mindkettőnket érdekelte volna, és ezt még fokozta, hogy eléggé zavarban is voltam... Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, így pedig amennyire vágytam a találkozásunkra korábban, pont ugyanannyira vártam, hogy vége legyen annak. És ezen még az sem változtatott, hogy beszélgetőtársam igen figyelmesnek bizonyult, s így a gátlásaim következményét, a gyakori botlásaimat sem tette szóvá.
Egyébként mindvégig láttam Catherinen, hogy mondani akar valamit; a tekintete, a mozdulatai, az apró utalások... mind-mind arról árulkodtak, hogy valamit ki szeretne adni magából – talán valami olyat, ami már hosszú ideje emészti belülről. Ennek ellenére mégis csendben maradt, és nem szólt semmit; úgy tűnt, mintha nem lenne elég bátorsága ahhoz, hogy beszéljen...
Én természetesen észrevettem ezt, ám amikor óvatosan szóbahoztam, rögtön elkomorult, és nem válaszolt. Valószínűleg emiatt, de volt egy olyan érzésem, hogy nem vagyok túl szimpatikus neki; legalábbis ridegnek és távolságtartónak láttam, és bevallom, nem pont erre számítottam.
Még azért megpróbáltam munkájára és a kórházra terelni a szót, ám valószínűleg ügyetlenül tehettem, mert ez sem tudott új lendületet adni beszélgetésünknek, Catherine pedig csak komoran, pár szóban számolt be kérdésem tárgyáról, és szomorú szeméből az irántam való érdeklődés leghalványabb jelét sem tudtam kiolvasni. Még azt sem volt hajlandó elárulni, hogy honnan jött; mindössze annyit mondott, hogy nagyon messziről, és nincsenek élő hozzátartozói, nincs senkije, aki megérthetné őt...
Így hát szótlanul meredtem rá italom fölött, de közben mindvégig azon járt az eszem, hogyan próbálhatnám meg mégis Catherine tudtára adni az érzéseimet... Ám görcsös kísérleteim rendre kudarcba fulladtak, s én nem csak, hogy nem tudtam oszlatni a csendet, de talán még tovább is fokoztam a távolságot kettőnk között. Ezt bizonyította az is, hogy amikor nem sokkal később véget vetettünk a balul sikerült estének, s fel akartam segíteni őt a székből, ő hűvösen elhúzódott előlem, s nem hagyta, hogy hozzáérjek...
De látom a szemén, hogy untatják a részletek... megértem; bizonyára szeretné, ha rátérnék a lényegre; arra, hogy hogyan, mi módon égett le az a bizonyos kórház... Rendben, megteszem.
Azt hiszem, az említett vacsora után pár nappal történt ez a... hogy is mondjam... baleset.
A tűz a laborból indult ki – ami nem is csoda, hiszen tudtommal rengeteg gyúlékony anyagot halmoztak fel ott –, s amikor a riadók megszólaltak, éppen az ágyamban feküdtem, és az engem kínzó gondolatok ellenére aludni próbáltam; hozzáteszem, nem sok sikerrel. Fáradt és rosszkedvű voltam: egyrészt, emésztett a bűntudat, amiért olyan ostobán viselkedtem azon a bizonyos vacsorán – hiszen tudtam, hogy ezáltal csak még távolabb kerültünk egymástól –, másrészt pedig újra hatalmába kerített a depresszió.
Természetesen, a különös tűzeset engem is teljesen váratlanul ért, akárcsak a többieket; ennek ellenére –a személyzethez és a betegek nagy részéhez hasonlóan – gyorsan felfogtam a történteket; így eshetett meg, hogy a riasztó megszólalása után néhány perccel már mindenki talpon volt, és a betegek egymást segítve próbáltak kijutni az épületből. Én is ugyanolyan kétségbeesetten és zavartan rohantam keresztül velük az egyforma folyosók és termek rengetegén; mindannyian éreztük az egyre terjedő füstszagot és az iszonyatosan felforrósodott műanyag falakból áradó hőt, ahogy a tűz sorra követelte magáénak a laborral szomszédos helyiségeket is. Aztán hirtelen lemaradtam, és nem jó helyen fordultam be az egyik elágazásnál; a következő pillanatban pedig már a labor előtt találtam magam.
Emlékszem, a füst csak úgy ömlött kifelé a helyiségből, olyannyira, hogy köpenyemet az orrom elé kellett tartanom, hogy megóvjam magam egy esetleges mérgezéstől. A forróság már ott, az ajtóban is iszonyatos volt; a bent fortyogó vegyszerek miatt pedig különös szagok érződtek a levegőben.
Már éppen továbbindultam volna – onnan kintről nem láttam semmi mást, csak az abnormálisan sötét lángokat –, amikor egy vékony, egyértelműen női hangot hallottam, mely a labor belsejéből jött; Catherine hangját.
Szívem megdobbant, s éreztem, ahogy jeges rémület kúszik egyre feljebb a gerincemen; ekkor tudatosult bennem, hogy az istenített nő odabent van... A gondolat, hogy az élete veszélyben forog, elegendő erőt adott ahhoz, hogy belépjek abba a pokolian izzó terembe; még annak dacára is, hogy olyannyira viszolyogtam tőle, és azoktól a furcsa tárgyaktól, amiket korábban odabent láttam...
III.
A laborban mindenesetre szörnyű meleg fogadott; a felforrósodott csempefalak recsegve ontották magukból a hőséget, és félő volt, hogy akármelyik pillanatban felrobbanhat a helyiség. Kétségbeesetten néztem körül, s ekkor egy fehér köpenyes orvost pillantottam meg a padlón fekve, akit már kezdtek felemészteni a vörös tűznyalábok; a lángok, melyek egyre közelebb értek a sarokban kuporgó lányhoz, Catherinehez. Nem késlekedhettem tovább; összeszedtem magam, s a sűrű füstfelhőkkel küzdve áthaladtam a helyiségen, egyenesen a lány felé.
Catherine azonnal észrevett; szeme megvillant a pokoli fényben, s kezét határozatlanul felemelte. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy felém nyújtja, de aztán rémülten leengedte mégis, s könnyes szemmel beszélni kezdett hozzám:
„Én nem akartam ezt az egészet... különös erők... próbáltam küzdeni ellene... – motyogta. – De nem sikerült... nem tehetek róla..."
Természetesen a tűzre gondolt. Mi másra is gondolhatott volna?
Nem késlekedhettem tovább; gyorsan közelebb léptem hozzá, s csitító szavakat suttogva megfogtam a kezét. Catherine hálásan tekintett fel rám, s engem, miközben ujjaink összefonódtak, határtalan boldogság töltött el: valahogy arra gondoltam akkor, abban a pokoli teremben, dacára a körülményeknek, hogy most már véglegesen összetartozunk, és soha senki nem választhat el minket egymástól. Mert ezt, ezt olvastam ki abból a szürke, könnytől csillogó szempárból; és ahogy telt ajkait mosolyra húzta, már biztosan tudtam, hogy érzelmeim viszonzásra találtak nála. Elfeledkezve a helyzetről, a tűzről, mindenről, magamhoz húztam, s kezemmel beletúrtam a fehér sapka alól kilógó hajfürtjeibe. Catherine nem ellenkezett; szipogva bújt hozzám, s elmerült erős karjaimban. Éreztem bársonyos lábai érintését combomon, s hallottam halk lihegését; ujjai végigsiklottak nedves arcomon, homlokomon, s éppen megcsókoltam volna, amikor hirtelen kibontakozott ölelésemből, és rettegve elhúzódott tőlem. "Ne..." – Mindössze ennyit mondott, miközben gyorsan elkapta kezét az arcomról, de a szeméből olyan mértékű ijedtséget olvastam ki, melyet nem tudtam mire vélni.
Aztán a következő pillanatban törékeny alakját elnyelték a körülöttünk örvénylő füstpamacsok, melyek valahogy furcsán aranyló fényűnek tűntek... Behunytam egy pillanatra a szemem, de hiába; az érzékeim teljesen összekavarodtak. A legkülönfélébb dolgokat láttam a legkülönfélébb helyeken, ráadásul, mindent egyfajta sárgásas ragyogás borított be. Továbbá, fájt a fejem, s hányinger gyötört, melyek tovább erősítették bennem a gondolatot – a gyanút, hogy valószínűleg füstmérgezést kaphattam.
Mielőtt még bármit is tehettem volna, hirtelen halk suttogást hallottam, s megfordulva döbbenten láttam, hogy az orvos, az orvos áll mögöttem, az, akit az imént még halottnak hittem. Most azonban a legkevésbé sem tűnt annak; élt, bár fogalmam sem volt, hogy miként lehetséges ez – kivált, hogy a testét elszenesedett ruhadarabok borították, melyeken keresztül kilátszott felfúvódott, rózsaszínű húsa. Iszonyodva néztem, ahogy szétroncsolódott kezét felém emeli, miközben szeme gonoszul felvillan; megráztam a fejem, hogy szabaduljak a szemem előtt alakot öltött látomás borzalmas képétől, és a következő pillanatban már nem láttam semmit; a fojtogató, szürkés füstfelhők mindent eltakartak előlem...
Köpenyemet magam előtt tartva kiabáltam Catherine nevét, de válasz nem érkezett, csak a labort lassan felemésztő tűz ropogása hallatszott. Nem késlekedhettem tovább; mennem kellett...
Öklendezve rohantam át a lassan összedűlő épületet emésztő lángok tengerén, és szerencsére sikerült kijutnom abból a pokolból, nem sokkal azután, hogy a tűzoltók megérkeztek a kórház bejárata elé. Kérdésükre, hogy volt-e odabent még élő személy, rövid habozás után azt feleltem, hogy nem.
Nagyjából ennyi az, amit arról a bizonyos tűzesetről és a kórházról tudok, így pedig azt hiszem, a beszámolóm végére értem. Fogalmam sincs, mit mondhatnék még; érzésem szerint mindent megtettem annak érdekében, hogy önök minél előbb felgöngyölíthessék az ügyet. Elhiszem, hogy nehéz dolguk van; de senki sem várja el maguktól, hogy pusztán az én történetemre szorítkozva próbáljanak megoldást találni a történtekre. Tudom, nem sok az, amit az imént elmondtam a lányról és az épületről; de higgye el, nem áll módomban többet segíteni! És nem látom értelmét a további vallatásnak sem; továbbá, csak remélni merem, hogy önök az imént említettek ismeretében ejtik a vádat ellenem, és kihúznak a gyanúsítottaik listájáról. Ha mégsem, akkor azt hiszem, meg kell várnunk az ügyvédemet; ő majd elintézi a továbbiakat.
Egyébként természetesen tisztában vagyok vele, hogy beszámolómat rögzítették; és azt se higgye, hogy a velem szemben lévő üvegfal elkerülte a figyelmemet! Tudom, hogy maga mögött ott ül az egész rendőrőrs; de tudja mit, nem érdekel! Én megtettem mindent, amit lehetett; nekem tiszta a lelkiismeretem.
A halálesetek? Mi van velük?
Igen... egy hónap alatt hárman haltak meg ott, abban a kórházban, azon a részlegem, ahol többek között Catherine is dolgozott. Én úgy tudom, hogy valamiféle betegség végzett velük... agydaganat, ám nem a szokványos fajtából, ha jól emlékszem. De nem igazán értem, mi köze van ennek hozzám... talán arra gondol, hogy...
Nézze... ennek az egésznek semmi értelme! Elmondtam mindent, amit tudtam, nem tehetek többet magukért!
Catherine? Nem tudok róla többet, mint amit eddig elmeséltem! És igen, valóban nincsenek róla adatok; se a születéséről, se a lakhelyéről, de még a létezését sem támasztja alá semmi... és az épületet átkutató tűzoltók sem találták meg a holttestét, úgyhogy fogalmam sincs, mi történhetett vele. Nem akarok felesleges találgatásokba bocsátkozni; de remélem, hogy kijutott abból a pokolból.
A hallucinációm? Honnan tud róluk? De különben mindegy is. A lényeg, hogy volt néhány, igen... Viszont, megvan rájuk a magyarázat, hiszen amikor az eset után átszállítottak minket egy másik kórházba, ott az engem kivizsgáló orvosok azt mondták, hogy enyhe füstmérgezést szenvedtem; és kérdésemre, hogy ez okozhat-e tartós rosszullétet és akár látomásnak is beillő érzékcsalódásokat, egyértelműen igennel feleltek.
De a betegségemre, mely a kórházban való tartózkodásom alatt alakulhatott ki... arra a mai napig nem tudtak ésszerű magyarázatot adni; fogalmuk sincs ugyanis, mi válthatta ki nálam is az agydaganatot.
Látom meglepődött; nekem is furcsa volt, amikor megtudtam, hogy halálos betegségben szenvedek; kivált, hogy fogalmam sincs, miért! De hozzá kellett szoknom... nem tehettem mást; meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy talán alig pár hónapom van hátra... és ez az eset után két héttel, úgy érzem, sikerült is.
És tudja, hogy mi ad erőt? A gondolat, a remény, hogy egyszer még talán ismét a karjaimba zárhatom őt; hogy majd egy másik, jobb világban végre beteljesülhet a szerelmünk. Hiszen ő is szeret engem; ezt világosan a tudtomra adta, azon a hajnalon, amikor átöleltem... amikor végre megérinthettem és elmerülhettem selymes hajának vöröslő zuhatagában... igen... arra a pillanatra örökké emlékezni fogok...
A hosszú, hűvös éjszakákon mindig róla álmodozok; és ha túlságosan is egyedül érzem magam, néha felrémlik előttem az a kedves, de természetellenesen szomorú arc és a kéz, az a puha, női kéz, amely hűsítően feszül a homlokomra...
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
