Boris Vian | hullasztÓ

Tavaly született, de már felnőtt, megszállott pszichiáter érkezik a különös, és mégis átlagos faluba. Egy házaspár tengerparti házába sodorja a véletlen, ahol a feleség, Klementina éppen három gyerekét szüli; náluk fog lakni. A pszichiáter, Holtottó célja, hogy teljes körű pszichoanalízist akar készíteni, ehhez gyűjti az alanyokat. A legbensőbb gondolataikat, legfájóbb titkaikat, a legrejtettebb gondolataikat akarja feltárni, amit még maguknak sem mernek bevallani, és mindent tudni akar, ami még ezeken túl van, a dolgok mögött. Látni akarja, meddig lehet elmenni. Mivel ő maga üres és nincsenek vágyai, mások vágyait akarja elvenni. Mert „borzasztó dolog, ha tudja az ember, hogy léteznek szenvedélyek, ő meg nem éli át őket” – mondja.
A bizarr figurák sorában az egyik legkarizmatikusabb szereplő a helyi pap személye. Bár Holtottó saját bevallása szerint ellene van a vallásnak, mégis vonzza őt a pap egyénisége, jó meglátásai és egészséges elképzelése a vallásról. Érdemes idézni néhányat, ezek közül az eredeti és mély tartalmú meglátásokból: „A vallás luxus. Ezek a barmok akarnak belőle hasznos dolgot csinálni. (…) De én nem engedem. (…) Az én vallásom luxus marad! (…) Gazdaként jönnek a templomba. Testben és lélekben is gazdaként.. És tudja, mit kérnek? Hogy növesszem nagyra a baltacímet! A lelki békére pedig szarnak uram! (…) Emberek! Esőt kértek, de nem kaptok. Ma pimaszul jöttetek ide és dölyfösen, mint a pulyka, bízva testi életetekben. Szemtelen koldusként azt követelitek, amit nem érdemeltek meg. Nem fog esni. (…) De egy csepp vízre se számítsatok. Ez itt templom, nem locsológép! (…) Mit érdekelnek engem a földjeitek! – üvöltötte. Sötét anyagias életet éltek. Nem ismeritek a luxust. … Tőlem megkaphatjátok ezt a luxust: én Istent nyújtom nektek…” Örökérvényű szavak ezek, főleg napjaink tomboló materializmusában, amikor gőgösen okoskodók mosolyogják le a vallást és alacsonyszintűségük csak templomba járó öregasszonyok világát látja a misztériumban.
A regényben, mondhatni, a viani stílusnak megfelelően, szürreál jellegű groteszk jelenetek játszódnak le, hasonlóan híres regényéhez, a Tajtékos Napokhoz, ahol tudatalatti feszültségeink és indulataink jelenednek meg bizarr képekben. A prédikációt kőzápor követi, a pap gondolatébresztő jellegű bokszmérkőzést vív sekrestyésével, aki az ördögöt hivatott megjeleníteni, és amely rendezvény tömegverekedésbe torkollik. Lovat feszítenek keresztre, kecske stoppol az úton, gyerekeket dolgoztatnak halálra az asztalosműhelyben. Klementina gyerekeit, mikor azok járni kezdenek, megpatkolják. Egy Dicsőság nevű öreg ember egy vörös patakban fogaival halássza a rothadó dolgokat és a falu népe arannyal fizet neki, hogy átvegye szégyeneiket. Azért fizetik, hogy helyettük legyen lelkifurdalása.
A regény fő vonulata mégis inkább Klementina és három gyereke köré fonódik. Klementina a szülést követően elidegenedik a férjétől, a puszta jelenléte is idegesíti. A férfi elmegy. A nő minden idejét, gondolatát a gyerekeivel való gondoskodás teszi ki. Annyira félti, óvja őket, hogy az kezd egyre jobban groteszk, beteges formát ölteni. Közben meg, miközben Klementina mit sem tud róla, a gyerekei homokozás közben kavicsokat nyalogatnak, és meztelen csigákat esznek. Igen, van, hogy akármennyire is megfeszülünk és körüljárjuk a hibalehetőségeket, egyes dolgok akkor is bekövetkeznek, akár tudtunkon kívül. Klementina rothadt ételeket eszik, hogy minden a gyerekeinek jusson.
„A gyerekek megérdemlik ezt az áldozatot – és minél borzasztóbb volt, minél büdösebb, annál inkább úgy érezte, hogy ily módon erősíti meg, ily módon teszi bizonyossá irántuk való szeretetét, mintha csak a magára rótt gyötrelmekből valami tisztább, valami igazabb születne- vezekelni kell a sok késésért, és minden percért, amelyben nem rájuk gondolt.” Végül már a gyerek fenekét is kinyalja vécézés után, nehogy a WC- papírtól valami úton-módon fertőzést kapjon.
„Ha az ember olyasvalakiért áldozza fel magát, akit biztosan megtarthat, az semmi. (…) Az én világképemben nincs semmi furcsa. Számomra ők a világ.” – mondja Klementina. „-Nem, összekeveri a dolgokat – mondta Holtottó. – Maga szeretne az ő világuk lenni. Ez pedig csak pusztulást hozhat.”
Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy tudják, mi a jó a másiknak és saját elképzeléseiket sulykolják a másikba. A regény a birtoklási vágy által hajszolt és a tolakodó szeretet, valamint görcseink, aggodalmaskodásaink komor karikatúrája.