Boris Vian | Tajtékos napok

Mikor egy szubkultúrában felnövekedett barátom kezébe került ezen könyv egy régi, megviselt példánya, barátom a könyvet forgatva, majd beleolvasva a hátoldalon lévő fülszövegbe, rám kérdezett, hogy végül is ez egy szerelmes regény? Mondtam neki, hát ha nagyon ragaszkodunk az egy-két szavas jellemzéshez, akkor a válasz kétségtelenül igen. Mindenesetre figyelmeztettem barátomat, hogy itt nem egy olyan jellegű könyvvel állunk szemben, ha már a fenti tömörített kategorizálásból indulunk ki, mint azok a bizonyos közismert, főként tinédzser lányok körében kedvelt tucat számra nyomott "rózsaszín" füzetecskék. Az egyébként nem terjedelmes történet ennél igencsak árnyaltabb és összetettebb.
Igen, a Tajtékos napok szerelmes regény, azon bizonyos régi kiadás hátoldali ismertetője szerint az egyik legszebb szerelmes regény. De hát mi is adja különálló egyediségét?
A történeti keret egyszerű, egy fiatal fiú, Colin, beleszeret egy fiatal lányba, Chloéba, megesik és megesett már ez milliárdszor az ember földi barangolása során. De Colin elhatározza és meghatározza önmaga számára a nagy kulcsszót, a lány vonatkozásában: "Szeretném szeretni szerelemmel". Mert csak így összekapcsoltan van esély a felemelő pillanatok megragadására. Igazából a kevésnél is kevesebbet kapunk az élettől, az ember rájön, hogy csak egy-egy pillanatért érdemes élni, és ha módunkban áll megismételni ezeket a pillanatokat, akkor az élet csodálatos lesz, és lesz neki értelme. Így szerezhetjük meg a földi létünk alatti örök emléket. Vian talán az alábbiakra is utal a könyvben szereplő alábbi képben: "Ott, ahol a folyók a tengerbe ömlenek, nehezen járható torlasz támad, meg nagy tajtékos örvények, amelyeken hajóroncsok táncolna. A küléjszaka és a lámpafény között, a homályból előtörtek az emlékek, beleütköztek a világosságba, és hol alámerülten, hol pedig láthatóan, megmutatták fehér hasukat meg ezüstös hátukat."
A regény a szerelemmel szeretés emlékműve. Colin nem a saját igényein keresztül nézi Chloét, hanem önmagában a lány saját személyiségét. Összeházasodnak. Viszont hamarosan tanúságát adhatja odaadásának. A lány halálosan megbetegszik. Colin a totális áldozathozatal iskolapéldáját adja. Lemond addigi kényelmes és dédelgetett életmódjáról. Mindenét a lány gyógyítására költi, a pénze elfogy, a legdurvább, leglélek- és testölőbb munkákat is vállalja a remény érdekében. De a végzet sötét árnyainak saját teste, egyénisége által sem állhatja útját, mert a végzet, szinte tudomást sem véve róla keresztülhalad rajta-rajtuk, mint a bérc csúcsán előrefeszült mellkassal álló emberen egy szürkésfekete halvány felhő...
A mű a szürreális irodalom egyik iskolapéldájának is tekinthető. Gyakran halljuk ezt a szakkifejezést, de, hogy igazából ezen stílus művelésén mit is kell érteni, ezen regény kitűnően érzékelteti. Jó néhány epizódnál a résztörténet átcsap olyan groteszk, néha brutális levezetésbe, hogy az olvasó egy pillanatra megáll az olvasásban és megkérdi magától, hogy ez tényleg így történt-e? De aztán hamar rájön, hogy történhetett így is, meg nem is. Egyes epizódok kiteljesedése csak egy gondolati, tudatalatti lehetőségként van jelen. Mint például abban a részben, ahol korcsolyázás közben szólnak Colinnak, hogy a Chloé rosszul lett. Eszeveszetten sietni, kapkodni kezd, hogy rohanhasson hozzá. Melyikünk nem került már hasonló szituációba? De a kabinos a probléma iránt akarva-akaratlanul közönyösen és ami a bosszantóbb, komótosan, ráérősen ballag, hogy kinyissa az átöltözéshez a kabint. Mert ilyenek is tudunk lenni, igaz? Colin "óriási lendülettel, vad dühvel az álla alá vágott a korcsolyával, úgyhogy a kabinos feje a gépterem szellőzőkéményének nyílásába repült, miközben Colin kitépte a kulcsot, amelyet a hulla szórakozottan még mindig a kezében tartott. Kinyitott egy kabint, belökte a tetemet, leköpte, és rohant a 309-esbe." Szóval valószínű nem történt így, de ezek a képi indulatok a tudatalattinkban, sokszor napi gondolatainkban is feltörő, lappangó, az emberi közösségekben lévő súrlódásokból eredő, szinte robbanásig feszülő nyomást, feszültséget szimbolizálják. Hányszor szitkozódunk mi is mindennapjainkban, kapkodó, túlhajszolt világunkban, hogy ezt meg azt tennénk ezzel, meg azzal legszívesebben. De persze általában, legalábbis brutális változatban nem tesszük. Szerencsére a szerencsétlenségeinkben, mert a civilizációnk burka visszatart. Csak a fejünkben játszódik le, fel-felvillanó, múló képkockákban, mint egy megszaggatott rövidfilm. Művészileg kifejezve ez (is) a szürreál.
Szürrealisztikus képek egész sorában bővelkedik a mű. Találkozhatunk Colin barátjával, Chick-kel, akinek élete szinte egészét kitölti egy népszerű író iránti túlfokozott lelkesedés, rajongás. Minden pénzét a könyveire költi, valamelyiket újra megveszi, csak mert újabb borítóban adták ki. Végül már a felesége titokban megkeresi az írót, hogy újabb, ki tudja hányadik, munkájának írását hagyja abba, mert a férjének az összes pénze elfogyott már, és éppen ezért, ismerve, minden ténykedését csak az fogja kitölteni, hogy a könyv árát megszerezze. Ez a szál is rohan a tragikomikus, groteszk és szürreális végkifejlet felé... Ki ne ismerne ezekben a sorokban is például akár tizenéves kori magára, amikor egy adott zenekar és annak bármi áron kutatandó, beszerzendő kiadványai volt szinte az "életcél", miközben a való élet és talán egyéb értékek is szépen csöpögtek mit sem törődve, mint csapból a cseppek. Vian nem bírál, csak a szürrealizmus eszközeivel kidomborítja azt, hogy milyen az, mikor a gyarló ember, tevékenységeiben, ahogy a mondás mondja "átesik a ló másik oldalára".
Ezen recenzióból nem maradhat ki, hogy a Tajtékos napok is úgynevezett kultuszkönyvé nőtte ki magát. Minden szubkultúrának megvannak a maga favorizált alkotásai. De persze ezen lehatárolt sémákon túllépve ajánlható mindenkinek aki szereti a melankolikusan elgondolkodtató műveket, felvállalva, hogy olvasása közben, de a szubkultúrákkal ellentétben csak ideig-óráig kivonul a mindennapok sokszor szürke nyersességéből.
A mű egy hatalmas, szimbolikus "Miért??" üvöltéssel végződik. És az utolsó soroknál nekem sokszor egy kórussal és üstdobbal tarkított szép-szomorú dallam cseng a fülemben. Hiába, a Tajtékos napok már visszavonhatatlanul kultuszkönyv lett.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2012. 11. 28. - 16:06 | © szerzőség: Andriska István