XX. WGT - 2. Nap

XX. WGT Lipcse, 2. nap

Késő délelőtti kelés, fürdés, reggeli, egy kis bor, aztán átnéztünk a pogány faluba megtekintettünk pár ismeretlen pagan/medieval fellépőt a színpadon, valamint elpusztítottam pár üveg mézsört. Délután volt, mire visszaértünk a sátorhoz, ettünk egy keveset, elmentünk körülnézni az Agra környékén. Az esőfelhők erősen gyülekezni látszottak, és mire elindultunk a Werk II Halle A-ba, már esett az eső. Sebaj, az egész napot úgyis ott fogjuk tölteni, had essen!

A szombati programot egy nagyon jó francia banda nyitotta, a The Cemetary Girlz. Mivel még soha nem láttam a bandát élőben, nagy várakozásokkal néztem fellépésük elé, ami alig volt több, mint fél óra. A színtiszta deathrock nótákat körbelengte egyfajta morbid atmoszféra, ami egyénivé teszi a formációt, és ezt még csak fokozta a háttérre kivetített 1931-es Lugosi Béla főszereplésével készült Dracula film. Bár mind a négy tag meglehetősen nőies ruhában lépett a deszkákra, a gyengébbik nemet egyedül a basszusgitáros hölgy képviselte. Első albumuk, a Smoke My Brain legszebb dalai rendre elhangzottak, megteremtve ezzel az egész hátralevő nap hangulatát. Remek koncert volt, mely alatt egy percre sem untam el magam, de ahogy körbenéztem, meglehetősen sokan élvezték az előadást, sőt, sokan csak miattuk érkeztek a Werk-be.

Átszerelés, és a kimondhatatlan nevű osztrák Squishy Squid kezdte meg műsorát. A tagok semmi extra ruházatot nem viseltek, majdhogy nem átlagosan voltak öltözve, ennek ellenére egy hihetetlenül dinamikus előadást kaptunk tőlük. Zenéjük a '80-as évek német new wave, és post punk csapataira hajazott, végre jó volt egy ilyen jellegű előadást is megtekinteni, ahol a muzsika ezt a korszakot, és stílust részesíti előnyben. Az énekesnő Susanne hangja szinte tökéletesen passzol ehhez a fajta muzsikához, hisztérikus dallamokat csalt elő torkából, énekelt, üvöltött, kiabált, ahogy épp az adott nóta megkívánta. Első lemezük a tavalyi év végén jelent meg, melyet majdhogy nem teljesen lejátszottak. Ők is csak fél órát muzsikáltak, de ez egy nagyon tömény harminc perc volt.

Balsejtésem beigazolódott, az utánuk következő ír House Of Dolls nem idevaló banda volt. Zenéjük bár tartalmazott post punk elemeket, én jobban az alternatív jelzőt akasztottam volna nyakukba. Nem volt rossz egyáltalán amit zenéltek, de egy idő után úgy gondoltam, hogy eljött a pihenés ideje, ezért kimentem levegőzni a kerthelyiségbe, ahol az eső már erre az időre rég elállt.

Ismét egy francia banda foglalta el a színpadot, a Castrati. Az a pár nóta, amit ismertem tőlük, épp elég volt, hogy várjam fellépésüket, hisz ők is a deathrock/ post punk bandák által kitaposott utat követték. Az összes tag női ruhában lépett fel, de az énekesük gyorsan megszabadult a feminim ruha egy részétől, és idióta piros napszemüvegétől, így már kevésbé hatott langyosnak a produkció. Lassú, és gyors dalok követték egymást, a korai deathrock vonalat dicsőítve. A sötét, atmoszférát énekesük mozgása, mimikája, groteszk vigyora még csak jobban fokozta. A fiatal srác vetődött és esett a színpadon annyit, ami még egy képzett kaszkadőrnek is sok lett volna. Dobott a hangulaton rendesen ez a műsor, egy-két dalnál a vokalistájuk trombitát is használt. Utolsó daluknál a frontember felállt elém a kordon szélére, majd belevetődött a nem túl nagy tömegbe. Az előttem álló srác felborult, énnekem meg sikeresen érkezett az említett úriember a jobb vállamra úgy, hogy nem tudtam megfogni, és egy hatalmas hasra eséssel a padlóra zuhant. Felállt és kifutott, mintha semmi sem történt volna. De ez még semmi, műsoruk végeztével a gitáros pár promó cdt dobott a nézők közé, ami az én homlokomnak csapódott. Nem volt kellemes, de jobban fájt, hogy egyet sem tudtam felvenni, mert a pár másodperces döbbenet végeztével már felkapkodták előlem mások. Gondolkodtam is, ezek ki akartak engem nyírni? :)

Gyorsan ittam egy kis cidert, aztán vissza a színpad elé, hiszen szlovák barátaink, a The Last Days Of Jesus produkciója következett. MaryO és bandája nem tud hibázni, én sokadszor láttam őket, és szinte mindig hibátlan fellépést hagytak maguk után. Eddig a tavalyi Fekete Zajos műsoruk vitte nálam a prímet, de ez a mostani még azt is felül überelte.
Egy kicsit komolyodott a csapat az évek során, de a frontember még most is vágta a groteszk mimikákat, pózokat. Zseniális daloknak lehettünk fültanúi, előző lemezeik legjobb dalai rendre felvonultak. Új kiadványuk - egy a komcsi rendszer alatt ténykedő közép-európai bandák dalainak feldolgozása - dalai is terítékre kerültek, valamint egy slágergyanús dal, melyet már tavaly előadtak a fentebb említett honi fesztiválon, de lemezen még nem jelent meg. A Connected Or Infected alatt teli torokból üvöltöttem a klasszikus sorokat, de sajnos sem e remek dal, sem pedig a többi nóta alatt nem volt nagy mozgás a nézőtéren. Kár, pedig szlovák barátaink megérdemelték volna. Sajnos, csak 40 percnyi játékidő állt rendelkezésükre, de ez legalább egy életerős (lehet ilyet mondani egy deathrock koncertről?) roppant élvezetes produkció volt. A közönség meglehetősen nagy tapssal köszönt el a bandától.

Nem nagyon akartam elhagyni az első sorokat, de győzött a szomjúság, és elmentem átszerelés közben egy pohár ciderért. Mire visszaértem már csak pár sorral hátrébb tudtam beverekedni magam, ennek ellenére remekül láttam a színpadot, és máris kezdődött az amerikai Cinema Strange produkciója. A trió kinézete szokás szerint nem a megszokott volt: Lucas egy tépett cserkészlányra hasonlított, míg a Ribiat tesók egyike színes, tollakkal, és nyakláncokkal díszített azték főpapi öltözékben sokkolt, addig fivére egy klezmer banda gitárosára hasonlított nagy szakállával, és szövetnadrágos, inges, mellényes, kalapos öltözékével. Természetesen most sem egy vérkomoly koncertet adtak elő, hanem a dalok közti idő poénkodással telt el. Egész pontosan, egy felfújható gyerekmedencét helyeztek a színpad bal szélére, melybe beleültették Ben Ra-t (Hatesex), a Blacklist énekesét, és 3 fekete hajú csodálatos goth hölgyeményt. Majd megjelent a színpadon Frank Vollman (Frank The Baptist) és mindenféle idióta dalocskákat énekeltek Lucassal közösen a medencében helyet foglalóknak. A későbbiekben még Monica Richards is a színpadra került, hogy beszálljon az éneklésbe a dalok közt. És természetesen az igazi dalok sütöttek, mint a holdvilág (szándékosan nem írtam azt, hogy nap), elsősorban az első, és a harmadik lemez dalai kerültek terítékre, a második lassabb album dalai egy nóta kivételével hanyagolásra kerültek. Na itt már az álmos német közönség is feléledt, és a Nightfall, vagy a Mr. Quilt's Rotten Luck alatt legalább kialakult egy kis pogó, melyhez lelkesen csatlakoztam. Kissé vesztett a műsor a lendületéből a dalok közti bohóckodás miatt, de sebaj, legalább feldobták a hangulatot.
Az igazat megvallva végig depis voltam, meg akartam halni, megvagdostam az ereimet, senkinek ne higgyetek aki azt állítja rólam, hogy végig énekeltem, részegen dorbézoltam, meg ki akartam ugrani a bőrömből a nagy felhőtlen boldogságtól, mert ez nem igaz! :) Komolyra fordítva a szót remek hangzás, remek előadás, remek hangulat, és roppant remek dalok jellemezték amerikai barátaink fellépését.

Nagyjából 70 perc után remegő térdekkel vánszorogtam a bárpult felé egy kis szomjoltóért, aztán gyorsan vissza, hiszen egy nem mindennapi legenda fellépése következett mert az angol The Damned egykettőre belecsapott a húrokba. A zenekar a post punk kiagyalói közt foglal helyet, ezáltal lényeges hatást gyakorolt az utánuk érkező gothic, és deathrock zenekarokra, persze a punk szubkultúra is dicső helyre emelte a most 35 éves zenekart. A Street Of Dreams-sel kezdődött a műsor, melyre azonnal dobtam egy duplaszaltót, ez talán az egyik legkedvesebb dalom tőlük. Csodálatos hangzás szárnyain oly dalok érkeztek, mint a Plan9, Neat Neat Neat, vagy a New Rose. Dave Vanian énekes egy őrült orvos szerelésében érkezett a színpadra, fehér köpeny, hülye szemüveg, és nagy fehér (majdnem inszeminátor) gumikesztyűben. Hangja mit sem változott az évek során ugyanolyan szépen, erőteljesen szólt, mint pályafutása elején. Capt. Sensible az elmaradhatatlan svájci jellegű sapkában pengetett, az ő tehetsége sem halványult az évek során. Monty Oxymoron hatalmas rőzsével brillírozott a billentyűkön, óriási beleéléssel, ez utóbbi tény, és a hibátlan játék az egész bandára jellemző volt azon az estén. Az egész felért egy időutazással, a '80-as évek punk klubjainak hangulata töltötte meg a zsúfolásig telt termet. Sok embert, kik később érkeztek, be sem engedték a biztonságiak, mert olyan szintem megtelt a Werk II. Úgy 50 perc elteltével úrrá lett rajtam a fáradtság, és a nikotinéhség, ezért a bejárattól szemléltem a maradék pár dalt. A banda ráadásként az Anti Pope, és a Curtain Call című remek nótákkal búcsúzott el a közönségtől. Most is nehezen hiszem el, hogy volt szerencsém megtekinteni ezt a remek zenekart, és ráadásul ilyen jó körülmények közt. Visszavillamosoztunk az Agra-ba, ittunk egy keveset, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elmentünk vissza a Werk II Halle A-ba afterpartyzni. Igen ám, de ott annyian voltak, hogy kis idő után inkább visszamentünk az Agra-ba, és ott ittasodtunk meg. Olyan kilenc-tíz pohár különböző abszint, és máris jobban esett a pihenés.

gabor fotói