XX. WGT - 3. Nap

Boldog születésnapom, meglehetősen sokáig sikerült aludnom, sőt, egy kiadós zuhanyozás, és reggeli után úgy délig folytattam még eme tevékenységet. Túl sok mindent nem is csináltunk délutánig, az iváson kívül, így az Agra-ban maradtunk aztán délután elindultunk az Anker-be, ahol a honi Cawatana előadásával kezdtük a napot. A fél 5-kor kezdődő előadás előtt bedobtunk egy két meglehetősen erős búzasört, amitől kezdtem jól érezni magam. Kis hazánk egyik legjobb neofolk zenekarának koncertjét meglehetősen sokan tekintették meg, mi magyarok is voltunk szép számmal. Eddig ez volt a legszebb hangzású Cawatana koncert, melyet sikerült eddig megtekintenem, így kis időre ittam magamba a dalokat. A nem túl hosszú koncert végén azonban kimentem piálni, mert már éreztem a bugit a lábaimban, próbáltam magam felkészíteni az elkövetkező nekem oly igazán kedves muzsikákra.

Eztán átvillamosoztunk a Felsenkellerbe, ahol lekéstük a Terillt, de egy kis kaja, és pár pohár pia után elégedetten vártuk a Zombina And The Skeletones fellépését. A liverpooli fogat most nem kapott olyan előkelő helyet, mit 4 évvel ezelőtt, hogy ő zárja a hétfői napot a Werkben, de hangzásuk jobb volt, és Zombina sem volt részeg. Sőt, a frontember kisasszony rengeteget komolyodott, a zenekar viszont megcsappant, kicserélődött, mióta utoljára láttam őket. Ennek ellenére ezen a fellépésen sem úgy mutatkoztak be, mint ha normálisak lennének, a slágeresen beteg horrorpunk muzsika jókedvre derítette, és táncra perdítette a szépszámú jelenlévőt. Egy picit nekem egybefolyt az egész de akkor már mindegy volt, a kedélyjavító már dolgozott a gyomromban. Nem volt most vér, meg beteg zombi szerkó, de némi smink a gitáros részéről, ő valóban zombiként hatott, bár az utoljára látott fellépésükhöz képest roppant szolid volt. Sajnos, legnagyobb bánatunkra, csak 40 percet játszhattak, még néztem volna őket, de hát ez van.

A következő fogattól túl sok jót nem vártam, és ez be is igazolódott. A svéd Devils Whorehouse/Death Wolf produkciója következett. A zenekarról azt kell tudni, hogy valamely tag(ok) a black metal Mardukban zenél(nek), és sajnos, itt is elég metalos hangzással bírtak. Nekem nem tűnt valami hitelesnek az egész, főleg, hogy a régen Glen Danzinget fikázó banda (Marduk) nagyon is Danzing hangzással bírt, csak keményebben. Sajnos, a horrorpunk stílust egyáltalán nem lehetett kivenni a dalok közt, ellenben lemezen még mutatja magát a stílus. Meg is csappant a nézők száma, mi is néztük egy darabig, aztán kimentünk pihenni, levegőzni.
Az általam nagyon várt Rezurex 20 óra 10 perckor lépett színpadra. Az amerikai latin gyerekek mindent elsöprő produkciója már a kezdetektől táncolásra késztetett, szerencsére sokan megmozdultak a szép számmal megtelt teremben. Az énekes/gitáros Daniel deLeon arca a szokásos félig koponya mintásra volt pingálva, de a többi tag is viselt magán némi sminket. Új lemezük az idén jelent meg, ebből is halhattunk zseniális dalokat, sőt egy dalnál még egy zombifejjel is eljátszadoztak a srácok. A psychobilly/horrorpunk nóták szélsebesen hasítottak, csodálatos dallamokat juttatva felénk. Önfeledt tombolásomból egy a jobb fülem mellett elhúzó dobverő érkezése zökkentett ki, ami Réka homlokán landolt. Kis megrökönyödés, aztán táncolás, majd valami mellbe talált! Még egy dobverő... Komolyan el kezdtem gondolkodni, hogy bizony merénylet készül ellenem. Szerencsére ilyesmi nem történt, így a Dia De Los Muertos, a mexikói deathrock himnusznál ismét extázisba kerültem. Micsoda remek egy dal, megnéztem/hallgattam volna még vagy ötvenszer!

Sajnos, a koncert hamar véget ért, így siettünk vissza az Agra-ba, de így is csak a Killing Joke utolsó 4 dalára értünk oda. Az Asteroid című számnál érkeztünk meg, és kissé bántam, hogy nem láthattam elejétől a produkciót. Nagyon szép hangzással, nagyon precíz játékkal egy óriási koncertet adott a „Gyilkos Vicc”. The Wath, Pssyche, és a záró Pandemonium hatalmasat szakított. Sokan is voltak rájuk kíváncsiak. Sajnos, ez van, mint írásom elején említettem, valóban sok volt az átfedés, kompromisszum nélkül meg ennyi bandát sem láttunk volna. Visszatérve a Killing Joke-ra a tavalyi bp.-i fellépés sem volt akármilyen, de ez azt is lazán kenterbe verte. Csak néztem ki a fejemből ez alatt a 4 nóta alatt, alig találtam szavakat.

Az a 20 perc nagyon jól esett, és felkészültünk a nap fénypontjára, a Fields Of The Nephilim fellépésére. Az átszerelés közben minden egyes perc hosszú óráknak tűnt, tűkön ülve vártuk a legendás csapat fellépését. A színpadkép kettő vörös-fekete okkult jelképet felvonultató zászlóból állt, mely a deszkákra beszivárgó rengeteg füsttel (a fotósok legnagyobb örömére) megadta a koncert misztikus hangulatát. A banda a Shroud-dal kezdett, mely remek választásnak tűnt, szinte lebegtem örömömben. McCoy a szokásos kalap, mellény kombinációban lépett fel, a többiek sem viseltek semmi extra öltözéket. A cowboy stílus már modernizálódott náluk, a vadnyugati szerelés régóta a múlté. A From The Fire, és a Moonchild alatt mint ha csak megnyílt volna a föld, el sem hiszem, hogy ott voltam. Ez volt életem első Nephilim koncertje, nagyon remélem, hogy nem az utolsó! A Nefilim féle projekttől is elhangzott két dal: Penetration, és a Zoon személyében. Ezeken kissé csodálkoztam, de jó volt hallani. McCoy hangja sem változott semmit, mintha csak lemezről szólt volna. A For Her Light-nál meg egyenesen transzba estem, hiszen ez a legkedvesebb dalom tőlük. A meghatottságtól sokáig mozdulni sem tudtam, mire feleszméltem már a Sumerland, és a Psychonaut dalokkal búcsúztak tőlünk. Csodálatos 80 perc volt! Miután magamhoz tértem, elégedetten nyugtáztam, hogy ez egy igazán remek születésnapi ajándék volt. Jobbat el sem tudtam volna képzelni. Ezután nekimentem az abszintos busznak, és szépen, sorjában majd minden fajtát (volt vagy 15 féle) végigkóstoltam. Hajnali négy volt, mire vízszintes állapotba kerültem, az elfogyasztott nemes ital hatására hamar álomba szenderültem.

Gabor fotói