Amikor néhány - talán három? - esztendeje Madridban a visszatérő Corpus Delicti koncertjét néztem, az erő és lelkesedés már éreztette, ez nem csak egy múltidézés lesz. Akkor új nóta is elhangzott, így nyílt titokként volt kezelve: a francia legendáról még hallunk a közeli jövőben. És lőn, két világ pereme közt egyensúlyozva már hallgatható a Liminal.
"Mindennek megvan a maga ideje és helye.
Távoli csendként halad előre.
Van egy hang, amely lemarad a nyom mögött,
alábukik ki nem mondott szavakon." (Liminal)
A Corpus Delicti – Liminal olyan visszatérő album, amely egyszerre idézi meg a zenekar ’90-es évekbeli darkwave–gothic rock örökségét, és nyit kaput valami új, átmeneti, „liminális” tér felé. Már az első hangoktól (Crash, Room 36) érződik az a baljós elegancia, ami a francia kult-zenekar védjegye: sötét, posztpunkos basszusok, pengeéles gitártextúrák, és Sebastien jellegzetesen drámai éneke.
A Liminal hozza a hangulatot, mintha egy elhagyott, füstszagú éjszakai város peremén sétálnánk végig: minden dal egy újabb utcasarok, ahol a múlt kísértetei és a jelen szorongásai összeérnek. A megszólalás érett és modern, mégis visszavezet a klasszikus lemezekhez, hű marad ahhoz a romantikus melankóliához, amitől a Corpus Delicti évtizedekkel ezelőtt kultstátuszra tett szert - szerintem joggal. Egyszerre bomlik és épül valami, mint velünk-bennünk is - ahogyan kifelé tűnünk az időből kortársainkkal, ezekkel a remek francia zenészekkel. Ha őszinte akarok lenni, ünneprontás nélkül suttogva megjegyzem, miközben remek újabb bűnjelet hagyott maga után, némi hiányérzet is marad bennem a Liminal után. A lemez kiegyensúlyozott, magas színvonalú, de nem ugrik egy szerzemény sem akkorát, mint anno a Firelight, Absent Friend, Lorelei vagy a Saraband tette, szinte beletemetkezve a hallójáratunkba.
"Csak egy röpke tánc egy rég elfeledett baráthoz,
egy megdermedt időszilánk, hogy újra élővé váljon.
Talán viszontlátom őt majd a túlparton,
s ez a nehéz idő egyszer áldássá szelídül." (Room 36)
