Shadowsphere / Árnyékvilág
Egy bús nap ez itt a Túlvilágon,
de a fájdalomnak is megvan a szépsége.
A fájdalom megmutathatja bájos arcát.
Vak, kétélű áradat,
egy különös evilági szomorúságban,
az acél szépséges teremtménye
növekszik méhemben…
Az út a fény felé, függetlenít húsomtól,
miriád az Ő életet adó vörös lebegésében,
erőteljesen úszva az űrön át.
E sötétlő űr távoli,
és a hegy túlontúl magas,
felnyitom kis fekete szemeim,
és áttöröm a határokat,
hogy meghatározhassam az életemet…
Nincs űr annyira mérhetetlen,
és kétségtelenül nincs űr oly távoli,
a tapogatózó nővér érzi,
hogy szeme valahol életre lel.
Így Ő fél a sötétség minden lakójától.
Vakságukban sosem értik meg
a látás csábító ajándékát.
E hely hideg, vakon érezheti,
a halott fuvallat körbeöleli a sziklákat,
a magasból Ő aláhull,
s az angyalok csókolják
élettelen testünket élővé…
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
