A harmincadik évforduló után nemhogy takaréklángra vette volna a Laibach, de Spectre című friss lemezének bemutatója alapján én úgy gondolom, nagyobb benne a kraft, mint valaha. Április 16-án járt az A38 hajón, monstre két és félórás koncertet adva a hazai közönségnek.
A Hitleres youtube beharangozó zseniális húzásnak bizonyult, körbeszaladt a honi sajtón az ügy, azért én bízom benne, hogy nem ennek köszönhető a teltház, ami a komótosan (vagy csak méltóságteljesen) színpadra ballagó zenészeket fogadta. Az európai turnéján mindenhol 21 szerzeménybe sűrített előadás alappillérének természetesen a Spectre (Kísértet) című lemez számított, ami maradéktalanul elhangzott kiegészülve korábbi kihagyhatatlannak számító ópuszokkal, bár bizonyosak lehetünk benne, ez nem a tetszési indexnek, sokkal inkább a jelen tematikájába illeszkedően került részükről kiválasztásra (ez esetben a Tanz Mit Laibach és a Das Spiel ist aus a záróakkord).
"Zajongjunk egy kicsit, mikor megbuknak a birodalmak, és táncoljunk az ördög hívásának ritmusára!"
A lemez első hallgatásra megfogott, a korábbi Volk számomra csak koncerteken érett be (emlékezetes a kölni Mera Luna estje, ott tört meg a jég) az Iron Sky nácis sci-fi-je pedig valahogy elkenődött nálam, de nem vetette meg a lábát a hallójárataimban. A Spectre lényegesen poposabb, mégis rendkívül erős lemez; a 80-as évek diszkós szintetizátorának térnyerése, fülbemászó dallamok sora jellemzi, témájában pedig a Himnuszokat folytatva az európai kapitalista idill antikiáltványa. Mina Špiler lényegesen komolyabb szerepet vállal, ami nálam a koncerten néhol már sok is, de mindezt ellenpontozza a látvány, szinte babonázza szoborszerű szépségével a nézőt. Milan Fras természetesen a védjegye az egész laibachi gépezetnek, opera-képzettségű mély orgánuma az első pillanattól tarol. Az ipari teknőn a vizualitásról a zenekar hátát védő teljes szélességű vászon világít, mintegy 6-8 méteren látható, folyamatosan a háborús övezet benyomását kelti: menetelő katonák, szimbólumok, a pusztulás képei.
A közönség jó, helyben menetel, bár utólag hallani arról is, a színpad előtt verekedés tört ki - fotósunkat is vegzálja egy hölgy az első sorban. Hiába no, a rejtett indulatokat is képes kipiszkálni ez a zene. Félidőben függöny, 10 perces digitális visszaszámláló enged pihenést, hogy a második felvonás a korai korszak egyik legkeményebb felütésével, a Brat moj-al (Brother of Mine) újra lendületbe hozza a fogaskereket. Érdekesen alakul aztán a lista, az Under the Iron Sky után még három cover, a The Normahl sláger német átirata (Warme Lederhaut) és egy Blind Lemon illetve Bob Dylan szerzemény hangzik el.
Kerek egész ez már így, elégedetten távozhattunk, de a fentebb említett ráadás még bónuszént elbocsátó szép üzenet: Táncolj a Laibach-al, a Játéknak vége!
Számunkra a menetelés mindenesetre nem itt ért végett, a vonaton jót szundítva Szobról még egy 15 km-es gyalogút várt ránk reggel ötig a kanyargó Duna mellett hazáig, néhol átkozódva, néhol a The Whistleblowers vidám füttyjátékát dúdolva.
Valovics Tímea fotói
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
