Clark Ashton Smith

Clark Ashton Smith némileg feketebáránynak számít az amerikai horror és dark fantasy irodalom nagyjai között – legalábbis ha az angolszász világon túli ismertségét tekintjük. Ennek sokféle oka lehet, de biztosan nem szerepel közöttük az író kisszerű, vagy tehetségtelen volta. Az igazság az, hogy Smith-et igencsak nagyra becsülték a hozzáértő kortársak, mint például barátja, Howard Phillips Lovecraft, aki szerint „Smith-t talán egyik író sem múlhatja felül, sem a modernek, sem a régiek közül”. Nem véletlen, hogy azonnal Lovecraft neve merül fel vele kapcsolatban, hiszen e két író nemcsak lelkialkatát és formaművészetét tekintve rokon egymással. Képzeletük közös teremtményeként született meg számos olyan, ma már szinte legendás toposz a horror-irodalomban, mint például a „Necronomicon” iszonytató fóliánsa, és az abban szereplő lények sokasága. Fontos még megemlítenünk Robert E. Howard nevét, aki ma leginkább a Conan-történetek atyjaként ismeretes. Ők hárman sohasem találkoztak – jellemző a korabeli körülményekre, hogy a ma már legendás íróknak talán annyi pénzük sem volt, hogy a vonatjegyet kifizethessék – de szinte egész életükben élénk levelezést folytattak, s gyakran beépítették egymás ötleteit írásaikba.

Clark Ashton Smith volt a triumvirátus legsokoldalúbb tagja. Élete során nem csak prózaműveket írt, hanem jelentékeny lírai tevékenysége mellett képzőművészettel is foglalkozott. Történetei már tizenéves korában kivívták olyan írók elismerését, mint Jack London, és több lapban is megjelenhettek. Smith annak a „sötét hullám” -nak az avatott képviselője, amely E. A. Poe-tól kiindulva fut végig az amerikai irodalom állóvizén, és olyan forrásokból táplálkozik, mint Lord Dunsany, vagy a XVIII. század gótikus irodalmának nagymestereinek, Hawthorne-nak, Blackwood-nak a munkássága. Amerikában Poe-val jelent meg először a felvilágosodás klasszikus kliséinek, az emberi észbe és haladásba vetett naiv hitnek a megkérdőjelezése. Nem véletlen, hogy Poe történetei nem voltak népszerűek, hiszen azokról az igazságokról szóltak, - az emberi természet alapvető változatlansága, a racionális megismerés lehetetlensége - amelyet a „fejlődés” apostolai egyre inkább igyekeztek elkendőzni. E hagyományok legkiemelkedőbb örököse Ambrose Bierce volt, aki a rémtörténetet megfosztotta a „romantikus” körítéstől, és minden eddiginél pőrébben mutatta be az emberi őrület és irracionalitás mélységeit. Clark Ashton Smith, Lovecraft és Howard a Bierce-t követő generáció tagjai voltak, s e gazdag örökség náluk vált annyira termékennyé, amellyel megalapozták az egész későbbi fantasy, horror és sci-fi irodalmat. Smith e három műfaj mindegyikében nagyot alkotott, történetei olyan elképzelt tájakon járnak, mint az indoeurópai legendákból származó misztikus „Hyperborea” egy különös, kontinens, „Zotique” egy középkori világot idéző ország, „Averoigne” és a poszt-apokaliptikus „Xiccarph”. Írt sci-fit, heroikus fantasy-t, mesét, parabolát, és klasszikus gótikus történetet is.
Ami minden történetében közös, az a mindent átható sötét hangulat és a keserű, semmilyen pozitív feloldást nem ígérő befejezés. Smith gátlástalanul kigúnyolja a kortárs „társadalomjavító” eszmék hamisságát és ürességét, amelyek szerinte az emberi természet alapvető félreértésén alapulnak. Eközben megpróbál egy új mítoszt teremteni. Már Schelling is arra figyelmeztetett a XIX. század elején, hogy a modern ember neurózisát a mítikus világszemlélet elvesztése okozza. Lovecraft ugyan ezt próbálja feléleszteni a „Cthulhu-mítosz” kapcsán, azonban mindenki tudja, hogy ez a kísérlet eleve kudarcra ítéltetett egy olyan társadalomban, ahol „az egységesség, mennyiség és anyagi nyereség kívánalma minden mást háttérbe szorít”
Másrészt ezek az írók sem mentesek teljesen koruk előítéleteitől, amilyen például a filozófiai materializmus, amely náluk leginkább, mint mindenre kiterjedő cinizmus és szkepticizmus mutatkozik. Lovecraft „mesterével”, Epikurosszal ellentétben világosan látja világnézetének problémáit: „Az egyetemes öngyilkosság a világ leglogikusabb lépése lenne – mindössze primitív gyávaságból és a sötéttől való gyerekes félelemből nem cselekedjük meg.”
Howard azonban 1936-ban mégis megteszi ezt a lépést, amit a rákbeteg Lovecraft halála követ 1937 elején. Smith-t annyira megrázza barátainak és szellemi társainak pusztulása, hogy negyven év után teljesen felhagy az írással. Még egészen 1961-ig él, de csak szobrászattal foglalkozik. Így is terjedelmes irodalmi életművet hagyott hátra: száz novella és hétszáz vers képében. Ezek közül alig néhány jelent meg magyarul, 2004-ben, az egyébként mára már beszerezhetetlen, limitált példányszámú „Sír szava” című kötetben, Kornya Zsolt fordításában, a Cherubion kiadónál. Az itt következő novella, talán az író egyik legsötétebb hangulatú alkotása. Magán viseli a tipikus smith-i jegyeket, mint a lassú építkezés, a hangulatfestő és jelzős kifejezések gyakori használata, valamint a kimondhatatlan borzalmak megmutatása helyett, azok sejtetése.

(1) H. P. Lovecraft levele James Ferdinand Mortonnak. Lovecraft összes művei III. p. 517
(2) Lovecraft: Nietzscheizmus és realizmus. U.o. p 467.