A Közönynek nincsen hőse, csak szereplője. Rekkenő hőség, Algír városa, itt él a fiatal irodista kisember, Meursault. A történet azzal kezdődik, hogy hírt kap arról, hogy egy menhelyen meghalt az anyja. Két nap szabadságot kér a főnökétől, akin úgy látja, hogy legbelül igazából nincs ínyére a dolog. Pedig Meursault még mondja is neki, mintegy mentegetőzve, hogy: „Nem tehetek róla.” Monoton világ ez, a cég, ami kitölti a fiú életének nagy részét, napról napra. Ahol az ember legtöbbször inkább csak pótolható eszköz, amíg el nem kopik. Telítve az átlagemberek meghunyászkodásával, megalázkodásával a megélhetési biztonságérzet fenntartása érdekében. Ebbe a légkörbe szokott bele Meursault is, nem is nagyon akar rajta változtatni, neki megfelel ez a stabilitás.
A temetésen különösebb érzelmi megnyilvánulások nem látszanak rajta. Inkább csak letudja az egészet, és már a visszautazás körül járnak a gondolatai és azon, hogy fáradságát kipihenje. Pedig szerette az anyját. Meursault egész személyiségét uralja a közöny, mintha lényét egy képletes érzéstelenítő járná át. De zsibbadtsága nem az az átlagos fásultság vagy érzéketlenség. Nem depressziós vagy pesszimista. Csak hagyja és szemléli, hogy a dolgok kifussanak a maguk módján. Nem vár semmit, viszont kiéltnek sem mondható, mert a kiéltségre már nem hat a dolgok újszerűsége, de ez rá nem igaz.
Főnöke egy párizsi beosztást ajánl neki, de ez sem különösebben motiválja a fiút. „Azt feleltem, hogy az ember élete úgysem változik, hogy egyik élet olyan, mint a másik, s hogy az én itteni életemet kedvemre valónak találom. (…) Diákkoromban, emlékszem, sokkal becsvágyóbb voltam. De mikor abbahagytam a tanulmányaimat, igen hamar beláttam, hogy mindez nem is olyan fontos.”
Meursault mindenbe beletörődik, úgy van vele, hogy van, aki nála is szerencsétlenebb és nincs olyan gondolat, amibe ne lehetne beleszokni. Nem beszél sokat, de barátai vannak. Egyikük szerint Meursault „érti az életet”, tanácsát és segítségét is kéri időnként. Meursault összejön egy régi kolleganőjével. Jól érzik magukat együtt, a lány nyíltan rá is kérdez, hogy szereti-e és feleségül venné-e? Azt válaszolja, hogy nem szereti, de végül is feleségül venné, amivel kissé meghökkenti a lányt, aki ennek ellenére továbbra is szereti. Mert Meursault szerint sosem kell játszani, és ahogyan a temetésen sem, most sem hazudik nem létező érzelmeket, hidegen hagyja bármilyen társadalmi konvenció és egyéb elvárás. Ez okozza később a vesztét.
Aztán, ahogy gyakran megesik, egy teljesen váratlan epizóddal elérkezik a végzet. Barátja szerelmi viszályának következményeként, illetve egy verekedés utózengéseként öt lövéssel, módszeresen, lelő a strandon egy ott pihengető arabot. Nincs gyűlölet, nincs az esetet megelőző közvetlen feléje irányuló támadás. Csak szúró, perzselő hőség van és izzadság, ami szép lassan a szembe csordogál. Mintha egy fóliasátorban lenne, a nyomás egyre nő, valamilyen irányba mozdulnia kell valaminek, a kiegyenlítődés végett. Másodpercekig tartó, múló bekattanás ez, ámokfutás és őrület nélkül. Letartóztatják.
A tárgyalás különös irányba fordul el. A vizsgálati fogság alatt adatokat gyűjtenek személyiségéről. Anyja temetése tanúinak kihallgatása alapján tettének indítóokait jellemében vélik megtalálni. Fent vázolt egyéniségét súlyosbító körülményként értékelik, hiába érvel Meursault néhány barátja amellett, hogy tulajdonképpen ő egy jó ember. Sőt, mintha nem is a gyilkosság lenne már a vád, hanem a jelleme miatt állna bíróság előtt.
A bűncselekmény már majdnem mellékes tényezővé válik, a fő bűnné a mássága lesz. Elemi erővel tör rá a pózoló, alakoskodó, a konvencióknak mindenkor megfelelni akaró, de valójában legalább annyira, ha nem üresebb környezet gyűlölete. Az egész per szinte tőle függetlenül folyik le. „Az én sorsomat intézték, s meg se kérdezték a véleményem.” Halálra ítélik.
Meursault gondolataiba mélyedve felkészül a halálra. „ ’Sebaj, hát akkor meghalok’. Hamarább, mint mások, ez nyilvánvaló. De hiszen mindenki tudja, az élet nem éri meg, hogy végigéljük. (…) Ha már egyszer meghalunk, világos, hogy nem fontos, mikor és miképpen kell meghalnunk.” Túllép az ellenséges külvilág mércéin, hisz senki sem lehet a saját életében biztos, egyszer sorra kerülhet mindenki. „De magamban biztos vagyok…(…) Éltem egy bizonyos módon, s élhettem volna másképp is. Volt, amit megtettem, volt, amit nem. (…) Semmi, de semmi se fontos, és jól tudtam, hogy miért.” – tűnődött.
A börtönben felkeresi a pap, de Meursault ateista, nem tud mit kezdeni a lelkész magasabb hierarchiájú hitével és világképével, teljesen más dimenzióból értelmezi a dolgokat. Lelkileg elszigetelődik, valahol mégis elbukik. Érzem, hogy Camus a záró mozzanatokban és gondolatokban egy ellentétes előjelű mondanivalót sugall, mint az én előbbi mondatom. De hát minden értelmezés világnézeti beállítódás, vagy ha úgy tetszik nézőpont kérdése. És ezt valószínűleg Meursault is így gondolná…
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
