Mircea Eliade (1907-1986) román vallástudós és szépíró az összehasonlító vallástörténet kiemelkedő alakja. Könyvének bevezetőjében ezt a művét nevezi meg, mint legfontosabb alkotását. A nagyközönség számára is azt ajánlja, hogy e munkával kezdjék meg könyvei megismerését. Az örök visszatérés mítoszában, melynek eredetileg a „Bevezetés a történelem filozófiájába” alcímet akarta adni, tisztázza azt a világszemléleti alapállást, amit archaikus lételméletnek nevez. A szerző elválasztja a modern, vagy történeti embert az archaikus („primitív”) embertől, és ezeket a szellemihez fűződő viszony alapján kategorizálja. Az archaikus ember mintegy benne élve a szellem realitásában soha nem tulajdonít az azon kívülálló cselekedeteknek sem az objektív világ tárgyainak önálló értéket. Tisztázza a pre-modern lét alapvető szabályait, amelyek az őskori-ókori világ szakrális karakterét adták. Eliade művének megértéséhez a kulcs a „történelem terrorja”, amelynek a modern ember ki van téve a transzcendens világgal tartott kapcsolat megszakítása miatt. Az archaikus ember valóságosnak csak azt a földi megnyilvánulást tartja, amely a mítoszban van megalapozva, ez a mítosz azonban nem „mesés történet” vagy az a naiv világmagyarázat, amelynek segítségével az őskori ember a világ keletkezését megpróbálta értelmezni. A mítosz metafizikai realitás, amely világ feletti létállapotokra történő szimbolikus utalások formájában élő valóságkánt jelenik meg az emberi létben. A mítosz, amelyben istenek és hősök cselekednek, mindig valami általánosra, archetipikusra utal, így hasonlóan a platóni ideákhoz világ feletti mintát nyújtanak az ember számára, amely tulajdonképpen nem tesz mást, mint egész élete folyamán ezeket a mintákat ismétli. A dolgok és a cselekedetek így válnak reálissá, hogy részesülve az ideák valóságában „léttel telítődnek” hiszen valódi léte a szellemi állapotnak van, amelynek lefokozott „árnyéka” csupán a materiális egzisztencia. A legfőbb ilyen szellemi realitás a kozmogonikus aktus, a világ teremtése, amely minden „primitív” nép gondolkodásában központi szerepet foglalt el, hiszen önmaga létének gyökerét csak innen érthette meg. Ez a legfőbb utánzandó cselekedet, amelyet minden újévkor megtesz, „újjáteremtve” az időt illetve minden új terület birtokbavételekor is megismétel. Egy adott nép szempontjából égi archetípusa ugyanis nincsen a vad vagy másféle civilizáció által uralt területnek így az a teremtés előtti káosz reprezentánsa, amelyet a kozmogonikus aktus segítségével kozmosszá kell alakítania. Erre utalt a védikus Indiában a minden új terület elfoglalásakor felállított Agni-oltár, de ennek késői visszhangja a kora-újkori Európa konkvisztádorai által minden új meghódított területen felállított kereszt. A szent városok, szentélyek vagy spirituális központok mindig a primordiális centrum ősképére mentek vissza, ahonnan az adott világ létesülése megkezdődött, ezzel is mutatva azok közelségét az eredethez. Így minden ilyen szent hely a világ szimbolikus közepe is volt egyben (Pl a Meru-hegy Indiában) ahol az ég és a föld, menny és pokol találkozása is megtörtént. A szerző rámutat arra, hogy az archaikus lételmélet tulajdonképpen kizárja magából a profán cselekvést (pro-fanus = a szentély előtti) hiszen aminek nincsen magasabb létállapotokra utaló (azaz szimbolikus) jelentősége az nem is rendelkezik valódi léttel. Így emeli az archaikus ember az emberi cselekvés minden szintjét a szakralitás szférájába. A szexualitás így válik rítussá, amelynek nem csupán biológiai funkciója van, hanem elsősorban a megbomlott egység helyreállítására törekszik, azaz a lét középpontjában egzisztáló meg nem nyilvánult és nem kettős lényeg (az arkhé) elérése és megvalósítása, az androgünosz (azaz a görög mitológia férfi és női részre még szét nem vált őseredeti embere) létállapotának szimbóluma. Így a tánc is a világot teremtő istenek táncának leképezése, de a harc, a háború sem nélkülözi a szent dimenziót, hiszen a materiális érdekek mellett lehetőséget ad az ember önfelülmúlására azáltal hogy az istenek és héroszok őseredeti küzdelmeit utánozza, így a harcos velük azonosulva a heroikus szellemett valósítja meg és ezáltal lehetőséget kap az isteni létmódba való belépésre. Az ősi ember tulajdonképpen azt akarja elkerülni, hogy belépjen az időbe, és ezáltal alanya legyen a változásnak és állandótlanságnak, amely egyre messzebb viszi létének lényegétől, az eredet mítoszától. Ezért semmisíti meg az időt minden év kezdetén, mintegy újra kezdve azt ciklikus folyamatként. A rítus mindig az őseredeti pillanatban zajlik, kivetíti az áldozatot végző embert egy idő feletti létmódba, amely a lét teljességével bír mivel nincs kitéve a változásnak. Mivel az „primitív” ember teljes élete egyfajta rítus, egész lényegével folyamatosan semmisíti meg a történelmet. Folyamatos jelenben él. Ebből következik, hogy a nép kollektív emlékezetébe soha sem épül be az egyéni, hanem mindig csak az általános, a példaadó, ahogy ezt a szerző a mai paraszti társadalmak esetében is kimutatta, ahol még élnek az autentikus lét bizonyos maradványai. A román parasztság esetében például a valós történelmi események mitizálásával találkozunk, így lesznek valódi hadvezérekből archetipikus héroszok és véletlen balesetekből legendás, balladisztikus események. A tradicionális ember soha nem feltételezett a világban öncélt, így a szenvedés is mindig okkal bírt (pl. az istenek haragja a normától való eltérés miatt) ezáltal elviselhetővé vált.
Az hogy az archaikus ember nem fogadja el magát történelmi lényként olyan körkörös idő-elméleteket inspirál mint a világciklusok tradicionális tana. Ez a szemlélet általánosan elterjedt volt az egész világon Yucatántól Észak-Európáig. Az elmélet szerint a világ folyamatos létesülésben és kihunyásban egzisztál, egymást követő korok során megnyilvánul majd a megnyilvánulás folyamatos kiterjedése után saját magát az anyagban kiüríti és felszámolja, hogy visszatérhessen a meg nem nyilvánult középpont állapotába, amely a lét természete szerint örökké sugározza magából önnön perifériáját. Ez a megnyilvánulás egymást követő világkorszakok formájában jelentkezik, ahol mindig az első a legfényesebb, amely a legközelebb esik a meg nem nyilvánult léthez és az utolsó a legsötétebb, amely végül önnön eredetét elvesztve megsemmisül, hogy helyet adhasson az újnak. A görögségben Hésiodos fogalmazta ezt meg a Munkák és napok-című művében, ahol négy világkorszakra osztva a ciklust aranykor, ezüstkor, rézkor és vaskor névvel látta el őket. Ez a felosztás megjelenik a germán tradícióban is (ahogyan az indoeurópai népek többségénél) valamint a közép-amerikai indián kultúrák hagyományaiban, de legtisztábban Indiában található meg, ahol a mai napig fennmaradt. Az egész tradicionális Keleten öröknek tekintették a világegyetemet, amely időszakonként önmagát megsemmisíti, az Ekpürószisz vagy egyetemes világégés folyamán, hiszen ahhoz hogy a forma visszanyerje életerejét, vissza kell térnie a formátlanságba.
A modern és a pre-modern ember létmódja között alapvető különbség volt a szenvedés értelmezése.
A lineáris időszemlélet Eliade szerint először a zsidóságnál jelent meg szoros összefüggésben egy szigorú monoteizmus kialakulásával. A zsidók istene Jahve már nem a természeti törvények és a létformák gyökereként létező lényeg vagy abszolút lét, ahogyan a transzcendens dimenziót az ókori spiritualitás láttatja (különös tekintettel Indiára és a taoista Kínára) hanem egy a teremtménytől elválasztott, megkérdőjelezhetetlen úr. ( Meg kell jegyeznünk, hogy a zsidó ezotéria a Kabala valamint a keresztény misztika és az iszlám ezoterikus rendjei a szúfik megőrizték az autoteisztikus elemet) Itt kaptak a történeti események először önálló értéket azáltal, hogy Jahve, mint a történelembe beavatkozó isten jelent meg. Az Izraelt sújtó csapások mind az Isten haragjának megnyilvánulásaivá váltak, aki ezek által is a választott nép üdvére cselekedett. Az individuális tettek itt nyertek először értelmet. A zsidóság, mint a kinyilatkoztatásra alapuló vallások prototípusa jelentkezett. Mózes a törvényt adott időben és adott helyen kapta meg, így az kitörölhetetlenül viszonyítási alapként jelent meg. A világnak is adott időben való teremtettsége majd vége van, az utolsó ítélet idején. A zsidóságból származó kereszténység és a keresztény és zsidó elemeket is beolvasztó iszlám is vallja a világ egyszeri és megismételhetetlen voltát így a monoteista vallások elterjedésével lassan kiszorult az archaikus ciklikus szemlélet Eurázsia nagy részéről. Ez azonban csak látszólag jelentette a klasszikus hagyomány végét, hiszen tulajdonképpen itt is egy körforgásról van szó. Ádám tisztasága a primordiális ember istenközeliségét szimbolizálja és a paradicsomból való kiűzetése a szellemtől eltávoldó emberi létformát, amely mind mélyebbre süllyed, ahogyan távolodik a középponttól, hogy végül a végső eszkaton folyamán szembesüljön a teremtővel és a mennyei Jeruzsálemben Ádám bűntelen állapota helyreálljon. E vallások is csak annak reményében tűrik el az időt, hogy az majd megszűnjön így az örök visszatérés mítosza megvalósuljon.
Mindhárom monotesita vallás hangsúlyozza, hogy az apokalipszis előtt „az igazak megfogyatkoznak” és az Antikrisztus vagy a hamis Próféta zülleszti a mélypontra az emberiséget, hogy azután ismét a bűntelen állapotba kerülhessen. A monoteizmus valódi újítása a szorosabb értelemben vett hit „feltalálása” volt. A szerző Ábrahám példáján keresztül mutatja be a devocionális vallás megszületését. Az első szülött feláldozása általánosan elterjedt volt az ókori keleten Ábrahám gyermeke azonban Isten ajándéka volt így tökéletesen értelmetlennek látszott, hogy az úr a feláldozását kéri. Ábrahám azonban már egy önmagáról levált abszolút módon transzcendens Isten parancsát teljesíti, akinek hatalmában áll akarata szerint teremteni és kormányozni adott esetben el is pusztítani a tőle függő világot. A monoteizmus bizonyos aspektusai így már magukban hordozták annak a lineáris időszemléletnek a gyökerét, amely a tágabb értelemben vett modernitás alapját képezi. Leibnitz, Spinoza, Descartes de főként az empirizmus és a racionalizmus megalapozói Hume és Locke szemléletében már a lináris idő folyamata jelenik meg, ahogyan a vallás kezdte elveszteni misztikus arculatát az utolsó ítélet is anakronisztikussá vált. A felvilágosodásban a fejlődésbe vetett hit törölte el az örök visszatérés mítoszát hogy aztán Hegel kijelenthesse: a történelem gyakorlatilag véget ért.A poszt-hegeliánus gondolkodásban, a lineáris időszemlélet szinte kizárólagossá vált néhány gondolkozó azonban a ciklikus szemlélet pártját fogta. (A legnagyobbak között Nietzsche, Spengler és Toynbee említhető meg) Az egyirányú idő Marx-nál vált a leghangsúlyozottabbá, aki nemcsak transzcendens dimenziójától fosztotta meg azt, (Hegelnél a lineáris idő az univerzális logosz kibontakozásaként fogható fel) hanem annak dacára, hogy tulajdonképpen a marxizmus is felfogható szótérológiaként, a folyamat elejéről lehagyta a magas kezdetet, a végére viszont a legmagasabbat tételezte. (A megvalósult kommunizmus) Marx elmélete nehezen állt volna meg Darwin nélkül, mivel az evolúció tökéletes táptalaja volt az összes fejlődéselméletnek, hiszen a teremtő ember gyökerét a lehető legalacsonyabb természetben vélte felfedezni. A XX. században azonban a túlhajtott fejlődésre válaszul megjelent az ellenpólus is (Ortega Y Gasset, a tradicionális szerzők például Guénon és Evola valamint maga Eliade is ide sorolható) akik az idő ciklikus szemléletét részesítették előnyben.
A fogyasztói életforma üressége, a XX. Század tragikus történelme nem látszik igazolni az emberiség vég nélküli fejlődésbe vetett oktalan hitét. A kötet végén a szerző arra figyelmeztet, hogy Isten kizárásával a történelmi szerencsétlenségek öncéllá válnak, és mivel a történelem elveszíti a történelmen túl mutató dimenziót nihilizmusba, és kétségbeesésbe taszíthatja az azt elszenvedni kénytelen emberiséget. Az örök visszatérés mítoszát meghaladó ember számára a hit jelentheti azt a lehetőséget, hogy a „történelem terrorját” elviselje, és pozitív tapasztalattá alakítsa a vallás fényében.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
